Találkozzék gróffal, herczeggel, Rudolf úr szembe mert nézni mordul; és
akkor se fordult félre, ha véletlenül szürke barát mellett haladt el.
Edzettebb legény volt, mint a skót ballada hőse; emberi jelenés nem
riasztotta meg. Mégis meghökkent egy kicsit, mikor egy szép őszi este, a
mint nyugodtan pipázott a verandán, egyszerre csak azt látja, hogy
előtte áll az öcscse: János urfi, a tékozló fiú.
Hanem erőt vett magán és lármás vigassággal palástolta a megdöbbenését.
– Hohó, kit látnak szemeim?! Szervusz, öcskös!… Gyerekek, gyertek csak!…
Asszony, tudod-e, ki van itt?!… Hej, Panni, Jutka!… Süssetek, főzzetek,
nagy vendéget kaptunk!… Isten hozott, öcskös!… No, csakhogy egyszer
látlak!
János urfi sápadt volt, mint a halál.
– Beszédem volna veled – szólt csendesen, köszönés helyett.
– Hogyne, hogyne!… De előbb megvacsorálunk, mi?… Remélem, nem akarsz még
ma visszamenni?… Hisz vonat se indul most már abba az irányba!… No, ez
derék!… Bizony, rég láttalak, öcskös!…
A gyerekek előrohantak, s látván, hogy János urfi semmit se hozott
nekik, tétova bámultak maguk elé. Panni és Jutka, nagy buzgóságukban,
keresztül-kasul szaladgálták az udvart, minden czél és igaz ok nélkül.
Az asszony is magára kapott valami ruhát, s a mig megjelenhetett, néhány
artikulálatlan hanggal tódította a szives és barátságos lármát.
Nem talált hamarjában alkalmas ruhaderekat, s mikor a sógorát
megpillantotta, igen elszégyelte, hogy olyan nagyon sietett az
öltözködéssel. János urfi kivülről most is a régi volt: akár csak
skatulyából vették volna ki. Angol ruhája maga a puhaság; herczegi
fehérnemüjét mintha szerelmes hárem-hölgyek szőtték volna. A batiszt és
a finom gyapjuszövet valami magasabb rendü összhangban simult lényéhez;
az öltözet szinte egygyé olvadt az emberrel.
A finomultságnak ez a bágyadt, meleg szinfoltja egy más bolygócsillag
lakóiról hozott hirt a pusztán lakó asszonynak. Más életről, más
izlésről, más – csak a kiváltságosak előtt érthető –
gondolkozásvilágról. Úgy tetszett neki, hogy János urfi fáradt szemhéján
titokzatos élvezetek emléke ül s hogy ez az asszonyok illatszerével
beitatott férfialak irigyelni való szerelmek utóillatát hordozza magán.
Elpirult a férfi közönbös tekintetére; közönséges, megtermett cselédnek
érezte magát, és szive gyűlölködéssel telt meg.
De aztán eszébe jutott, hogy: találkozott egy asszony, a ki ezt a szép
fiút megcsalta, csúffá tette s megkínozta, akár egy beteg kutyát. És
megvigasztalódott egy kicsit.
A vacsoránál János urfi keveset beszélt. Viselt dolgai nem kerültek
szóba; hanghordozása nem árult el semmit. Azon a minden földi bajtól
idegen, nyugodt és hideg hangon beszélgetett, a mely az élvezetnek élő
uriemberek szellemi egyenruhája. Annál többet beszélt Rudolf úr.
Összehordott hetet-havat, lármázott és előadást tartott, szónokolt a
többiek helyett is, s olyan folyamatosan, fáradhatatlanul tartotta
szóval a társaságot, mintha valamiről el akarná terelni a figyelmet.
Tekintete néha öcscsére szökkent, de mindig csak lopva, alattomban,
rosszul palástolt nyugtalansággal, vidámságot tettetve.
Mikor az asszony felkelt az asztaltól, Rudolf úr is felugrott.
– Nem maradsz velem egy kicsit? – kérdezte János urfi csodálkozva.
– Tudod, öcskös, mi falusiak ilyenkor már rémségesen álmosak vagyunk.
Máris tovább maradtam fenn, mint rendesen; máskor kilencz előtt szoktunk
lefeküdni. De egyszer, az nem számit; a te tiszteletedre szivesen iszom
egy-két pohárral többet. Ezzel még nem tesszük tönkre a gazdaságot…
ugy-e, te asszony?…
– Hát csak aludd ki magad! – szólt János urfi.
A hálószobába érve, Rudolf úr sietett levetkőzni, s miután lerugta a
czipőit, olyan hirtelen bujt be az ágyába, mintha rablók elől akarna
elrejtőzni. Az asszony valamivel hosszabban bajlódott az éjszakai
öltözékével, s mialatt a haját bontogatta, megszólalt:
– Te, ez pénzért jött.
A férfi nem felelt, csak egy nagyot sóhajtott.
