Rudolf úr másnap korán kelt, s a hogy kilépett a szobájából, mindjárt az
öcscsét tudakolta.
– Fölkelt már János urfi?
– Hogy fölkelt-e? – dünnyögött Jutka – hisz le se feküdt!
– Hát mit csinált?
– Czigárózott. Kinyitotta az ablakot, fel s alá járt a szobában, kiment
a kertbe meg visszajött, nézte az eget, meg folyvást czigárózott.
– Talán ivott is?
– Ivott volna, de nem volt mit. Pálinkát parancsolt, de csak a fenekén
volt az üvegnek. Akkor aztán úgy rendelte, hogy hozzak neki rumot.
– Még most is ott van az ebédlőben?
– Az imént, a hogy bementem, mert már teriteni kellett volna, azt
mondta, hogy: jól van, aztán átment a vendégszobába.
– Mutasd azt az üveget.
Kitűnt, hogy János urfi mégis csak ivott egy keveset; megitta tudniillik
az egész üveg jamaikai rumot.
Rudolf úr aggódóan csóválta a fejét s intézkedni akart, hogy
elszelelhessen.
– Mondd meg az öcsémnek, hogy ki kellett mennem a majorba.
Hanem az öcscse éppen szembe jött vele.
– No, kialudtad már magad? – kérdezte.
Nem volt mód elillanni. Szembe kellett szállni a veszedelemmel.
– Hallom – szólt Rudolf úr – hogy semmit se aludtál. Mi bajod? Mért
teszed tönkre magad?
János urfi már nem is sárga volt, hanem fehér. Csak a szemében élt
valami különös vörös fény.
– Nem voltam álmos. Tudod, mi városiak olyan rémségesen élünk, hogy csak
ilyenkor szoktunk lefeküdni.
– És rumot iszol.
– A mi van.
– Megölöd magad.
– No, nekem nincs sok veszíteni valóm. Két-három esztendő alatt úgyis
készen vagyok. Hogy huszonhét nappal többet vagy kevesebbet élek-e, az
már mindegy.
– Mesebeszéd. Nem volna neked semmi bajod. Erővel teszed tönkre magad.
– Hát legyen úgy, azt se bánom. Hanem most nem erről van szó. Ráérsz?
– Hogyne, hogyne!… Csak attól félek, hogy az asszony mindjárt kijön…
– Tőlem az asszony is hallhatja. Nem szeretem ugyan, ha a nők a komoly
dolgokba is bele kotnyeleskednek, de ha nálatok ez már így szokás…
– Kérlek… éppen azért, mert az asszonynak semmi köze hozzá… csak
figyelmeztetni akartalak.
– Jól van, ne foglalkozzunk tovább az asszonynyal… Hallgass rám. Azért
jöttem, mert te talán még meg tudnád menteni, ha nem is az életemet,
legalább azt a lehetőséget, hogy egy darabig még eltengődhessek… ezt a
két-három esztendőre való létet. Irtózom a szennyes nélkülözéstől, nem
akarnék halálom előtt az ebek harminczadjára kerülni, nem akarom, hogy
még inkább szánakozzanak rajtam. Tudsz róla, hogy mi történt velem?
Mostanában annyit beszéltek erről, hogy csudálnám, ha nem hallottad
volna.
– Igen, hallottam, nagyon is sokat hallottam rólad…
– Annál jobb, legalább nem kell szaporitanunk a szót. Tehát: nevetség
tárgya lettem és tönkre jutottam. Alaposabban, mint képzeled.
– Hallottam, hogy huszonnégy óra alatt adtad el a szentmiklósi pusztát.
Micsoda esztelen pazarlás!…
– Hja, huszonnégy óra alatt kellett a pénz, és máshonnan nem
szerezhettem annyit.
– Elkártyáztad?
– Azt is mondhatnám, hogy elkártyáztam; másoknak ezt mondom. De nem, nem
erre kellett a pénz. Megtudtam, hogy az az asszony, a ki a nevemet
viselte, adósságokat csinált a hátam mögött. Ezeket az adósságokat
fizettem ki vele.
– Megőrültél? Ez a hitvány teremtés meggyötör, csúffá tesz, pellengérre
állit, végül megszökik egy olyannal, a kit nem fog kifoszthatni, s te
tönkre teszed magad, hogy rögtönösen fizethesd ki az adósságait?! De
hisz ez tisztára eszeveszettség!
