Gerlay báróné, mióta a leánya meghalt, folyton virrasztott és
imádkozott. A halálban is látni akarta jó gyermekét, a míg csak lehet,
szivéhez ölelni legalább a tekintetével, a míg örökre el nem rejti előle
a koporsófödél.
Az orvos figyelmeztette, hogy ne sokat csókolgassa a halottat. Azzal a
daczczal, a melyben mintha valami vigasztalást, valami titkos örömet
találnának a gyászoló szivek, minden perczben megszegte ezt a tilalmat,
mint a ki nemcsak lelki szükségnek, hanem egyszersmind isteni parancsnak
engedelmeskedik. Jól esett szembeszállnia a halállal.
A mostoha fia, egy tizennyolcz esztendős szívbajos legényke, erőnek
erejével el akarta vinni a halott közeléből. Elküldte a fiút, s maradt.
Csak akkor ment át a szomszéd szobába, a mikor már azt hitte, hogy
leroskad.
De vissza-visszatért, értelmetlenségeket suttogni a halottnak. Halkan
szólt hozzá, mintha titka volna vele; a másik szobából, a hol suttogó
alakok jártak-keltek, csak egy-egy szavát lehetett hallani. Mintha
panaszkodott volna a halottnak.
Valaki megérintette a vállát; megint a fiú volt.
– Anyám – szólt a mostoha gyermek – a gróf van itt!… megjött…
– Igen, jöhet mindjárt.
Fénytelen szemében valami meglepetés-féle tükröződött.
Tehát mégis eljött! Tehát mégis csak abba hagyta a fűzértánczot, hogy
egy utolsó pillantást vessen halott gyermekére!
Kiment a halottas szobából, hogy helyet engedjen a grófnak: az szembe
jött vele s egy fejhajtással üdvözölte. Mindössze egy pillantással
felelt; ugyanezzel a tekintettel fogadta előbb az idegenek részvétét.
Nem szólt egyikük sem, talán nem is látták, csak éppen tudták egymást. A
gróf belépett a halottas szobába, a báróné leült és várta, mig az a
másik elmegy onnan.
Tamás meg a legfiatalabb Gerlay ott maradtak mellette. De érezték, hogy
itt is fölöslegesek. Pár pillanat multán, mialatt szótlanul állottak a
báróné körül, a ki merőn nézett maga elé a földre, egy tekintetet váltva
kimentek a szobából.
A báróné nem mocczant. Elmult tiz percz, egy negyedóra, s a másik nem
jött vissza. Ekkor az öreg asszonyban felébredt a féltékenység. Nem, nem
fogja visszarabolni tőle a halottat!
Fölkelt s oda ment a fekete drapériás, nyitott ajtóhoz. A gróf még most
is ott állott a halott fejénél. Meg-megmozduló, kiterjesztett jobbkarját
látva, mely hol az ölelés mozdulatára készült, hol bátortalanul
hanyatlott le, azt hitte volna az ember, hogy körülkarolni, megsimogatni
szeretné a halottat, de fél, hogy ez az érintés szenvedést okozhat neki.
Arcza, mintha bocsánatot esdekelt volna; a tekintete azt mondta:
– Bocsásd meg, hogy életet adtam neked! Hogy szenvedésre kárhoztattalak!
Hogy megcsaltalak a másvilággal!… Bocsáss meg nekem!
A báróné nem tűrhette, hogy elvegyék tőle a halottját.
Idegenkedett ugyan attól a gondolattól, hogy ismét együtt legyen ezzel
az emberrel, hogy szóljon hozzá, s szavára felelnie kellessen: de mégis
elszánta magát. Ott csak neki vannak jogai, másnak senkinek!… Bement s
megállt a ravatal tulsó oldalán. A gróf felegyenesedett.
A halottas szobát csak a ravatal gyertyái világították be. Ez a sok égő,
füstölgő gyertya, a növénydísz és a sok virág nehéz szaga, meg a falakat
és a padlózatot elborító fekete posztóból szerte szállongó por fojtóvá,
kábítóvá tették a szoba levegőjét.
De mit bánták ők azt!
– Köszönöm, hogy eljött! – szólalt meg végre a báróné, a gyászolók halk,
suttogó hangján, mely mintha attól tartana, hogy fölkelti a halottat. –
Megérdemelte öntől!…
A gróf, a türelmetlenség egy mozdulatával, mintha közbe akart volna
vágni. Talán ezt kívánta mondani: »Csak nem gondolja, hogy elmaradok a
gyermekem temetéséről?!… Csak nem gondolja, hogy ha mi ketten idegenné
váltunk egymáshoz, idegenné lettem ő hozzá is?! Van lelke így szólni
hozzám, az apához?!…«
De a báróné folytatta:
– Utóljára is csak önre gondolt. Kevéssel azelőtt, hogy elvesztette az
eszméletét, megfogadtatta velem, hogy átadok önnek egy kis amuletet: egy
Mária érmet, vékony lánczocskával. Kicsi kora óta viselte ezt az
ereklyét; soha se vált meg tőle, mert ön hozta neki Lourdesból, egy nagy
betegsége után. Kéri, hogy ezentúl viselje ön, mert azt óhajtja, hogy
gyakran jusson eszébe ő is és mindaz, a mire ő tisztelettel gondolt… Ez
volt az utolsó kívánsága.
