A gróf éppen a játékteremben volt, mikor a kezébe adták a telegrammot.
Ki se bontotta mindjárt, csak azután, mikor látta, hogy veszített. Mikor
a croupier beseperte zsákmányát, a gróf feltépte a pecsétet és elolvasta
a messziről érkezett hírt.
A telegrammot Gerlay báróné küldötte; az az asszony, a ki valamikor az ő
felesége volt. Ezt tudatta vele:
_Vilma leányunk az éjjel meghalt. Péntek délután temetjük._
_Gerlayné._
Mint a kit hirtelen pofon vágnak, vagy torkon ragadnak, letepernek és
mellbe rugnak: egy váratlan, durva ütésnek a fájdalmát érezte. Azt, hogy
a testéhez valaha hozzá nyúlhatnak, Barcsay gróf lehetetlennek tartotta;
arra az eshetőségre, hogy a leánya előbb halhat meg, mint ő, még eddig
nem gondolt soha.
Fölállt és a papirt eltette a kabátja zsebébe.
– Csak nem megy el, kedves gróf, a mikor ennyit veszít?!… – kérdezte egy
hölgy, a kinek előbb a nyereségéből egy-egy aranyat adott.
A gróf nem felelt. Már meg se látta azt a hölgyecskét, a kinek a
tekintete rákapaszkodott.
Csak egy halottas kocsit látott maga előtt, ott, a hol a szomszéd
játékasztalt tudta. Egy halottas kocsit, melyre éppen most emelték rá az
érczkoporsót. Láthatatlan emberek egyik koszorút a másik után rakták a
koporsóra, s a nehéz szagú virágokból, nagy sötétzöld levelekből és
fekete, vörös, viola szinű szalagokból font temetési dísz elborította
Szent Mihály szekerét. Az érczbetűk azonban kivillantak a szalagok
közül: