A múzeum-utczai kis palota mintha már lakatlan lett volna. Az
ablaktáblák bezárva, a kis utczaajtó becsukva kulcscsal. Csak az utczán
elszórt szalma, mely felfogta a kocsik lármáját, jelezte, hogy odabenn
még lakik valaki.
A csöngetésre Ferencz, az öreg komornyik, nyitott ajtót.
– Ó, méltóságos asszony, csakhogy itt van!
– Tehát igazán semmi remény?
– Már csak órák vannak hátra. Vagy meglehet, csak perczek.
Mialatt keresztülmentek az előszobán, a szép szőke asszony azt sugta a
lányának:
– Várj meg a fogadó teremben. Majd kijövök érted.
S eltűnt egy oldalajtón. Tudta a járást az idegen házban.
Hortense belépett a fogadó terembe. Ferencz, csak hogy kifejezze
mélységes tiszteletét, előbbre húzott egy nagy karosszéket s oda
állította az asztalka mellé, mely mögött egy széles ernyőjű álló lámpa
világította meg a terem egyik sarkát. Közben elmondta, hogy a tanár urak
éppen most vannak benn a kegyelmes urnál, de alighanem mindjárt
eltávoznak, mert a műtétről, melyet meg akartak kisérelni, lemondottak.
Ferencz eltűnt s Hortense szétnézett a homályos teremben.
Fölkelt, hogy közelebbről lássa a képeket. Egyszerre azt hitte, hogy meg
kell fogóznia. Szédülést érzett, a rémület szédülését.
Pedig a széles, fekete keretből egy édes, bájos arcz mosolygott rá
vissza. Hanem ez az arcz az ő arcza volt. Az ő szőke haja, a diószínű
fény-fodrokkal, az ő víz-szinű, csodálkozó szeme, az ő szépen rajzolt
kis orra, az ő félénken mosolygó, légies, finom ajka, a mely mintha
csakis arra való volna, hogy kérdezzen. Ugyanaz az arcz, a melyről
egyszer valaki azt mondta, hogy egy bámészkodó angyalé, a ki azonban egy
angol képes ujságból nézi a világot.
Az ő arcza a megszólamlásig s ez a kép még sem ő. Ötven-hatvan éve is
lehet, hogy ezt a viseletet hordták, s a kép alján egy régóta halott
mester neve piroslik.
Ferencz egy sok karú gyertyatartóval tért vissza, s kérdezetlenül is
megmondta, hogy kit ábrázol a kép:
– A kegyelmes úr édes anyja, fiatal korában.
Egy szava sem volt a csodálatos hasonlatosságról.
– Egy kicsit hasonlítok hozzá, nem igaz?
– Ó, nagyon.
Mintha egészen természetesnek találta volna a dolgot.
Nem mert ránézni az öreg szolgára. Attól tartott, hogy a vén ember
kiolvashatja a szeméből a gondolatát. Úgy tett, mintha a többi kép is
érdekelné. De már nem látott semmit.
A szívében kavargó gyanu immár alakot öltött egy rettenetes mondatban.
Ebben a mondatban, hogy: az az idegen úr, a ki odabenn haldoklik, az ő
édesapja. Az igazi.
És nem arra gondolt, hogy ez az élet, a melyből az övé gyökerezett, íme,
kialvóban: hanem csak arra, hogy az ő úri kis személye csak egy
közönséges árulásnak a kelletlen, élő bizonysága. Hogy ő csak egy isten
küldte emberke, a kinek a jövetele, meglehet, rettegéssel töltötte el az
övéit, s a kinek senki se örült egy kijátszott férjen kívül! Hogy ő csak
egy útszéli kakuk-fiók, a kinek már a létezése is igazságtalanság, s a
kinek semmi egyebe a világon annál a szeretetnél, a melyet egy szegény,
könnyenhivő, gyanutlan, agg embertől lop el!…
Megint egyedül volt. Belülről nem siettek érte. Mi történhetik ott, hogy
így megfelejtkeztek róla? Ez már talán az agónia.
Egy könnycsepp se jött a szemébe erre a gondolatra.
– Milyen szívtelenné tettek! Milyen szívtelenné tettek!