– Hortense!
Hortense felütötte a fejét Guy de Maupassantjából.
– Mama?
– Vedd föl a sötétszürke krepp ruhádat. Velem jössz.
– A szürke kreppben? Hová?
– Keresztatyád nagyon rosszul van. És nincs mellette senki, a huga sem.
Illő, hogy legalább mi meglátogassuk az utolsó óráiban.
Először hallotta ezt a szót: »keresztatyád.« A családban mindenki csak
Aurélnak hívta. Ő is úgy szólította, hogy: Aurél.
– De hiszen a papa nincsen itthon?
– Egy okkal több, hogy mi menjünk el hozzá.
Hortense elgondolkozott.
– Kedves kis mama, aranyos kis mama, hagyj engem itthon. Vidd el
Zsuzsikát.
– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
Hortense elfordult. Nem akart találkozni anyjának a tekintetével,
melynek érezte a perzselését. Mintha levetkőztette volna ez a tekintet.
Elpirult mélyen, és zavarában ostobaságokat kezdett dadogni:
– Félek a betegektől. Ideges vagyok. Nem tudom, mi bajom van. Rosszul
érzem magam.
– Ne okoskodjál, hanem öltözzél át. Remélem, nem kell még egyszer
mondanom.
Nem ellenkezett tovább. Tudta, hogy ha ez a szép, kövér, hideg asszony
egyszer, kivételképpen, komolyan beszél, az pengő ércz, a melyet
készpénznek tekinthet az angol bank is.
Engedelmeskedett. Hanem a piszkos, fekete gyanu, a melyről már azt
hitte, hogy: volt, nincs, ujra megmozdult a szíve fenekén.
Látta, hogy anyja néhány perczczel előbb egy levelet kapott. Tehát
hívták. Mért hívták s mért kell neki is ott lennie? És ki ez az ember, a
kinek engedelmeskedik mindenki, ez a szép, kövér, hideg asszony is, a ki
soha se engedelmeskedik senkinek?
A cselédek elejtett szavai, melyeket gyerekkorában hallott, ujra
zsibongani kezdtek a fejében. És látta keresztapját a családi asztalnál,
anyjának a jobboldalán, estéről-estére, a mint lassan, kimérten dobálta
a szót szép, őszes bajusza alól, mialatt a többiek megilletődötten
hallgatták, akár a kinyilatkoztatást.
De hát ki ez az ember?
Ó, tisztában volt a jelentőségével amott, a külső világban. Olvasott a
politikai szerepléséről eleget; mindig érdekelte ez a tárgy. És hallotta
a róla szóló rosszakaratú megjegyzéseket is. Egyszer, valamelyik fogadó
estéjükön, Rátóthy Gyurka, az ismeretes képviselőházi fenegyerek, nem
sejtve, hogy a házikisasszony is hallgatja, így árulta el egy ujságiró
előtt a gondolatát:
– Ezt az egész Gáthy Aurélt mindössze az különbözteti meg a többi
politikai középszerűségtől, hogy nem kétszer, hanem négyszer vált inget
naponkint. Tiszta ember és tiszta kezű. De hisz ágyúból kellene kilőni,
ha még tiszta kezű se volna! Ekkora vagyonnal!… Odafenn szeretik és
bíznak benne, mert kifogástalan úriember. Ez igaz. Hanem az is bizonyos,
hogy ezt a lompos Tóth Pált, a ki, ha megfürdik, bizonyosan keztyűt húz,
hogy valamiképp meg ne mossa a kezét, az ő kemény tatár koponyájával,
nem adnám száz ilyen skatulyából kihúzott államférfiért sem.
De ez csak azoknak az itélete volt, a kik irigységből mindenkit
kisebbítenek, lesajnálnak vagy vállon veregetnek; azoknak a legkevésbbé
se komoly embereknek az itélete, a kik minden komoly dolgon csak
csúfolódni tudnak. Az esti lapok másképp beszéltek Gáthy Aurélról.
Kitünő embernek mondták, a kinek a szava elhallatszik a legmagasabb
körökbe is.
A képviselőház folyosóján szállongó pletyka azzal módosította ugyan ezt
a közvéleményt, hogy Gáthy Aurél előtt semmi se szent, csak a tulajdon
mértéktelen hiúsága, de ez a hiúság zárkozott volt, mint az ember maga,
s éppenséggel nem csökkentette a Gáthy tekintélyét. Szó sincs róla,
nagyon komoly és érdekes egyéniség volt ott a külső világban.
Otthon, az ő otthonukban, elég kellemes is, bár kissé hideg. Hortense
soha se hallott tőle valami különösebb nyájasságot. »Jól van ön,
Hortense?… Örülök rajta, hogy jól van« – ezek voltak a legfeltűnőbb
ömlengései.
Egyébként jó czimbora volt, a ki, ha Párisban járt, pontosan elvégezte,
a mit rábiztak. Az izlésére sokat lehetett adni. Hortense az öltözködés
kérdéseiben mindig tőle kért tanácsot s a legnagyobb báli sikereit az ő
utasításainak köszönhette.
De mért ült ez az északsarki ember örökkön náluk, a mióta Hortense csak
emlékezett?! Mért volt neki az ő otthonukban külön karosszéke?! És mért
volt a mama, ez az elmés, víg asszony, mindig hallgatag, a hányszor a
sarkutazó úr összeránczolta a homlokát?!
És hogy meri ez az ember hivatni őket, ha a halálos ágyához is?! A
mamát, ezt a kevély személyt, a ki olyan csípős tud lenni a papával
szemben?! És őt, a ki megvet mindenkit a világon, legyen az bálozó liba
vagy államférfi?!
Mialatt feltűzte a kalapját, bepillantott a tükörbe. Nagyon sápadt arcz
nézett rá vissza.
– Megint olyan vagyok, mint egy zöld béka.
Szemrehányásokat tett magának az ostobaságáért.
– Milyen képzelődő, gyanakvó és hitvány vagyok, mióta az a nyomorult
elhagyott!
Akkor azt hitte, hogy ez lesz az utolsó nagy fájdalma. Hogy ezután már
minden mindegy lesz. Mi is következhetik még azután, mikor az embert a
faképnél hagyja a vőlegénye, egy kisasszonyért, a kinek véletlenül
ötvenezer forinttal többje van, mint neki?!
És ime, az a nagy keserűség most már olyan kicsinyesnek tűnt fel előtte,
mint a gyerekkori bánatai. Vajjon mi fog még következni?
– Méltóságos asszony, a kocsi előállott.