Az expressz már rég kirobogott az örök tavasz honából, s az utazó még
egyre vívódott az elűzhetetlen kísértetekkel. Egyedül volt a vasúti
kocsiszakaszban; odakint mindent eltakart az éj.
Mintha leróhatna ezzel valamit abból, a mivel most már örökre adósa
maradt halott gyermekének, vagy mintha ekképpen valamelyest
kárpótolhatná magát a mulasztásért, hogy az eliramlott évekből csak
órákat töltött vele: erőtette az emlékezetét, hogy eszébe jussanak a
régi dolgok és ujabb – találkozásaik. Gondolatát visszakényszerítette a
multba, hogy ujra átélje a már-már elfelejtett gyötrelmes pillanatokat,
hogy sorra megemlékezzék mindama szenvedésekről, a melyeket valaha
szegény gyermeküknek okoztak, ő meg az az asszony. Szándékosan kínozta
magát, mint a ki vezekelni akar.
És rendre eszébe jutott a sok szomorú jelenet. A rettenetes óra, mikor
az az őrült asszony el akarta hagyni a házát, s az őrizetlenül hagyott
kis teremtés egy ingecskében, mezitláb szaladt le a lépcsőn az anyja
után. A kínos jelenetek, a melyek során, hogy elragadják egymástól a
gyermeket, ide-oda ránczigálták szegényt. A megrendítő pillanat, mikor a
gyermeknek választania kellett volna közöttük, s felelet helyett zokogva
borult egy cselédre. És a többi. A sok elválás, búcsú, meg a többi
őrület, a melylyel mind az ő kis szivét facsargatták.
Ó, az az asszony! A buta makacsságával! Mindent ez okozott, mindent ez
tett tönkre, mindent ez ölt meg, ez a buta makacsság!
Igaz, az első hibát ő követte el, de nem tett e meg mindent, hogy
jóvátegye a hibát?! Egy más asszonynyal semmi se történik; jó férje lett
volna neki, mert akkor még szeretettel gondolt rá, s jó apja lehetett
volna a gyermekének. De ennek az asszonynak a konokságával szemben
tehetetlen volt. Évekig adta próbáját, hogy méltó a bocsánatra – hiába.
S még ő beszélt szeretetről, szerelemről, kötelességekről, az ostoba!
És végül lassankint elvonta tőle gyermekének a szivét is. Úgy, hogy ez
már utóljára úgy gondolhatott az édes apjára, mint egy kellemes
viselkedésű jó ismerősre, a kinek a hibáit elnézéssel kell megítélni. A
mostoha apja bizonyosan közelebb állott hozzá. A mosolya, a gyöngédsége,
a figyelme ezé volt. Tőle pedig észrevétlenül elidegenedett. A mi érzést
meg kellett volna osztania a szülei között, az asszony kaparta magához.
Mindent elvett tőle, mindentől megfosztotta, a buta makacsságával! Ez
tette, egyedül ez, hogy most már az ő szíve is, mely egykor tele volt
szeretettel és gyöngédséggel, olyan, mint az a fekete, kopár táj
odakünn.
S a régóta elcsitult indulat még egyszer ujra fellobogott benne. A gróf,
hatvan évének ellenére, eléggé fiatal ember maradt. Azt mondták róla,
hogy festi a haját és a szakállát. De a lépése is olyan volt, mint egy
negyven-negyvenöt éves emberé.
Bölcsen élt s az idegeit nem viselték meg se a kor, se a kicsapongások,
még a bajok sem, a melyekben bőven volt része. Hidegvérét példának
emlegették; a szeme olyan volt, mint egy indiáné, a keze soha se
reszketett. Nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyen izgatott lett volna.
Az út nagyobbik részét végig sétálta a vasúti kocsi folyosóján. Időnkint
átment az étkező-kocsiba, megivott egy pohár cognac-ot, meg visszajött,
hogy mozogjon. A fáradtság néha leteperte, de aludni nem tudott. Szítta
egyik szivart a másik után, és szerette volna, ha valakit megölhet.
Mire Marosvárra megérkezett, ismét esteledett. Onnan a hidasi kastély
kocsin jó három óra. Persze nem ilyenkor, télvíz időn. Mikor kiszállt a
vasúti kocsiból, megborzongott a fagyos hidegtől. Az éj fekete volt, s a
szél a szemébe söpörte a havat.
A pályaudvaron a fiatal Gerlay Tamás jött elébe.
– Engem vársz? – kérdezte a gróf.
– Téged. Az út szinte járhatatlan, idegen lovakkal soha se érkeznél meg.
Felültek a szánba, s a székely kocsis közéje vágott a kis hegyi
lovaknak.
Jó darabig hallgattak. Végre is a gróf szólalt meg először:
– Mi baja volt?
– Azt hiszem, az orvosok sincsenek tisztában vele. Tifusz vagy
meningitisz. A míg azt hitték, hogy megmenthetik, azt mondták, hogy
tifusz, mikor látták, hogy meghal, azt, hogy: meningitisz.
– Igen, ha nem tudnak semmit, akkor meningitiszt szoktak emlegetni –
szólt a gróf, hogy valakit okolhasson. – És miképpen történt, hogy nem
tudtatok értesíteni?
– Eleinte senki se képzelte, hogy olyan komoly a baj. Még vagy tíz napja
is csak tífuszos lázról volt szó. Végig magánál volt, s mikor le kellett
feküdnie, azt kívánta, hogy ne írjunk neked. Nem akart nyugtalanítani;
csekélységnek hitte a baját. S mi nem akartuk megijeszteni azzal, hogy
mégis haza hívunk.
– Sokat szenvedett?
– Talán a legutolsó két napon; előbb nem. De nem tudom. Akkor már csak
az anyja volt vele, s azzal most nem lehet beszélni. Még nem mozdult el
mellőle.
Megint elhallgattak. Egy óra mulva ismét a gróf szólalt meg először:
– A báró jobban van-e?
– Az már nem ember. Nem hinném, hogy elviszi a tavaszig. Csak ül és néz
maga elé, egy pontra, a hol nincs semmi. Ha szólunk hozzá: »Nem akarsz
valamit, Berczi bácsi?« – bólint és morog valamit, de rendesen nem lehet
érteni, hogy mit mond. Különben soha se kíván semmit. Megmondtuk neki,
hogy szegény Vilma meghalt: bólintott és tovább is csak nézett maga elé.
– Hát a gyermekei?
– Azok kétségbe vannak esve. Az igaz, hogy olyan testvért mint ő volt…
mintha nem is csak testvérük, hanem anyjuk lett volna!
A szél vadul sivított s a hegyek közül tompa moraj hallatszott.
– Félek – szólt a fiatal ember – hogy a temetésre nagyon rossz időnk
lesz. Erre mifelénk, téli időn, a vihar a legnagyobb ritkaságok közé
tartozik, de a mikor ilyen soká készülődik, többnyire kitombolja magát.
Az út nagyon sokáig tartott. Éjfél is elmult s még egyre igyekeztek.
Végre kibontakozott a messzeségből a kastély fekete tömbje. A gróf
eldobta a szivarját.
Még abba is jó idő telt bele, míg a szán elérte a sötétlő épületet,
megkerülte a kastély jobb szárnyát, s megállapodott a homlokzat előtt. A
gróf felnézett. Az emeleten világos ablakokat látott: ott van!…