A regényíró reggeli félkilencztől tizenegyig nyargalt jobbra-balra, hogy
végre mégis csak lealkudjon az adójából huszonöt forintot. Mindenki
érthetőnek fogja találni, hogy a hol megjelent, kivétel nélkül a pokolba
kivánták. Az adó őrei többnyire nyilt és őszinte lelkek, de vannak
közöttük diplomaták is. Az utóbbiak, mellőzve a szokásos gorombaságokat,
nyájasan figyelmeztették, hogy bizonyára rendkivül igaza van, de hogy
ezt illetékes helyen mutathassa ki, jó lesz, ha átsétál a város másik
végére. Mivel pedig az adót Budapesten sok részletben gondozzák, a
takarékos regényírónak kétszer kellett bejárnia a főváros területét:
egyszer toronylépésben, s másodszor lóugrás szerint.
Valahol az adó egyik őrnagya, a ki beszélgető kedvében volt, megkérdezte
tőle:
– Ugyan kérem, ki fizessen adót, ha még az urak se akarnak adót fizetni?
Az író urakat értem, a kik egyszerűen leülnek az íróasztalhoz, hamarosan
papirra teszik, a mi éppen eszökbe jut, s ezzel rengeteget keresnek!
Éppen most olvasom az ujságban, hogy uraságod ide s tova a legdivatosabb
regényírók közé tartozik…
– Ide s tova, kérem, ide s tova!… A hangsúly az »ide s tová«-n van, nem
a »divat«-on. A bíráló azt akarta mondani, hogy ide s tova vén szamár
vagyok, s még most se találok baleket, a ki elolvassa a regényeimet.
– Ön túlságosan szerény. Magam is többször olvastam becses nevét. Nagy
Ferencz, ugy-e?
– Nagy Ferdinánd.
– Nekem mindegy. Elég az hozzá, hogy magam is ismerem önt hírből, pedig
én sohase olvasok könyvet, az ujságot elolvasni is alig érek rá. Nos,
egy divatos regényíró, a ki fütyölve szerez százakat…
– A »divat« nálunk annyit tesz, hogy a divatos regényíró könyvéből ötven
példánynyal többet adnak el, mint a kiadó remélte. Ez nem ok rá, hogy
száz forinttal emeljék az adómat.
Ez a párbeszéd a város különböző pontjain több változatban ismétlődött,
de csodálatosképpen nem maradt minden eredmény nélkül, s a regényíró még
délelőtt eljuthatott a képviselőházba.
Itt nem sokáig időzött. Pár perczig beszélgetett a folyosón, felment a
karzatra, hogy megmutassa magát, egy szóval: »csoportosult«, hogy úgy
lássék, mintha ott töltötte volna a félnapot. De délben már a
szerkesztőségben volt; tudta, hogy a megirni való, a mai nap
czikk-tárgya legalább is másfél óra óta vár rá odabenn.
X. miniszter költségvetéséről kellett írnia, mert ezt kezdték tárgyalni,
a mikor eljött a képviselőházból. Leült, s egy óra alatt kifejtette,
hogy X. miniszter tulajdonképpen világító toronynak született; ha ezt a
nagy férfiút felállítanák egy oszlopra a Barátok terén, Temesvárig és
Dévényig minden gázlámpa fölöslegessé válnék. A vezérczikk tele volt
színes hasonlattal, mely mind a népszerű minisztert ünnepelte.
– Remélem – szólt magában – az undok állat most az egyszer meg lesz
elégedve; s nem fogja követelni a szerkesztőmtől, hogy csapjon el, mert
hűvösen írok róla.
Fél kettő lehetett, mire megérkezett az Epreskert-utczába. A felesége
nyitotta ki az ajtót.
– No, hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Nagy Ferdinánd.
A felesége nem felelt, csak vállat vont. Rá nézett, s látta, hogy az
asszony szeme vörös a sírástól.
Megijedt, s türelmetlenül kérdezte:
– Rosszabbul van valamelyik?
– Nem, egyformán vannak – felelt az asszony vontatottan, egy kicsit
tüntetően kerülve az ura tekintetét.
– Mi baja magának?
– Semmi.
Olyan volt, mint a pongyolaság nemtője, a ki fáradtan csüggesztette le
nagy, nehéz szárnyait.
