* * *
Dr. Ujfalussy János öngyilkosságát bátyja is csak az ujságból tudta meg.
Az ujság leirta, hogy a holttestre a budai hegyek közt akadtak rá, s
hogy az öngyilkos zsebeiben nem találtak egyebet, csak néhány névjegyet
meg egy régi arczképet. Az arczkép – magyarázta az ujság – a
legeslegrégibb fényképek egyike; abból az időből való, mikor Daguerre
fölfedezése még egészen uj dolog volt. Fiatal leányt ábrázol; egy
mosolygó édes teremtést, a kin fehér ruha van, olyan fehér ruha, a minőt
több mint félszázaddal ezelőtt viseltek. Könnyű kitalálni, hogy: az
öngyilkos anyjának leánykori arczképe.
– Különös! – tünődött Ujfalussy Rudolfné – én azt hittem, hogy anyádnak
csak egy ilyen fényképe maradt. Az, a melyik nálunk van.
– Én se tudok másikról – szólt Rudolf úr, hiába erőltetve emlékezetét.
Az asszony nem sajnálta a fáradságot s előkereste az albumot. Emlékezett
rá, hogy a régi képnek hol kell lennie. Csak az üres papírlapot találta
ott; a fénykép eltűnt. Akkor vehette ki János urfi, a mikor utóljára
volt náluk.
Rudolf úr elgondolkozva bámult maga elé.
– Mégis elvitt valamit – szólt az asszony.