– Értsd meg: ezeket az adósságokat azalatt csinálta, a mig a nevemet
viselte; azalatt csinálta, a mig vállaltam érte jót, rosszat, okosat,
oktalant, életet, halált, mindent! Az én nevemre, az én tisztességemre
hiteleztek neki; abban a föltevésben, hogy az én gondolkozásom, az én
becsületérzésem soha, semmiféle körülmény között, nem fog alkudozni s
nem fog kibúvókat keresni! Ő befonhatta, de én nem csaphattam be azokat,
a kik számítottak a nevemre, arra a névre, a melyet az apám viselt,
akkor se, ha ravaszúl és rosszhiszeműen számítottak rá… a ki erre
épített, az lehetett akárki, akármi, de jól épített! Aztán, ember,
erőltesd meg az eszedet és értsd meg, hogy ezt az asszonyt én ki akartam
fizetni, ki akartam fizetni, ki akartam fizetni!
– Az istenért, ne kiabálj úgy! Mi szükség rá, hogy a cselédek is
meghallják?!… Érdemes ennyire felizgatnod magad?
– Ebben igazad van. Szóval túl vagyunk rajta; megtörtént, mert így
kellett történnie. S most már hiába vitatkozol velem.
– Nem vitatkozom veled, csak sajnállak. Mert sejtem, hogy ezzel
megpecsételted sorsodat.
– Olyanformán.
– Semmid se maradt?
– Nem sokkal több a semminél. Megmaradtak a szőnyegeim, a képeim, más
egyéb haszontalanságok, meg a házam. Jobban mondva: a ház. Mert ez csak
félig-meddig az enyém. A telekkönyv még az enyémnek vallja, de biz az
már csak úgy lóg a levegőben. Jövedelme nem fedezi a terheit, s én most
már csak a szőnyegeimből, meg a képeimből élek. De a szőnyegeket csak
úgy elkótyavetyélem, a festett fürdőző asszonyok a tizedrészét se adják
vissza annak, a mibe kerültek; lassankint mindez elfogy s akkorára a ház
is szétfoszlott, mint egy pókháló. Csak te menthetnél meg.
– Hogyan?
– Ebbe az építkezésbe ostobaság volt belemenni, de soha se tudtam
számítani, s akkor a legkevésbbé, mikor először életemben okos akartam
lenni, s a jövőre, a családra gondolva, rábeszéltettem magam, hogy
telket vegyek. Az épület kétszer annyiba került, mint a hogy
számították, s a mostani jövedelmemből a bank kölcsönét nem tudom
törleszteni. Nemsokára egy tizezer forintos részletet kellene fizetni;
ez a tizezer forint nincs. S ha a határidőre nem fizetek, elképzelheted,
hogy mi következik. A csőd.
– Add el a házat a terheivel együtt.
– Nem lehet, mert most nincsen ára. Nincsen ára, mert ismerik a
szorultságomat, s mert a ház távolról se ér annyit, mint a mennyibe
került. Eladni annyit jelentene, mint odaadni ingyen. Abból a tenger
pénzből, a mit beleöltem, csak úgy menthetek meg valamit, ha megtartom;
legalább egyelőre. És erre csak egy mód van: ha kölcsön kaphatom tőled a
tizezer forintot.
– Azt tudod, hogy nekem nincs heverő tizezer forintom. De föltéve, hogy
megtudnám szerezni, mit remélsz ettől a császár-metszéstől?
– Mit remélek! Mit remélek! Azt remélem, hogy egyelőre elkerülöm a
csődöt s összes következéseit, a sáros halált, fuj!… Azt remélem, hogy
időt nyerek, s ha időt nyerek, nem veszítem el, hanem értékesíthetem, a
mim még megmaradt!… Azt remélem, hogy ha egy darabig békességben élek,
ujra beleélem magam a munkába s megkereshetem azt, a mire két-három év
alatt még szükségem lehet!… Azt remélem, hogy nem halok meg szeméten,
szennyes ágyban vagy a könyörület helyén, hanem otthon a tulajdon
fészkemben, s a fiókomban még marad annyi, a miből ki lehet fizetni a
betegápolót!… Azt remélem, hogy az utolsó napjaimban nem kell
alamizsnából tengődnöm, vagy szégyenletes kölcsönökből, terhére a
közelemben maradtaknak, s az egész világnak!… Fuj, miket mondatsz
velem!… Mit remélek? Hát ezt remélem.