Most már a férj vont vállat.
– A kövér nő – szólt magában – megint dühöng valamiért. Hát csak
dühöngjön!
S bement megnézni a kis betegeket.
Először a kertre nyíló szobába lépett be, a hol a két szamárhurutos
leányka éppen veszekedett. Ezek már túl voltak a nagyján, fent járhattak
és köhöghettek, a mennyit akartak, senki se ügyelt rájok.
Nagy Ferdinánd az ölébe vette a kisebbiket, rávette, hogy kössön békét a
másikkal, a ki a mamájához hasonlított, megvárta két-három rohamnak a
végét, aztán átment a dolgozó szobájába. Ott tetőtől talpig átöltözött,
s miután egészen más emberré vált, benyitott a vöröshimlősökhöz.
Azok már várták.
– Jó, hogy jössz apám – szólt a család legifjabb csemetéje, egy nagyfejű
kis fiú, a kiért Nagy Ferdinánd oda adta volna az egész világot.
– Gyere, vakard meg a hátamat!
Szegénykének lekötötték a kezét, mert folyton vakarózott volna.
Nagy Ferdinánd úgy tett, mintha engedelmeskednék a parancsnak, de az
erősebbek szokása szerint voltaképpen csak kijátszotta a gyengébbiket.
– Az arczomat is vakard meg – rendelkezett a kis fiú. – De jól vakard
meg, és maradj itt, mert azt akarom, hogy sokszor megvakard.
– Ohó, azt nem lehet.
– Miért nem lehet, ha én úgy akarom?
– Azért nem, mert akkor olyan leszel, mint egy kéményseprő.
Hosszas alkudozás után végre kiegyeztek egy eleven fa-lóban.
Egy kicsit megnyugodva sétált vissza az ebédlőbe. A sok betegség mind a
legrendesebben folyik le; délelőtt a nyargalásai közben hiába izgatta
magát.
A máskor oly hangos ebédlő mostanában nagyon is kietlennek tűnt fel
előtte, de fáradt volt és éhes.
A kövér nő olyan arczczal fogadta, a milyennel az algériai képeken
látható fásult rabszolganők várják a gyűlölt gazda parancsát. Ebben a
pillanatban minta lehetett volna a tökéletes _Lemondás_ szobrához.
– Lehet ebédelni!
E két szónál több nem hagyta el húsos – még üde – ajkait. Az ételhez
hozzá se nyúlt, ellenben mindig talált magának dolgot, s hangtalanul
járt-kelt a szobában, mint valami kisértet. Lehetetlen volt észre nem
venni, hogy: felszolgál és szenved.
– Mi baja? – idegeskedett Nagy Ferdinánd.
– Semmi – rebegte a szenvedő hitves, összerezzenve, mintha álmából riadt
volna fel.
Nagy Ferdinánd egy perczig idegesen dobolt ujjaival az asztalon, de
aztán egy nagyot nyelt. Még nevetett is magában; tetszett neki az a
gondolat, hogy milyen szigorú férj tud lenni, ha egyszer hozzáfog.
– És még a fecsegő asszonyokról szoktak élczelődni! – dúlt-fúlt magában.
– Hát van-e olyan vízeszű fehércseléd, a kinek a locsogása ne volna
kellemetesebb, mint ez a mérges, rosszakaratú, tüntető, konok
hallgatás?!
De az asszonyi önuralom se tarthat örökkön; a vértanúk erejével
visszafojtott fájdalomnak is ki kell fakadnia. S a kövér nő nem birta
tovább. Mialatt Nagy Ferdinánd látszólag nyugodtan szürcsölte a fekete
kávéját, fölkelt s egy sokrét összehajtott levelet vett ki a zsebéből,
hogy aztán szó nélkül odadobja a férje elé.
– Mi az? – rettent meg Nagy Ferdinánd. – Számla?
Nem, levél volt, még pedig igen hizelgő tartalmú levél. S a regényíró
fogcsikorgatva olvasta:
»Miért nem ír? Ha látni nem akar, miért nem ír legalább egy pár jó szót,
egy pár biztató szót? Nem, ön nem lehet olyan szivtelen, mint a
milyennek mutatja magát! Szeméből, nemességtől és fensőbbségtől sugárzó,
szép, kék szeméből világfájdalom és emberszeretet olvasható ki… Nem, ön
nem lehet kegyetlen ahhoz, a kinek nincs más vágya, mint az ön szavát
lesve megfelejtkezni az egész világról! Ha tudná, milyen egyedül vagyok!
