Kiment a játék-ház igazgatósági szobájába s megszólított egy
tisztviselőt:
– Egy vasúti menetrendet kérek.
Bele telt egy pár percz, a míg a könyvet előkerítették, de ez a
késedelem nem tette türelmetlenné. Egy kis leányra gondolt, egy három
esztendős, fehér ruhás kis teremtésre, a ki az ölében ül és
együgyűségeket kérdez tőle: »Mondd, papa, az oroszlán nem fél az
elefánttól?« A két nagy kék szem tele van kíváncsisággal. Ő belemosolyog
ebbe a végtelen kékségbe; tudja, hogy: ez a menyország… Milyen régen
volt ez!…
Szinte megriadt, a mikor feléje nyujtották a könyvet.
– Vagy úgy?… Igen… Köszönöm.
Nem volt könnyű dolog megtalálni a kellő vasúti összeköttetéseket: a
Rivierától az erdélyi havasokig. Végre kiszámította, hogy ha azonnal
indul, még csütörtök este Marosvárott lehet. Alighanem gondoltak rá,
hogy a temetésen ő is ott akar lenni.
Hosszú, nagyon hosszú idő óta egyéb figyelemben nem is részesítették.
Még csak azt se tudatták vele, hogy a leánya halálos beteg. Pedig
hosszasan kellett szenvednie. Több mint hat hete egy sor se érkezett
tőle, s utolsó levelében már írta, hogy gyakran betegeskedik. Akkor
ügyet se vetett erre a mondatra. Egy pár odavetett szóból ki gondolna
mindjárt a halálra?!
Az se tűnt fel neki, hogy nem kapott levelet. Eléggé ritkán írtak
egymásnak; még jó, ha minden két-három hónapban. Már régen bele törődött
abba, a mi eleinte igen elszomorította, s a mi ellen mégse tehetett
semmit, hogy a leánya lassankint idegenné lett hozzá, vagy legalább is
jobban húzott azokhoz, a kik között élt, mint hozzá, az atyjához. Sőt,
mikor utóljára találkoztak, úgy rémlett neki, hogy maga is a félig
idegen ember hideg, bíráló tekintetével nézi az édes gyermekét. Bántotta
a hanghordozása, mely egyik anyai nagynénjére emlékeztette; észrevette,
hogy nagyon megfonnyadt, mióta utólszor látta; s nem tudta elutasítani
magától azt a megfigyelést, hogy leányának a viselkedése nem egyszer
azokat a kellemetlen, vénülő grófkisasszonyokat juttatja eszébe, a
kikkel ő, az elkényeztetett gavallér, csak kénytelenségből szokott szóba
állani.
De ki tehetett róla, ha szeretetök, a melylyel egymás iránt voltak, az
évek folytán hűvösebbre vált?! A leány, szegény, semmiesetre. A szeretet
egyik éltető eleme: a megszokás, – mennyire ragaszkodott a mostoha
testvéreihez! – s az, hogy »távol a szemtől, távol a szívtől«:
természeti törvény. Hogyne vált volna viszonyuk hidegebbé, hogyne
szokott volna el tőle az idegenben hagyott gyermek, mikor ő maga is
tapasztalta ezt a természeti törvényt, ő maga is, a ki nem a családi
élet szűk körében, hanem örökkön idegenek között élt, ő maga is, pedig
hát van-e erősebb kapocs annál, a mely az apát egyetlen gyermekéhez
fűzi?!
És szemben a soha többé helyre nem hozhatóval, marczangoló
lelkifurdalást érzett. Mintha a mesebeli kút vizében egyszerre
megpillantotta volna életének egész ürességét és haszontalanságát. Két
hazajáró lélek szállongott körülötte: a megölt idő és az elárult
kötelesség kisértetei.
– Atyja voltam-e csakugyan? – piszkálta friss sebét, mialatt a parkban
az indulás óráját várta. – Kicsi kora óta csak elvétve láttam. A míg a
zárdában volt, meg-meglátogattam hetenkint; azontúl ritkábban, egyre
ritkábban. Persze apró ajándékokat vettem neki, mint egy keresztapa… De
szereztem-e neki valaha egy igazi tartós örömet? Vele volt-e a
gondolatom, ő volt-e az életem czélja? Nem éltem vele, még csak
képzeletben sem; érzéseimen mások osztakoztak. És még könnytelen szemmel
tudtam nézni a hervadását! Volt szemem meglátni, hogy vannak, a kik
fiatalabbak, üdébbek, vonzóbbak! De hát ártatlan voltam-e benne, hogy el
kellett hervadnia?! Hogy élete örömtelen volt, hogy áldozatául esett a
mi marakodásunknak?! Vajjon ártatlan voltam-e benne, hogy soha sem ment
férjhez?! Ki tudja, ha rendes családi életben nő fel, nem élne-e ma is,
nem volna-e boldog feleség és anya?! És én, az apja, a ki beledobtam
ebbe a hitvány életbe, mely neki csak házi kötelességekből,
önmegtartóztatásból és keserűségekből állott, olyan kevéssé tettem
életemnek a részesévé, hogy most, mikor talán először, feléje irányítom
minden gondolatomat, nem látom tisztán arczát és alakját, nem emlékszem,
hogy milyen ruhában volt s hogyan volt fésülködve, a mikor utóljára
láttam, nem emlékszem rá annyira, a mennyire egy futó viszonyára
emlékszik az ember, nem emlékszem az utolsó szavaira, se nevetésének a
zengésére, s nem látom a távolból, hogy milyen a koporsóban!
De ismét megjelent előtte, mint piczi leány, a mint a térdén ül s ránéz
a két nagy kék szemével, a melyek tekintete csupa kérdés. Ó, ezt az
arczocskát már elevenen látja, mintha csak le kellene hajolnia az
összecsücsörített kis szájhoz!… És – egyedül járt az esthomályban – a
könny végre kicsordult a szeméből.