– Remélem, helyén lesz az eszed – folytatta az asszony, a fenyegetés s
jóelőre a szemrehányás hangján.
Rudolf úr még erre se válaszolt. Csak pár percznyi tünődés után szólalt
meg, mint a ki más tárgyról óhajtana beszélni:
– Maradjatok egész nap körülöttem. A gyerekeknek meg kell mondani, hogy
mulattassák a kedves János bácsit.
Az asszony vállat vont.
– Mit ér az? Félre fog szólitani. Egy percz is elég hozzá, hogy igent
vagy nemet mondj.
– Eh – nyögte Rudolf úr – a mit egy percz alatt kérhet, azt szivesen oda
adom neki. Többet mondok: boldog volnék, ha egy ezressel megválthatnám
magam.
Az »ezres« szóra az asszony megdöbbent.
– Elment az eszed? Én itt elvonom a szájamtól a falatot; az egész
fiatalságomat eltemetem, hogy a gyerekeinknek több jusson; s te oda
akarod adni a kicsinyeink örökségét ennek az eszelősnek, hogy
elpocsékolja pezsgőre s szétosztogassa feslett személyek között?!…
És ő is bebujt az ágyába.
– Oltsd el a lámpát – szólt a férfi. – Azért beszélhetünk.
– A petróleumra sajnálod a krajczárt és ezer forintot akarsz adni az
öcsédnek!…
A világosság kialudt, de a sötétben tovább tanácskoztak.
– Valamiről elfelejtkezel – szólalt meg Rudolf úr, egy mély sóhajtás
után. – Arról, hogy tulajdonképpen követelhetne rajtam egyetmást.
– Például mit?
– Például kilencz vagy tizezer forintot. Mert közel húszezerrel többet
kaptam, mint ő.
– Az anyádtól kaptad, nem tőle.
– A hogy vesszük. Én már akkor a nyakára jártam az anyámnak, mikor
Janinak még nem kellett a pénz, mert gyerek volt, tizenhat-tizennyolcz
esztendős. Egyszer aztán az anyám nem akart többet adni: hogy ő nem
rövidíti meg Janit. Ekkor Jani pártomat fogta: »Adj Rudinak anyám; Rudi
nem kérne, ha nem volna szüksége rá; Rudi nem pazarolja el.« Nem egyszer
jutottam így s nem egy pár száz forinthoz. Mikor a gépeket vásároltam,
négyezer forintot kaptam anyámtól a Jani rábeszélésére. Később, abban az
esztendőben, a mikor elvettelek, anyám már hallani se akart rólam. Jani
ekkor magának kérte a pénzt és elküldte nekem. Mindez soha se vonódott
le az örökségből. Azon osztoztunk meg, a mi maradt.
– És úgy volt, hogy: ezzel adósa maradsz neki?
– Nem. Úgy volt, hogy: megosztozunk, pont.
– Akkor hát mit akarsz?
– Csak mondom, hogy követelhette volna rajtam annak a felét, a mivel
többet kaptam, mint ő.
– Ha joga lett volna hozzá, bizonyosan követelte volna. Többet kaptál,
mert te vagy az idősebb. Hát a hol az elsőszülött örökli a vagyon nagy
részét, s az öcscsének be kell érnie azzal, a mit kap?!…
– Az más. Nagyon jól tudod, hogy az eset egészen más…
– No bizony! A törvény: törvény, s te éppen olyan fia voltál az
anyádnak, mint ez a másik.
– Csakhogy az anyámnak nem volt egy fityingje se. Olyan szegénységben
éltek az apámmal, hogy affélét te még csak nem is olvastál. Mikor az
apám meghalt, anyámnak nem maradt egy betevő falatja se. Úgy állott a
világban, mint az ujjam; nem volt egyebe, csak a könnyben úszó két
szeme, meg egy szép viklerje, ma is emlékszem rá. Ezen a vikleren kívül
nem maradt rá egyéb, csak egy poronty, a kit nem volt miből felnevelnie,
no meg a tüdővész, a mi akkor már benne lappangott. Ezt örökölte az
apámtól.
– Hogy miképpen lett belőle jómódu asszony, az mindegy. Nem lopta a
vagyonát s nem rossz úton kereste. Másodszor jól ment férjhez; a mostoha
apád után szép vagyon maradt rá, s ebből a vagyonból nem tagadhatott ki.
– Csak a haszonélvezet maradt rá, nem a vagyon. Könnyen megtörténhetett
volna, hogy utána koldus maradok.
– De, szerencsédre, a mostohád törvényesen a fiává fogadott.
– Bizony szerencsémre. Mikor már meg volt írva a sors könyvében, hogy
anyámnak velem együtt éhen kell vesznie, hogy, hogy nem, egyszerre csak
előkerült ez az ember, mintha csak a felhőkből cseppent volna. Azt
hiszem, egy előszobában látta meg az anyámat, a mint az egy folyamodást
szorongatott a kezében, valami kis kegydíjért. Belebolondult a könnyben
úszó két szembe s nyakába vette az anyámat, a porontyával együtt. Fiává
fogadott, átruházta rám a nevét, úgy nevelt, mint édes gyermekét, s
végrendeletében úgy intézkedett, hogy én meg az édes gyermeke egyformán
örököljünk.