Senki se ért meg, senki se szeret igazán!… Legyen nagylelkű! Csak egy jó
szót! Csak legalább egy jó szót!
_Stella_.«
– Úgy kell! – morogta Nagy Ferdinánd dühösen. – Minek bontja fel a
leveleimet!
A kövér nőből kitört a görcsös zokogás.
– Hazugság volt! – kiáltott fel, drámai mozdulattal borulva az asztalra.
– Hazugság volt minden, minden!…
– Édesem, ne ingereljen! – szólt Nagy Ferdinánd a franczia színművekből
ismert fagyos hangon, látható iparkodással, hogy a mennyire lehet,
tűrtőztesse magát. Ne ingereljen és gondolja meg, hogy ebben az
állapotban halálos vétek ilyen szamárságokkal izgatnia magát! Lássa, ha
Károlyka sokkal idegesebb, mint a többi, az egyenesen a maga bűne. Akkor
is a fejébe vett valamit, már nem tudom micsoda ostobaságot, s előre
agyonsírta ennek a gyereknek az egészségét!
– Hazugság volt! – ismételte a kövér nő, ujra oda vágva könyökét az
asztalhoz. – Hazugság volt minden, minden!…
És hullott a könnye, mint a záporeső.
– Teringettét! – pattant fel Nagy Ferdinánd, az asztalra ütve – ez a hét
gyerek, hogy ne mondjam: nyolcz gyerek csak nem hazugság?!… Ezek
valóságok, hála Istennek, és jobb lesz, hogy ha utánok néz, és nem
bosszant engemet tovább!…
A kövér nő fölegyenesedett.
– Tehát megvallja? – kérdezte gonoszat jósló hangon.
Arcza elsötétedett, s két kezét az asztalra támasztva, merőn nézett Nagy
Ferdinánd szemébe.
– Mit vallok meg? – álmélkodott a regényíró.
– Hogy viszonya van ezzel a rongygyal, ezzel a cseléddel?!…
– Eh! – szólt a hiúságában sértődött férj – egyelőre maga épp oly
kevéssé tudja, mint én, hogy cseléd-e, a ki ezt a levelet írta. Nem is
hinném; a kivételesen jó helyesírás inkább nagyon is művelt nőre vall, a
ki tudja, a mit maga nem tud, hogy a »fensőbbséget« nem lehet két _n_-el
és egy _b_-vel írni…
– Jól van – kiáltott fel a kövér nő – most már tudom, a mit tudni
akartam, s még ebben az órában elhagyom ezt a házat! Ha úgy tetszik, még
ma ide hozhatja azt a személyt, s aztán írhatják a fensőbbséget annyi
_b_-vel, a hánynyal akarják!
– Micsoda? – pattant fel elszörnyülködve Nagy Ferdinánd – még ma itt
hagyja ezt a házat? Hát a gyerekek?
A kövér nő most már végig feküdt az asztalon, s olyan keservesen kezdett
sírni, hogy Nagy Ferdinánd jónak látta hangot változtatni.
– Ugyan, édesem, legyen esze! Hát nem mondtam már százszor, hogy
fogalmam sincs róla, ki írja ezeket a buta leveleket?! A multkor már
megnyugodott…
– Hazugság! – sírt a kövér nő. – Megcsalt! Hazudott! A milyen igaz, hogy
az isten lát minket, olyan igaz, hogy megcsalt! A levélben benne van,
hogy látták egymást!
– Ő láthatott engem, de nekem sejtelmem sincs róla, hogy ki ő és merre
van hazája. Mondtam már, hogy minden íróhoz érkeznek e fajta levelek.
Vannak asszonyok, a kik unalmukban, kínjukban kinéznek maguknak egy-egy
ismertebb alakot, hogy legalább levélben szerelmeskedhessenek valakivel,
s ha alkalmas médiumra találnak, elfirkálnak évekig a nélkül…
– Hazugság! Hazugság! Egy szó se igaz belőle. Ha úgy volna, akkor… Mért
nem irta meg neki, hogy magának gyermekei vannak, hogy magával nem lehet
kezdeni, mert maga szereti a feleségét… Mért nem írta meg neki?