– Jól van, megértettelek. De valamiről nem beszéltél. Ha én oda adnám
neked, a mire most szükséged van, csak úgy tehetném, ugy-e, ha ezt a
pénzt a gyermekeimtől vonnám el, ha tőlük venném kölcsön, nem igaz?…
Biztosíthatsz-e, hogy ha ezt megteszem, nem rövidítem meg őket?
Biztosíthatsz-e róla, hogy ez a tizezer forint nem vész el?…
– Nem biztosíthatlak. A valószínű az, hogy, történjék velem bármi, a
tizezer forintod megmarad; a ház a tietek lesz s ennyit alighanem meg
fog érni a halálom órájában minden terhe mellett is. De ez csak
valószinű, nem bizonyos. A hogy már sokkal többet bele temettem ebbe a
házba: meglehet, hogy ezt is csak bele temetném. S akkor hiába
tábláztatom rá a kölcsönt és hiába irok végrendeletet, a mi különben
fölösleges, mert e nélkül is ti volnátok az örököseim… Mondom,
megeshetik, hogy a ház elnyeli ezt a tizezer forintot is, a mint
elnyelte a többit. Ez a körülményektől függ, nem tőlem. A ház értéke
emelkedhetik; de csökkenhet is. Nincs kizárva, hogy két év mulva mégis
csak dobra kerül; ebben az esetben, vagy ha egy bizonyos időpontban
kénytelenek vagytok eladni: meglehet, az ára nem fogja meghaladni a
terheit. Szóval nem biztosíthatlak semmiről. Magammal hoztam az
irataimat; ezekből kiszámíthatod, mit ér, a mire ezt a kölcsönt kérem.
Annyit azonban előre mondhatok, hogy ha meg akarsz menteni, ezt csak
koczkázattal teheted. Biztosítani nem tudlak semmivel.
– Mondok neked valamit. Hagyj ott mindent, s gyere ide hozzánk. Gondodat
viseljük; nem látsz szükséget semmiben. Vadászgatsz, olvasol; azt téssz,
a mit akarsz. Ha kedved telik benne, meggyógyítod a fájós lábú
parasztokat. És nem törődöl semmivel.
– Köszönöm, de nem tudnék itt élni. Az élet nekem az, a mit megszoktam.
– A villamos láng, a zajos társaság, a nyüzsgő embertömeg, a lóverseny
és a kártya?…
– A hogy akarod. Nem igyekszem azon, hogy különbnek tüntessem fel
magamat előtted, mint a minő a hírem. Elég az hozzá: köszönöm a hozzám
való jóindulatodat, de nem óhajtok a házadnál szegény rokon lenni.
– Félreértesz. Jó szívvel ajánlom ezt és sajnálom, hogy visszautasítod.
Nem vitatkozom veled; az életről való fogalmaink nagyon különbözők. De
valamiben egyet fogsz érteni velem. Abban, hogy a kívánságodra e
pillanatban még nem felelhetek. Előbb meg kell beszélnem a dolgot az
asszonynyal.
– Hogyne! Közös szerzemény, közös jogok.
– Igazságtalan vagy a feleségem iránt. Ő igen jó asszony.
– Ez a megjegyzés fölösleges volt. Ha tudnád, mennyire tisztelek minden
asszonyt, a ki nem szökik meg az urától!…
– Hol vannak azok a papirok?
– Az útitáskámban pihennek. Végig sétálták már az összes bankokat; egy
kicsit fáradtak.
– Azt hiszem, te is az lehetsz. Add ide az iratokat, aztán dőlj le és
aludjál egy keveset.
– Ne aggódjál rajtam. Azzal, hogy nem aludtam, legfeljebb három órával
siettettem a halálomat. Mondjuk, hogy nyolcz órát aludtam volna; még így
is nyertem öt órát.
– Szép nyereségeid vannak! No, még beszélünk a dolgaidról… Ebéd alatt,
vagy délután… mondjuk: délután.