– De hát őrült vagyok én?! Gyalázatos képzeletű, elvetemedett lélek, a
mely csupa gyanu, bizalmatlanság és romlottság?! Sárgaságban szenvedő
beteg, a ki sárgának látja az egész világot?!
Igen, úgy kell lennie. Lehetséges volna-e különben, hogy anyja
látogatásokat tegyen, mialatt kiterítve fekszik az, a kit ő az apjának
képzel?!
Bizonyosat akart tudni.
Emlékezett, hogy anyja egy vörös bársony szekrénykébe csukta be azt a
bizonyos levelet. A szekrényke ott állt előtte. Vett egy papirvágót és
felfeszítette a zárt.
– Gondoljon, a mit akar.
A levél ott volt legfelül. A borítékon semmi; belül ezek a plajbászszal
írt, majdnem olvashatatlan szavak:
»Tévedtünk tegnap; ez az utólja. Nem hiszem, hogy megérjem az éjszakát.
Kérem, jöjjön, s hozza magával Hortenset is.« Semmi aláirás.
Tehát ott volt előttevaló nap is, titokban.
– Nem, nem, mégsem vagyok őrült, csak nagyon szerencsétlen!
De olyan bizonyítékot akart, a mely kizár minden kétséget. Megtalálta
azt is. A szekrénykében egy kulcsot lelt, s egy órai keresgélés után
fölfedezte azt a fiókot, a melyet ez a kulcs kinyitott. Kezében volt
anyjának egész levelezése.
A legelső, a legrégibb levélből megtudta azt, a mit tudni akart:
… »Csókold meg helyettem is kis Hortense-unkat«…
– Kis Hortense-unkat! Kis Hortense-unkat! Az ő kis Hortense-ukat! Ó,
nyomorúság!
Mikor az anyja haza jött, odavitte neki a kulcsot, s azt mondta:
– Ott akarok lenni a temetésen. Olvastam a leveleidet.
A szép, kövér asszony nem vesztette el a nyugalmát. Nem jött az már
zavarba soha.
– Annál jobb. Legalább okulni fogsz a példámon.
És elfordult a kakukfióktól.