– Mért nem írtam meg neki? – dühöngött a regényíró. – Mert ez a lúd, ez
a dunna-lúd, ez az albatrosz sohase írta meg a lakása czímét! Feleletet
akar, de nem volt annyi esze, hogy megírja: hová feleljek!
– Ezt annak mondja, a ki elhiszi! Nem írja meg a lakása czímét, mert
maga ezt úgy is tudja. De mit is felelek a hazugságaira?! Mért kap ettől
három-négy levelet, talán többet is? Mért nem kapott ilyen leveleket
azelőtt soha?
– Kaptam, csakhogy a többieknek volt eszük, s a szerkesztőségbe
czímezték a leveleiket.
– Ahá, és maga felelt rájok, ugy-e? Itthon pedig ártatlan képeket
vágott. Istenem, hányszor csalhatott meg, hányszor! Különben nekem már
mindegy!
– Nekem is mindegy! – szólt a regényíró és visszament a dolgozó
szobájába, csak azért, hogy becsaphassa az ajtót.
Az asztalán a _Bia-Torbágyi Harsona_ egy számát találta. A czímszalag
írott betűi elárulták, hogy nem a kiadóhivatal, hanem egy figyelmes
jóakarója kedveskedett ezzel a küldeménynyel.
A hogy kibontotta az ujságot, mindjárt megpillantotta az őt érdeklő
czikket. Egy udvarias kéz megjelölte kék czeruzával; okvetetlenül rá
kellett akadnia.
A kék czeruzás közlemény Nagy Ferdinánd legujabb regényét bírálta.
A névtelen szerző alaposan megrostálta e munkát, s rövid, de szilaj
elmefuttatása végén oda lyukadt ki, hogy Nagy Ferdinánd úrban se
erkölcs, se hazafiasság. Ez az »úr« ugyanis munkájában egy székely
leányt szerepeltet, a kit lélekvásárlók elvisznek Konstantinápolyba; a
bíráló kifejtette, hogy magyar nő nem tesz ilyet, s a ki a magyar nőket
ilyen ráfogással illeti, az nem magyar író, hanem kificzamodott elméjű,
romlott gondolkozású, férges lelkű kozmopolita.
– A műitész úr kissé szigorú – vélte Nagy Ferdinánd – de azzal a gyöngéd
figyelmével, hogy megrovását eljuttatta hozzám, mégis csak lekötelezett.
Így legalább tudom, hogy Bia-Torbágyon fényes nappal nem lehet
megjelennem. De a tárcza, a tárcza!… Azt hiszem, egy kicsit elkéstem.
Megnézte az óráját. A hű eszköz egy negyed négyet mutatott, de nem
lehetett bizonyosan tudni, hogy a hű eszköz, szokása szerint, nem
téved-e? Vén, bohém óra volt, mely már régen letett a pontosságról; hol
késett, hol sietett, a szerint, a mint el-el szórakozott, vagy nagy
buzgalommal látott neki, hogy helyre hozza az elmulasztottat.
– Ha egy negyed négyet mutat – tanakodott Nagy Ferdinánd – akkor lehet,
hogy csak három negyed három van, de az is lehet, hogy három negyed
négy. Vegyük a középarányost, s tegyük fel, hogy csakugyan egy negyed
négy az idő. Szóval, sietnünk kell.
Megnézhette volna valamelyik fali órát is, de nem akarta felkölteni a
gyerekeket. Azok most alighanem alusznak.
– Igaz, hisz még azt se tudom, hogy miről írom a tárczát! Ujabb öt
percznyi késés!
Persze egész nap nem ért rá erre gondolni, s ha az embernek csak öt
percze van a keresgélésre, akkor rendesen nem talál semmit. Meg kellett
vallania magának, hogy nem igen foglalkoztatja egyéb gondolat, csak az,
hogy a házbéres hónapok jobbára a legkeservesebbek. Erről nem lehet
tárczát írni.
De addig szivattyúzta az agyvelejét, mig végre valami gondolatféle
csillant fel előtte.
Kezébe vette a tollat és írni kezdett.