– Hogyan? – szólt a gróf ijedten, mintha hirtelen uj csapás környékezné
– csak nem tudta, hogy nagyon rosszul van… hogy meg kell halnia?!
– De tudta.
– Elárulták előtte?
– Megmondtam neki.
A gróf keze ökölbe szorult, s szemében láng csapott fel, mint ha húsz
évvel megifjodott volna.
– De hát megőrült ön?!… Hisz a könyörűletes idegen is eltakarni
igyekszik a haldokló elől a halál rémképeit, és ön, az anyja, megmondta
neki!…
– Az én drága gyermekem keresztény leány volt! – felelt a báróné,
büszkén szegve fel őszülő fejét. – Keresztény módra kellett Isten előtt
megjelennie: minden földi salaktól menten, imára kulcsolt kézzel. Fehér
ruhában, tisztán, mint a hattyú, lépett volna az oltár elé: Isten szine
előtt is legszebb ruhájában akart megjelenni.
– Eh! – szólt a gróf, az indulattól remegve, de visszafojtva a harag
hangját – neki nem volt mit leimádkoznia! S ha önnek tartozása volt az
Istennel szemben, a mért elhagyta a vallását, vezekelt volna másképpen,
s ne azzal, hogy áldozatul mutatja be haldokló gyermekének utolsó
pihenését, utolsó nyugodt óráját!…
– Én lelkemben hű maradtam a vallásomhoz – felelt a báróné – csak egy
törvényes kívánalomnak tettem eleget, a mikor forma szerint más vallásra
tértem. S ha vétkeztem vele: Isten majd ítélni fog fölöttem! De bárki a
szememre vetheti ezt, csak ön nem, ön, a ki… A ki nagyon jól tudja, hogy
én uj frigyemben nem a boldogságot kerestem, hanem az oltalmat
gyermekemnek! Míg ön a bűn után futott, én egy idős embernek nyujtottam
a kezem, nem, hogy az ön példáját kövessem, hanem, hogy anyja legyek e
jó ember gyermekeinek, s hogy apát adjak a magaménak, a ki az ön
oltalmára már nem számíthatott!
– De hát ki tette lehetetlenné, hogy gyermekünknek meg legyen a
természetes oltalma, ha nem ön, a rögeszméivel, az oktalanságával, a
szívtelenségével?! Ön tele jajveszékelte a világot az én
megbocsáthatatlan bűnömmel: legyen, hibát követtem el, megengedem. Olyan
hibát, a melyet minden férfi elkövet, értse meg egyszer: minden férfi!…
– Ne beszéljünk ilyen hitványságokról a gyermekünk koporsója előtt!
– Ön ezek miatt a hitványságok miatt tönkre tette az életünket, s hogy a
magunkét, az hagyján, de az övét is!…
– Én tettem tönkre az ő életét?! Én?!
– Igenis ön! Mi várhat arra a gyermekre, a ki olyan családi élet, olyan
viszálkodások, olyan hányattatások közepette nő fel, a minőket ön
idézett elő bűnös ridegségével! Elismerem a hibámat. Megcsaltam önt, s
hogy megcsaltam, talán ön maga volt az oka… De mi volt az én hibám az ön
lelketlenségéhez képest! Nem követtem-e el mindent, hogy jóvá tegyem a
hibámat?! Esztendőkön át kérleltem önt, könyörögtem vissza családi
életünket, igyekeztem megengesztelni olyan életmóddal, a minőt azelőtt
követelt… De önnek nem volt szíve. S mert a törvény az ön bocsánatot nem
ismerő, rideg jogának adott igazat: elvette tőlem a gyermekemet!
– Ön maga tékozolta el a hozzá való jogát, mikor széttépte a köztünk
lévő családi köteléket! A mit ön elkövetett: az nem hiba volt, a hogy ön
nevezi: a hibát helyre lehet hozni, de a mit ön elkövetett, az a
galádság volt, a megmásíthatatlan, a jóvátehetetlen!
– S még most se látja be, hogy micsoda oktalanságnak áldozta fel az
életünket?! A mi előtt most állunk, ez, ez a jóvátehetetlen!
– És engem okol érte! Mert hiszen el kellett volna felejtenem, észre se
kellett volna vennem azt a csekély, szóra se érdemes hitványságot!
