A gyászszertartást Hortense száraz szemmel nézte végig. Nagyon sokan
voltak; ennyi ember előtt neki nem voltak könnyei.
Aztán megint bebujt a szobájába s nem akart kimozdulni onnan. Nem akart
látni senkit, különösen azt nem, a ki szerencsére nem volt itthon.
Remegett a gondolatra is, hogy előbb-utóbb hazaérkezik, s akkor majd a
szemébe kell néznie, ugyanazzal a tekintettel, a melylyel azelőtt.
Csak egy hét multán érkezett haza; valami hivatalos tanácskozáson volt
Berlinben. Hortense azon a délután szándékosan elment hazulról. Ezzel is
nyert valami időt.
Mikor hazajöttek a Miss-szel, Zsuzsikát már egyedül találta a nagy
ebédlőben. Zsuzsika valami angol regényt olvasott s közben-közben szép,
rózsaszínű körmeit csiszorálta.
Azzal az ujsággal fogadta Hortense-t, hogy:
– A papa beteg.
Mintha a szíve megszűnt volna dobogni, annyira megrémült. Berohant hozzá
a szobájába.
A fehér szakállú ember a kanapéján feküdt s egy hidegvizes zsebkendőt
szorongatott a fején.
– Szent Isten, papa, mi bajod?
– Semmi, édes kis lányom, semmi. Átfáztam a vasúton és nagy náthát
kaptam. Ennyi az egész.
Hortense melléje térdelt, csókkal borította az arczát, s a karjával
átfonta a nyakát. Aztán suttogni kezdett hozzá:
– Papa, ne légy beteg, édes kis papa, ne légy beteg, mert… mert…
És a sírás, mely oly hosszú idő óta fojtogatta a torkát, kitört belőle.
Ráborult az öreg ember keblére és zokogni kezdett keservesen.
– Édes kis lányom, kis Hortense-om, mi bajod, mi bánt?!…
De az csak zokogott tovább.
– No, mondd meg nekem… Megint az az ember, ugy-e?…
És megsimogatta a szőke fejet.
– Nem, nem az az ember. Minden ember. Gyűlölök mindenkit. Gyűlölöm az
egész világot. Csak téged imádlak, édes drága jó apám!