Valami nagyon sokat nem beszéltek ezekről a dolgokról, se ebéd alatt, se
délután. Ebéd alatt egyáltalán nem igen beszéltek; csak a gyerekek
mulattatták a kedves János bácsit, a szülők homlokán valami mélabú
borongott. Délután se nyúlt hosszúra a tanácskozás. Rudolf úr egyet
köhögött, behívta János urfit a kanczelláriába, egy darabig
ötölt-hatolt, aztán előadta, hogy átvizsgálták az iratokat, hogy tizezer
forint igen nagy pénz, s hogy az asszony meg ő nincsenek egy nézeten. Az
asszony tudniillik úgy vélekedik, hogy nekik nincs joguk koczkára tenni
a gyermekeik pénzét, bármily tisztes czélzatból.
– Nagyon különösnek találja – magyarázta Rudolf úr életepárja felfogását
– hogy a szentmiklósi puszta vételárával nem a tulajdon tartozásodat
fizetted, hanem azét az asszonyét, a ki a feleséged volt, de már nem az.
És ebben az egyben igazat kell adnom az asszonynak. Mert házasság ide,
házasság oda, hitelezők így, hitelezők amúgy, a nagylelkűség egy
bizonyos határon túl esztelenség, és engedj meg, de bizony ezt a
nagylelkűséget semmiképen se érdemelte ki az a nő, a ki, bocsáss meg, de
mondjuk ki nyiltan: czudarul bemocskolta a nevünket!
Mikor Rudolf úr kiejtette ezt a szót: »nevünket«, János urfi
elmosolyodott. A kisértetek mosolyoghatnak így, látván az élők
marakodását.
A fehér arczról ellebbent mosoly keresztül járta Rudolf úrnak a lelkét.
– Mert hisz a te neved – szólt halkabban – édes atyád jóvoltából most
már az enyém is… Én nem feledtem el, hogy mit köszönök neki… S már csak
azért is végtelenül bánt, hogy az asszony…
– Az asszonynak igaza van, nincs jogotok koczkára tenni a gyermekek
pénzét… No nem baj, nem baj, majd csak megleszünk valahogy! –
vigasztalta bátyját János urfi.
– Nem felejted el, ugy-e, a mit mondtam? Ha jobbat gondolsz… ha
megváltoznék a kedved… s megelégednél a mi csendes otthonunkkal: itt
mindig tárt karokra találsz… Gondodat viseljük s nem látsz szükséget
semmiben…
Ezzel befejezték az ügyet.
János urfit ettől a percztől fogva mintha kicserélték volna. Mint a
kinek kő esett le a szívéről, felvidúlt, szinte gyermekké lett a családi
körben. Egész nap ugrált a kis öcscseivel, s este, vacsora után,
megtanította őket a tengerész-keringő döczögős verseire:
Mert isme – retlen – tenge – rekre
Visznek a – szél le – ányai…
– Mi az, a mit énekelsz? – kérdezte Rudolf úr.
– Egy angol operett – felelte János urfi.
És elbeszélte sógorasszonyának, hogy ebben a legujabb darabban a
czimszerep előadója tízszer öltözik át s először mint medvetánczoltatónő
jelenik meg, egy eleven medvével s több vörös nadrágba öltöztetett, öreg
képü majommal.
Az asszony ezalatt arra gondolt, hogy sógora határozottan csinos fiú.
János urfi másnap reggel elutazott, de Rudolf úrnak még napokig a
fejében kóválygott a tengerész-keringő badar verssora: