A görög-keletiek karácsonya akkor január hatodikára esett. Még csak
harminczhat órája volt ehhez a nagy munkához.
Pedig egész lelkét belé akarta tenni. Gyujtó szónoklatot akart, melynek
a fénye két világrészre lássék. Hogy szava bele vésődjék a ministransok
lelkébe. Mert a ministransokban a hiba. A ministransok nem teljesítik a
kötelességüket. Elnézik a pálinkát, mert maguk is pálinkát isznak. S a
pálinka az ördög ügyvivője. Mi haszna, hogy a két világrész ma még vakon
engedelmeskedik? Mit ér a legokosabb parancs; a parancs nem szólhat
századoknak. S az egyedüli, a szent, az üdvözítő hagyomány napról-napra
gyengül. A nép, az még holt föld. De valami már erjed a föld méhében. A
téves eszme; a világot felforgató, sátáni gondolat.
Kabarov Petrovics Vazul látta, hogy mi történik ott lenn, a föld alatt,
és szembe akart szállani minden poklokkal…
Kiadta rendeleteit másnapra s bezárkozott a szobájába.
Nevezzük szobának, ámbár inkább czellának kellene mondanunk. Nem volt
benne egyéb, csak egy tábori ágy, néhány szekrény, két nádszék, egy
csomó fóliáns, meg egy íróasztal. Különös díszképpen egy Szent Vazul-kép
szerepelt.
A fő-prokurátor leült íróasztalához és dolgozni kezdett. Egyik apró betű
a másik után sorakozott, de minél többen voltak, annál lassabban kezdtek
sorakozni. Valami bágyadtságot érzett.
A két heti lázas munka, a sok böjt és a lelki izgalom kezdte megboszúlni
magát.
Egyszerre ernyedten hullott alá mind a két karja. Tolla a földre esett;
s zaklatott fejében nem talált egyebet, csak az utóljára leírt szavakat.
Elfáradt; végképpen elfáradt.
Vagy egy félóráig hevert a székén mozdulatlanul. Gondolatai teljesen
elhomályosodtak; szeme lecsukódott.
Gyakran megtörtént, hogy ott aludt el a székén. De most nem az álom
környékezte.
Hirtelen fölvetette a szemét, s a ki ebben a pillanatban látja, nem
ismert volna rá. Tekintete, mely máskor szúró volt, mint egy aczéltőr,
tévedezővé és lázassá változott át; a két kis savószínű szem valami
különös meleg fényben égett.
Majd gyors elhatározással fölkelt, s íróasztalának egyik rejtett
fiókjából egy csomag kulcsot keresett elő. Aztán kinyitotta az egyik
szekrényét, s onnan igen különös tárgyakat szedett elő. Parókát,
álszakállat, tiszti egyenruhát, egy nagy köpenyt, kardot és
revolvereket.
Átöltözött.
Ha a fiatal czárné látta volna! A fő-prokurátor ebben a perczben
tökéletesen olyan volt, mint egy vézna tizenegy éves fiú. Gondosan
borotvált arcza teljessé tehette volna a csalódást; egyes-egyedül
szürkülő haja árulta el, hogy ez a nyomorult kis test egy nagyon, nagyon
öreg fiúé…
Mikor elkészült ál-öltözetével, eloltotta gyertyáját, becsukta az
ablak-táblákat, az ajtóhoz ment, s nesztelenül, vigyázva, félre tolta a
reteszt. Majd kinyitotta az ajtót; egy kicsit hallgatózott, bezárta a
szobáját s aztán kisurrant.
A fő-prokurátor megelégedett egy czellával is, de gondoskodott róla,
hogy őrízetlen kijárása legyen.