Persze, hogy mit szenvedtem ön miatt, az már olyan régen volt, hogy
talán nem is igaz! Az asszony szenvedjen, sírjon, alázkodjék meg,
tűrjön; hiszen azért asszony! Neked is erre kellett volna születned,
szegény gyermekem! Hanem erre az én lelkiismeretem azt mondja: nem igaz,
nem igaz, nem igaz! És nincs feleség, ha érdemes erre a névre, a ki a
galádságot meg tudja bocsátani! A ki nem rongy, az csak egyszer tud
szeretni, és csak azt, a ki méltó hozzá, a meddig méltó hozzá! Minden
igazi asszony így gondolkozik, értse meg: minden igazi asszony! Mit
tehettem én arról, a minek történnie kellett?! Ön apránkint fecsérelte
el a boldogságot, én egyszerre vesztettem el: nem lehetett több közünk
egymáshoz!
– Mily nyomtalanul repült el az idő az ön szivének üressége felett! Még
ma is csak az önzésén át látja az életet? Soha se jutott eszébe, hogy ez
a női büszkeség csak: lelketlenség, a testiekhez, a hitványságokhoz való
ragaszkodás? Legyen igaza – s bocsássa meg az Isten – hogy a férfinak
nem bocsátott meg, nem tudott megbocsátani. De ha ön keresztény nő, ha
van lelke: Istenhez emelkedni, s szíve: szeretni az embert, a másik
szerencsétlen, nyomorult, bűnös embert: minden poklok ellenére
ragaszkodnia kellett volna, ha nem a férfihoz, hát az emberhez, s ha még
ehhez sem, úgy a gyermeke atyjához! Mily balgaságok miatt kellett
szenvednünk, s mily balgaságok miatt kellett szenvednie neki, az
ártatlannak, a vérünkből való vérnek, életünk folytatásának, a kit
áldozatunkká tettünk!… De ön sohase fogja megtudni, hogy csak egy erény
van: a szeretet, s egy kötelesség: a bocsánat. Hiszen ön oly gonosz
tudott lenni, hogy miután megfosztott a gyermekemtől, lassankint
elidegenítette, elfordította tőlem a szivét!…
– Ön beszél így, ön?! Mialatt ön virágról-virágra csapongott, én
atyjának tiszteletére tanítottam őt; mialatt ön kalandornők között
osztotta meg az életét, én arra szoktattam, hogy imádkozzék önért, mert
ön tengeren jár; mialatt ön elprédálta vagyonát, idejét, képességeit,
szivét, lelkét, a mije csak volt, s mindenütt járt, csak ott nem, a hol
ő volt: én virrasztottam fölötte és rettegtem miatta!… Félistennek
tartotta önt, s ön azt se tudta, hogy él-e, hal-e?
– Azzal vádol, a mi a szerencsétlenségem volt? Arczomba vágja azt a
nyomorúságot, a melynek ön volt az okozója? Ó, mint illik ez önhöz!
Örökre elválasztott attól, a ki mindenem volt, kínossá tette ennek a
kedves, édes jó teremtésnek a gyermekéveit, örömtelenné, szomorúvá az
ifjúságát, hogy végül rémessé tegye még a halála óráját is!… Ó, miért is
kellett önt megismernem!…
Szavuk egyre élesebbé vált, már majdnem hangosan vitatkoztak.
– Én tettem kínossá a gyermekéveit?! – lihegett a báróné – én tettem
rémessé a halála óráját?!…
Ebben a pillanatban a gróf, a ki egészen közel állott a ravatalhoz, az
izgatottság egy önkéntelen mozdulatával, véletlenül feldöntött egy nagy
álló gyertyatartót. Lehajolt és fölemelte.
Mintha egy árnyék emelkedett volna felfelé.
A báróné iszonyatosat sikoltott.
– Mi az? Mi baja?
Ha hirtelen fel nem fogja, összeroskad.
– Nem látta?… – hörgött s a rémülettől lecsukta a szemét. – Felült a
koporsóban!… s összetett kézzel kért… mint kicsi korában… hogy ne
bántsuk egymást!…
A gróf önkéntelenül oda pillantott. Szép csöndesen aludt az.
Ó, ha csak egy perczre életre tudná kelteni!
* * *
A báróné annyira rosszul lett, hogy ki kellett vezetni a halottas
szobából. A kimerültség és a folytonos izgatottság végre leverték a
lábáról: ágyba kellett fektetni.
A gróf is lement a szobájába, hogy egy kissé lecsillapodjék. Csak ekkor
vette észre, a mit már előbb is hallhatott volna, hogy odakünn javában
tombol a vihar. Az a ritka, de hatalmas téli vihar, a mely csak itt, a
havasok között, mutatja meg igazán a foga fehérét.
Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjon.
Az orkán fékevesztetten dühöngött a hegyek közt. Mintha valahonnan a
fellegek közül óriási ágyúk ostromolták volna a földet. A szél vadul
süvöltözött, s a kastély előtt a kopasz fák kétségbeesett koldusokhoz
hasonlóan rázták sovány karjaikat.