Még tíz sort se rázott ki a kabátja ujjából, mikor a konyha felől éles
és szapora kiáltások hatoltak be hozzá. Más azt hitte volna, hogy
valakit meg akarnak ölni, de Nagy Ferdinánd tudta, hogy csak a felesége
veszekszik a cseléddel. Az asszony hatalmas fúgákat vágott a szolgáló
fejéhez, a cseléd diskánt hangon felelt, s a fioritúrák, a melyekkel
védelmét czifrázta, becsületére váltak volna bármely
koloratúr-énekesnőnek.
– A szokott zene! – sóhajtott Nagy Ferdinánd s tovább írt.
A szokott zene ez egyszer tovább tartott, mint rendesen. A kövér nő
szerelmi bánatában tolvajlással vádolta a cselédet, s a méltatlanul
megtámadott a fúriák erélyével védte a becsületét.
Nagy Ferdinánd letette a tollat és elábrándozott.
– S ha meggondolom, hogy ez a vége minden gyönyörű regénynek! Hogy az
édes május, a holdfényes éjszakák, a csolnakázás Como taván, mind, mind
ide vezetnek! Hogy Romeó erre vágyódott, s jobban, mint a mennyei
üdvösségre! Hogy, mindent összevéve, még ez a legjobb sors, mely egy
szerelmes embert érhet! Szerelem? Csakugyan van szerelem a világon? Vagy
az egész csak mind a két nembeli idegbajos fiatalok egymást bolondító,
tudatos hazugsága?!…
Ebben a pillanatban, mintha tanuságtételre hivták volna, megszólalt a
harmadik emeleten lakó, ismeretlen czimbalomjátékos:
Ob ich dich liebe,
Frage die Sterne…
A harmadik emelet ismeretlen lakója nyitott ablak előtt czimbalmozott,
hogy mások is hallhassák. Fáradhatatlan volt, mint egy kovács, s
könyörtelen, mint maga a halál.
– Ha a pokolban igazság vár ránk – andalgott Nagy Ferdinánd – úgy ennek
a művésznek a hátán egy tréfás ördög tüzes czimbalomverővel fogja
eljátszani az én nótámat, azt, hogy: »Így jár, a ki mindig czimbalmozik,
a mig a temetőbe nem viszik!« És ő akkor épp úgy fog hörögni, s épp oly
hasztalan, mint én most: »Már elég! Már elég!…« De hol is hagytam el?
Mikor aztán megtalálta a fonalat, egy másik hangszer is beleszólt a
konczertbe. A sípláda, a mely ilyenkor mindennap megjelent a szomszéd
udvarban, ama kert mögött, a hová a regényíró ablakai nyíltak.
– No, hála istennek! – kiáltott fel Nagy Ferdinánd elégedetten. – Most
legalább tudom, hogy négy óra. Ez pontosabb, mint az én órám.
A sípládás embert nem érdekelte és nem zavarta a czimbalomjáték; viszont
a czimbalmos se hagyta magát. A kövér nő nem törődött se az egyikkel, se
a másikkal; zenéltek tovább, egyszerre, mind a hárman.
Lassankint mégis csak elúnták. Előbb a bánatos nő, majd a pontos
sípládás, végül a czimbalom művésze. A tárcza is elkészült valahogyan.
Nagy Ferdinándot egy cseppet sem aggasztotta, hogy vajjon az így készült
írásműben gyönyörűsége lesz-e az olvasónak? Mialatt a szerkesztőség
szolgája, a ki a regényíró előszobájában szokta kialudni magát, sietve
vitte az értékes irományt rendeltetése helyére, a költő végigfeküdt a
kanapéján, s átadta magát annak a mélységes gondolattalanságnak, a
melyre minden földi dolog közül a legjobban áhítozott.
A világért nem tudta volna megmondani, hogy mit írt; ez egy kicsit
mulattatta, aztán nem gondolt semmivel.
De pár percz mulva bekopogtattak hozzá.
– Itt vannak a _Magyar Lélek_től a regény-folytatásért.
– Csak várjon az az ember.
– Egy czédulát is hozott.
Megnézte a czédulát. Ez volt rajta:
»Kedves Barátom! A regényed nagyszerű, de valóságos művelődés-történet.
