Egy negyedóra mulva megnyílt a jobboldali szárnyas ajtó. Az anyja állt
ott s intett neki, hogy kövesse.
Utána támolygott. Keresztülmentek az összes utczai termeken. Az
utolsónál anyja meghalkította a lépteit s vigyázva nyitotta ki egy
udvari szobának az ajtaját.
A haldokló a szoba közepén feküdt, egy ottománon, szemben a kertre néző
ablakkal, mely nyitva volt. Egy orvos és két betegápolónő forgolódtak
körülötte. Hortense-t oda állították a lábához.
Ahogy belépett, a haldokló felnyitotta a szemét s úgy nézett a lányra,
mint egy beteg hal. Aztán kihúzta a selyem-takaró alól hideg, nedves
kezét, s feléje nyujtotta.
– Köszönöm, kedves Hortense, hogy eljött. Kérni akartam, hogy gondoljon
rám jóakarattal. Ne felejtse el soha, hogy önt sokan szeretik…
Még mondani akart valamit, de a hangja elfult, s a keze lehanyatlott.
Mintha valami szét akarta volna vetni a mellét. Előre bukott a
párnájáról, s az egyik vörös-keresztes lány hozzá rohant.
A másik megfogta Hortense-t a kezénél s kivitte a szobából, vissza a
nagy terembe.
– Megint a roham – szólt. – Sokkal hamarább tért vissza, mint vártuk. De
csak egy-két perczig szokott tartani. Ha elmúlik, majd visszajövök
önért. Jobb, ha nem látja; az effélét nem felejti el az ember.
De nem jöttek vissza. Majdnem egy óráig várakozott hiába. Végre
megjelent anyja a küszöbön, kissé sápadtabban, mint rendesen.
– Vége!
– Meghalt?!
– Meghalt.
Egy pillanatig hallgattak.
– Nem akarod – kérdezte Hortense – hogy egy miatyánkot mondjak el
mellette?
– Ahogy a szíved kivánja.
Hortense megindult, aztán meglepetve fordult anyjához:
– Nem jössz velem?
– Nem. Megvárlak. Rosszul vagyok.
És ott maradt a nagy teremben. Ez a szép, kövér, hideg asszony nem
szerette a kellemetlen izgalmakat; ha csak tehette, kikerülte azt, a mit
senki se nézhet megindulás nélkül.
Hortense még egyszer végig ment a lakáson, melyet most látott először és
utóljára, letérdelt a halott mellé, s elmondta a miatyánkját. Aztán
fölkelt, megcsókolta a halott kezét és homlokát, s még egy pár
érthetetlen szót suttogott neki. Aztán visszatért az anyjához.
– És neki sincs egy könnye sem! – szólt magában.
A kocsiban nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak a mikor már
befordultak az utczájukba, szólalt meg ismét az anyja:
– A papának nem szükség említened a dolgot. Majd elbeszélem neki én
magam.