– Szóval a törvény szerint is ugyanannyi járt neked, a mennyi az édes
fiának.
– Azért még sem voltam az édes fia. És az igazi gyermeke ezt soha se
éreztette velem. Mindig olyan volt hozzám, mint ha édes testvérek
volnánk.
– Nem másithatta meg az apja rendelkezését. Különben se becsülte meg a
pénzt soha. Szórta, a hogy lehetett. Elfecsérelte, eltékozolta. Mit,
eltékozolta? Kidobta az ablakon, beledobta a sárba. Bár többet
menthettél volna meg a gyermekeinknek, ne csak azt a rongyos kilencz
vagy tizezer forintot.
– A mit eltékozolt, az övé volt. Azt tehette vele, a mit akart. Ha
elfecsérelte is az örökségét, azért nem mondhatom neki: »Jó napot! Már
nem emlékszem! Jó napot! Nem ismerlek többé!«
– Hát add oda neki a gyermekeid vagyonát. Fecsérelje el azt is!
– Nem arról van szó. Arról van szó, hogy már nincs semmije. Ki van
fosztva és beteg. Otthont kell adnom neki. Nem tehetem, hogy otthont ne
adjak neki.
– Kell is neki a te otthonod! Pénz kell neki! Pénz, a mit
elhajigálhasson! Adj neki, hadd hajigálja! Hogy mire a betegség egy-két
év mulva elviszi, ne maradjon se neki, se neked, se a gyerekeinknek.
– Ne beszélj olyan szivtelenül a betegségéről. Elfacsarodik a szivem, ha
erre gondolok. Tudod, hogy keletkezett ez a betegség? Nem beszéltem
erről neked soha. Most elmondom. Ezt a betegséget az én apám szerezte;
nem az ő apja, hanem az én apám! Az én apám korhely ember volt; falu
rossza. Csak verte az anyámat, de kenyeret nem hozott haza. Folyton
tivornyázott; minél rosszabbul ment a sora, annál többet tivornyázott.
Egyszer aztán a sok hejehujában megkapta a rohamosan pusztító tüdővészt.
Nem okolom érte, alighanem ártatlan volt benne, hogy így történt, de
elég az hozzá, mielőtt észrevette, hogy beteg, beleoltotta a tüdőbajt az
anyámba. Még a csókjában se volt köszönet. Szegény anyám nem sejtette,
hogy mi történik vele. Fogalma se volt róla, hogy beteg, s másodszor is
férjhez ment; mikor az orvosok észrevették, hogy mi baja, már
jóreménységben volt. Ekkor már közel járt a harmincz esztendőhöz; ezért
húzhatta el a bajt olyan sokáig. De ezt a fiút már nem menthette meg a
rettentő örökségtől. Egész életén át dajkálta, ápolta, kényeztette és
babuskálta, egész életén át folyton rettegett miatta; a mostohám, a hogy
a rossz idő beállt, azonnal vitte őket délvidékre, hanem azért: itt van,
a bajnak mégis csak ki kellett törnie.
– Ki tehet róla?
– Persze, hogy: ki tehet róla?… De egy okkal több, hogy törődjem vele.
Itt van, a halállal a tüdejében, szegényen, tönkre jutva. S azt hiszem:
tudja, hogy beteg. Nem lehetett rábirni, hogy ne legyen orvos, hanem
válasszon más pályát; és a mit az orvosi tudományokból megtanult,
aggódóvá, képzelődővé tette. Mit mondjak neki? Hogy menjen meghalni a
nyomorúságba?
– Eh, nem kell túlozni. Ki akarja a nyomorúságba küldeni? Csak arról van
szó, hogy: ne költekezzék tovább, ha már nincs miből. Vannak emberek, a
kik szépen megélnek abból, a mit ő borravalóban szétosztogatott.
Próbálja meg: talán neki is sikerül. Igazad van, ha a betegségére
gondolsz. Csak rá kell nézni, látnivaló, hogy: vége. A legjobb esetben
egy-két esztendeje van még. Hagyján, ha valami áldozattal meg lehetne
menteni!… De mikor úgyis hiába! Azért, hogy másfél vagy két esztendővel
tovább uraskodhassék: fel akarod áldozni gyermekeink jövőjét? Eleget
kaptak már azok a hölgyek; a mit mi annyi lemondás árán
összekuporgattunk a gyermekeinknek, azt hagyják meg nekünk, mert a mi
kicsinyeink is élni akarnak!…
Elhallgattak s aznap nem tanácskoztak többet – mint Dante mondaná. Éjfél
felé, mikor a kertben valaki a »Pas de quatre«-t kezdte fütyülni, a
sötét szobában nem hallatszott egyéb, csak az alvók nehéz lélekzete.