A krétai tíz vértanu ünnepe – a katholikusok január negyedikét írtak
akkor – Kabarov fő-prokurátornak nehéz napja volt. Öt órakor kelt, mint
rendesen, hétig az ájtatosságait végezte, aztán kihallgatást adott a
szlihóvi metropolitának. A kihallgatás után megreggelizett – száraz
kenyeret evett s vizet ivott, mint hajdan az anakoréták – majd tíztől
délig a szent zsinat ülésén elnökölt s ismert, rideg akaraterejével
irányította a tanácskozást. Később a külügyminiszter látogatását
fogadta, majd a czárral értekezett, a ki két óra tájban kereste fel első
tanácsosát.
Mihály czár nagyon nyugtalan volt aznap. Nem India, hanem a czarevnák
miatt. Hogy mit szólnak az angolok Heret megszállásához, ez a czárt nem
igen érdekelte. De annál inkább érdekelte az a háborúság, mely néhány
héttel azelőtt tört ki anyja és felesége között. A fiatal czárné kissé
szeles volt, s gőgös, mint minden asszony, a ki alantasabb sorból
emelkedett fel a magasba; az özvegy czárné pedig, ez a nagy szív, mely
folyvást érzett és dobogott, mindenkit szeretett a világon, csak a
menyét gyűlölte. Valami kicsiség történt mindössze, de ezt a kicsiséget
az özvegy halálos sértésnek nézte. A fiatal asszony pedig makacs volt,
mint egy elkényeztetett szép gyerek; egy kis germán önzés, egy csöpp
angol-szász durvaság… s a czár előtt, a ki lágy lelkű volt, mint egy
német kisvárosi szende, a dolog rettentőnek tűnt föl.
– Beszélj velök, Kabarov – szólt a fő-prokurátorhoz, szinte könyörgő
hangon.
A fő-prokurátor szava mindig nagy hatással volt az özvegy czárnéra.
Borisovna Annának egész élete érzésekből, ragaszkodásból, lemondásból és
türelemből állott. Alkalmazkodó, hajlékony lelke előtt, mely mint a
repkény, mindig támasztékot keresett, majdnem a föld fölé emelkedőnek
tűnt fel ez a kis ember, a ki maga volt a megtestesült, hideg akarat. A
prokurátor mély vallásossága s példaként emlegetett szent élete, mely
néha szinte megdöbbentőnek tetszett az anyagiassághoz jobban hozzátapadó
női lélek előtt, tiszteletet gerjesztettek benne. És mindenekfelett
tisztában volt vele, mekkora hatalom ez a nyomorult kis aszkéta, aki
akárhányszor összetűzött a boldogult czárral, tervek miatt, melyeket az
a másik, eszméken lovagoló férfi előbb őrültségeknek tartott s utóbb
nagyszerűeknek ismert fel.
A fiatal asszony pedig egyszerűen félt a fő-prokurátortól. Ugy tekintett
rá, mint egy idegen világbeli, csodálatos állatra, melynek a fegyverei
ismeretlenek, s épp azért ijesztőek, mert rejtelmesek. Nem értette s
józansága ösztönszerűleg borzadt ettől a csunya formába bujt
rejtelemtől. Az ifjú czárné eddig csak hizelgőket, nagyúri
éhenkórászokat látott, mindenféle lakájokat, ész nélkül való
aczélpengéket, tányérnyalókat, s két vagy három uralkodót, a kik nem
tudtak vagy nem mertek uralkodni. És tapasztalnia kellett, hogy ez a
varangy uralkodik. Micsoda erőnél fogva? Ezt szavak meg nem magyarázták
neki. S mégse tagadhatta el magában, hogy ebben a szörnyetegben valami
kivételes erőnek kell lakoznia. Egy ember, a kinek semmi érdeke a
világon. A ki rosszul eszik, mint egy muzsik, s nem iszik, csak vizet. A
kinek nincsenek szenvedélyei; a kihez asszony soha se férkőzött közel. A
kinek nem szenvedélye még a hatalom sem, mert hatalmáról azonnal kész
letenni, mihelyt ellent mondanak neki. A kinek a szenvedélye csak: a
böjt és imádkozás. Utálta, de félt tőle.
Mindössze néhány kenetes szóba került, s mind a két asszony megadta
magát. A czár nem győzte bámulni ezt az ékesszólást.
Délután öt órakor a fő-prokurátor részt vett a miniszter-tanácsban. Ő
maga szövegezte meg az Angliának szóló jegyzéket; Korzakov, a
külügyminiszter, csak bólintgatott hozzá. Azután a folyó-ügyek
következtek, s a fő-prokurátor közel nyolczig mondta tollba titkárainak
a megirni valót. Végre visszavonulhatott.