Több szerelmet az istenért, több szerelmet! Szerelem kell a népnek.
Híved: a szerkesztő.«
– Úgy? – szólt hangosan, bár senki se hallotta. – Ha csak az kell, azzal
szolgálhatok. Velem lehet beszélni.
A regény, melyen dolgozott, ügyes utánzása volt a híres és népszerű _Quo
Vadis_nak. Ettől csak abban különbözött, hogy nem Néró, hanem
Diokleczián korát elevenítette meg, de egyébként meg volt benne a pogány
ifjú és a keresztény leány, a medveerejű ember, a sok vér, minden.
– Hol is hagytam el?
Ott hagyta el, hogy a hősnőt már éppen ki akarták végezni, s a pogány
ifjút a keresztény szűz e vértanú halála nyerte volna meg az uj
vallásnak.
Leült és egyet fordított a dolgon.
– A leányban feltámad a vér. Nem tud ellenállani; tüzes szerelmi kettős.
Az örök pogányság diadala; de már késő, rosszul értesült közegek mégis
kivégzik. Az ifjú nem tud nélküle élni; kereszténynek adja ki magát,
csak azért, hogy őt is megöljék. Ez nem valószínű ugyan, de ha ez kell a
népnek, nekem mindegy.
Leszántott a papirra vagy háromszáz sornyi tüzes szerelmet, s aztán
átadta a munkáját annak, a ki várta. Végre igazán megpihenhetett.
– Csak azt szeretném tudni – tünődött, mialatt átvonult az ebédlőbe, s a
vacsoráját várva, az esti ujságot nézegette – hogy ki fogyasztja el azt
a nagy halom érzelmességet, a mit a szerkesztők nap-nap után kiköltetnek
velünk? Kinek hazudjuk össze ezt a temérdek szerelmet? Scholcz úrnak, a
háziuramnak? Nem gondolnám. Ha őt, esztendők hosszú során át efféle
dolgok foglalkoztatták volna, most aligha építtetné a nyolczadik házat.
Vagy tán Varjas úrnak kell ez a sok szerelem, az alattam lakó tevékeny
fűszeresnek? Nem hiszem, hogy őt a szerelem különösebben érdekelné, hogy
ráérne naphosszat epedni, vagy hogy éjszakánkint megszöknék hazulról,
gitárt akasztván a nyakába. És ha nem neki költünk, se a hozzá
hasonlóknak, kinek a kedvéért érzünk ennyit, kinek szeretünk, álmodunk
ilyen szaporán, kiló, sőt métermázsa számra? Majnay Alfonz vagy Kőváry
Hugó bankigazgató uraknak? Ha ezek a tehetős polgárok, a kik bizonyára
gyámolíthatnák az irodalmat, más iratok helyett inkább a mi regényeinket
lapozgatnák, félek, igen szomorú napok virradnának az amúgy is
gyöngélkedő pénzpiaczra. Ki fogyasztja hát el érzelmességünk bőséges
termését? Tudom, hogy vannak szomorú öregkisasszonyok, a kik, elég
balgatagul, ezeregyéjszakai kincsnek képzelik a szerelmet, s azt hiszik,
hogy a szerelem a fődolog a világon, mivel épp ebből nem jutott nekik.
Tudom azt is, hogy vannak eszelős ifjak, a kik az élet legfőbb javát: az
ifjúságot, a vagyonszerzés igazi idejét elpocsékolják egy kis
szerelmeskedésért, a mint mások elpocsékolják egy kis kártyázásért,
biliárdozás- vagy más oktalanságért. De vajjon ezek a sajnálatraméltó
vén leányok és könnyelmű ifjak hordanák össze azt a temérdek négy
krajczárt, a mi nekünk házbérre, húsra, patikára és szivarra kell?
Érthetetlen. Hát persze szerelem nélkül az embernek nem lehetnek
gyermekei; a szerelem kis _sz_-el, ez magától értetődik. De a szerelem
nagy _Sz_-el!… Ki találta ki ezt az ostobaságot?!
A vacsora nem oszlathatta el Nagy Ferdinánd rossz kedvét. Az ételek
hidegek voltak, a hangulat fagyos. A kövér nő úgy imbolygott fel s alá,
mint egy mártir; mintha a _Szentek életé_ből vágták volna ki, szinte
lesugárzott róla az emberfölötti szenvedés, s az áhítatos vágy egy
másik, jobb világ után. Sajnos, a kövér nőknek a mártiromság nem áll
jól.
– A szamárhurutos ruhámat! – szólalt meg végre a regényíró, lenyelvén az
utolsó falatot.
Megint kétszer kellett ruhát váltania, hogy valamennyi gyermekét
megnézhesse. Zuhanyt hasonlóképpen kétszer használt; a haját és a
bajuszát alaposan beszappanozta. Ez elég sokáig tartott, de rendben
találta őket.
Mialatt sorra ölelgette valamennyit, idegessége elmúlt. Egy kicsit el is
érzékenyedett. Eszébe jutott, hogy voltaképpen igen rideg és szeretetlen
volt az asszony irányában. Pedig az, szegény, nem tehet róla, hogy az
urának olyan sokféle baja, bosszúsága van. Több esze lehetne ugyan, de a
legoktalanabb féltés is valamelyes szeretetből ered. Végre is békében
kell élniök, s az asszonyi méltóságérzet joggal kivánja, hogy a
közeledést a férfi kezdje. Nem szabad elaludnia, a mig ki nem békülnek.
Megvárta, a mig az egész ház elalszik, s aztán keresztül sompolygott az
ebédlőn, mely az asszony szobájába nyílt.
Az ajtót zárva találta. Elmosolyodott, egy kicsit habozott is, de mégis
csak kopogtatott.
A kövér nő, úgy látszik, várta ezt az elégtételt.
– Soha többé!… – szólt ki az elszántság félre nem ismerhető, éles,
metsző hangján. A szó nem jelentett semmit, de a hang kizárt minden
megalkuvást.
– Hát bánom is én!… – epéskedett Nagy Ferdinánd, de elnyelte a mérgét s
szótlanul vonult vissza, mint azok az elődei, a kik egykoron »ujból
fölkerekedének s Merseburgnál ujra megveretének«. – Legyen úgy, a hogy
akarod. A _Vasgyáros_t játszod nekem? Hát csak játszszad! Bennem nem
fogsz Derblay Fülöpöt! Nem szeretlek, de nem is törlek meg! Majd
meglátjuk, hogy a komédiát melyikünk únja meg előbb?
Ezt a messziről társalgásnak tetsző magánbeszédet már csak a fekvőhelyén
fejezte be. A fekvőhely nem volt éppen kényelmes. Úgy rendezkedtek, hogy
mig a gyerekek meg nem gyógyulnak, Nagy Ferdinánd a kanapéján alszik,
hogy éjszaka megosszák az ápolás gondját. Az asszony a helyén marad, a
szamárhurutos lánykák közelében; a férj pedig a dolgozószobájában lesz
őrállomáson, hogy tüstént meghallja, ha valamelyik kis vöröshimlős
felébred.
De azért behallatszott hozzá amazoknak a köhögése is. A szomszédban a
kis nagyfejű, a ki még nem volt egészen láztalan, halkan nyögdicsélt;
bizonnyal csak álmában, a melyet nem szabad megzavarni.
Sokáig nem birt elaludni. Végre elszunnyadt, de pár percz mulva felriadt
egy rettenetes hangra. Kábultságában is tisztán hallotta, hogy valahol a
halál kutyája ugat.
Melyik kis ágy felől jött ez a száraz, iszonyú köhögés? Észbe kapott.
Nem, nem a gyerekek. Csak a szegény rokon, a ki a fürdőszobában alszik.
Verejték lepte el a homlokát.
Hála istennek, csak a szegény rokon! Egy koldus öreg leány, terhe
magamagának és az egész világnak. Biz az már nem sokáig fogja enni a
kegyelemkenyeret. Az őszszel alighanem elviszi cselédkönyvét a mennyek
országába, a hol okvetetlenül külön gondoskodnak azokról a szűzekről is,
a kik nem tehetnek róla, hogy hajadonok maradtak.
Aztán elaludt.
És álmában – különös – Nagy Ferdinánd nemcsak mostani, kopott bőréből
bujt ki, lelkében is megváltozott. Fiatal volt, fiatalabb, mint valaha,
erős és gondtalan, szilaj és távol minden kicsinyességtől.
Azt álmodta, hogy sötét éjjel egy meredek szélén kellett végig mennie, a
kedveséhez, a ki messze, messze, reszketve várta. De nem tartott tőle,
hogy az örvénybe zuhan. Biztos léptekkel ment előre s csak egyre
gondolt: a gyönyörre, melynek a reménysége is felforralta a vérét.
Egyszerre elveszett előle az út. A hegyfal járhatatlanná vált;
köröskörül szakadék tátongott. Visszafordulni nem jutott eszébe. Mig
tanakodott, mittevő legyen: nevetést hall a háta mögött. Egy fekete
köpönyeges alak tüszkölő fekete paripát vezetett feléje. »Nekem olyan
lovacskám van – dúdolta a sötét alak – átugrik az minden árkon!« Csak
ekkor látta, hogy a sötét alak: a csontváz; megismerte kaszájáról és
pörge kalapjáról. De a kedveséhez akart menni; nem habozott tehát, hanem
fölkapott a lóra. A fekete paripa egy szökelléssel túl volt a
szakadékon, de ledobta lovasát s eltűnt a pokolba. Aztán föl kellett
másznia egy toronyba; majd háztetőkön sétált végig, végre megpillantotta
kedvesét egy palota ablakában. Nem juthatott hozzá másképpen: kötelen
ereszkedett le az ablakig. Ott már csak félkarral kapaszkodhatott a
kötélbe; a jobb karjával kedvesét lopta ki az ablakból. Most már
óvatosan ereszkedett lejebb a kötélen; olyan szorosan karolta magához
drága terhét, hogy teste szinte felitta magába azt a másik testet. Aztán
felébredt.
Nincs az a nevetséges álom, melynek egy pillanatig utána ne bámulna az
ember. Nagy Ferdinánd is bután nézett maga elé, mintha álmának az utolsó
képét tovább láthatná, ha egy kicsit megerőlteti a szemét.
– Tessék! Azt mondják, hogy csak olyat álmodik az ember, a mit ébren is
megtenne, ha rákerülne a sor. Ó, istenem!…
És mégis, a bolond álomnak valami olyan utóíze maradt, a minőt Nagy
Ferdinánd már réges rég nem érzett.
– Bizony jobb volna így élni, folytonos életveszedelem között, de ember
módra, mint: naphosszat túrni a földet, a mi állatnak való. Jobb volna
nekivágni az őserdők veszedelmekkel, de gyönyörű titkokkal teli
világának, mint járomban élni, verejtékezve, lealacsonyító
életkeresésnek. Jobb volna óráról-órára a haláltól vívni ki az életet,
mint tengődni, tovább szuszogni, s bujkálni az éhségtől, egy piszkos kis
boltban, a hol áruba bocsátjuk, kizsákmányoljuk, kifacsarjuk,
minduntalan meg-megalázzuk, elaljasítjuk, s minden rabszolgaságra
felhasználjuk énünk legkülönb részét, azt a nyomorult, jobb sorsra
érdemes valamit, a mit a tehetségünknek neveznek. Más élet ez, mint azé
a galád kamaszé, a ki szeretőjét az utczára küldi?!…
Már nem tudott aludni.
– És abban az életben, abban a másik életben, mely oly keveseknek jut
osztályrészül, csakugyan benne van a Szerelem is…
Igen, még gondolt rá néha-néha, titkon. Negyvennégy esztendős volt,
emlékezett nagy boldogságokra, s már nagy ideje mult, hogy valami
ürességet érzett a szívében.
Azóta, hogy utolsó szerelme elpárolgott, nem törődött a nőkkel. Szőkék
és barnák nem érdekelték, senki se érdekelte. Beérte sorsával, s hozzá
szokott a kövér nőhöz, mint az oltárhoz a pap, a ki elvesztette hitét. A
Stellákat észre se vette. Hű volt, de hűségében nem volt köszönet.
– Sohase fogok többé szeretni?!…
Álmának képe édes emlékeket rezdített meg lelkében. Az álombeli lány
hasonlított valakihez, a ki már csak volt, de lehetetlen-e, hogy van
valahol egy ifjú teremtés, a ki olyan, mint a kit álmában az imént egy
pillanatig oly szorosan ölelt magához?…