A szünet alatt Palizzi is kiment a teremből, elszíni egy czigarettát. A
védőügyvédje hozzá sietett, s megkérdezte, hogy a hallottak után nincs-e
valami különös utasítása? Azt a feleletet kapta, hogy: mondja csak azt,
a miben már megállapodtak. Az ügyvéd elsietett, hogy rendbe szedje
iratait, s Palizzival nem maradt más, csak Morales, a legutolsó barátja,
a kivel nemrég ismerkedett meg.
Néhány perczig hallgattak mind a ketten. Palizzi egyik czigarettáról a
másikra gyujtott rá, mintha nem volna egyéb gondja, csak az, hogy a
rövid egy óra alatt minél többet dohányozhasson. Kiváncsi asszonyok
haladtak el mellette, a kik közelebbről akarták látni s lopva
tekintgettek rá. Palizzi ez egyszer nem viszonozta ezt a figyelmet.
– Milyen szép ember! – suttogták a kiváncsiak. – Kár érte!
Csakugyan az volt; erős, szép szál legény, egy fejjel magasabb egész
környezeténél.
– Tudja-e, hogy mi bosszant? – szólalt meg végre, mikor a folyosó egy
részén magukra maradtak. – Az, hogy ezek az egerek ölnek meg! Ha az
embert széttépi egy fenevad, lesujtja a villám, megfojtja a vízár, jól
van, semmi se tarthat örökké. De hogy ezek miatt a hitvány kis állatok
miatt kell elpusztulnom! Mert keresztülgázoltam silány érdekeiken, mert
nem fogadtam köszöntésüket, vagy mit tudom én mért!… Hogy utólér a
végzet, hagyján; de elbukni, tönkre menni, megsemmisülni, csak azért,
mert a csatornából apró állatok bujnak elő, a melyeket én még csak
felrugni se tartottam érdemesnek!…
– Ön úgy beszél – szólt Morales – mintha már elitélték volna. Azon
kezdem, hogy önt nem is lehet elitélni.
– Hogy elitélnek-e vagy sem, az most már körülbelül mindegy. Az egerek
megettek, mert sokan vannak.
– Ej, az ön ügye nem áll olyan rosszul! A vádpontok fele nyilvánvaló
hazugság; a másik felét nem bizonyitja semmi. Ne csüggedjen. Ön kitünő
szónok; védje magát.
– Csak az igazsággal védhetném magam, s ezt a jelen esetben senki sem
volna hajlandó méltányolni. Azt kellene mondanom: Nos, igen, az államot
ezzel a társulattal olyan összeköttetésbe vittem bele, mely a
közfelfogás szerint meg nem engedhető. Nos igen, vakmerően űzérkedtem
úgy a magam vagyonával, mint ezeknek az embereknek a pénzével, s a játék
nem sikerült. Szinte bizonyos volt, hogy nyerek, de vesztettem. Ha
nyertem volna, ezek az apró, ostoba férgek, a kik a kártyámra tették
garasaikat, bezsebelnék a nyereséget s azt mondanák, hogy nagy ember
vagyok. De mert vesztettem, kétségbeesetten jajgatnak, s azt mondják,
hogy elloptam a pénzöket. Azt hiszik, nekik joguk volt ahhoz, hogy
nyerjenek, de ahhoz, hogy veszítsenek, nekem nem volt jogom.
– Hogyan? Tehát a vádnak mégis van valami alapja? – kérdezte Morales
elámulva.
– Jogi szempontokból talán igazuk van. De mondja, mivel különbek nálam
ezek az emberek? Ugyanazt akarták, a mit én; csak eszök nem volt hozzá,
hogy ugyanúgy cselekedjenek. S mert én cselekedtem helyettök, a
balsikerben engem tesznek felelőssé s az én nyakamba varrják a tulajdon
kapzsiságukat is. Mondjuk, hogy megrövidítettem őket. Vesztettek; sokkal
kevesebbet, mint a mennyit nyerni akartak. Azt hiszi, sajnálom őket?
Dehogy! Nézze a kis kedveseket: dühökben, hogy néhány garast vesztettek,
mindjárt a bőrömet akarják! Ezren se vesztettek annyit, a mennyit
egymagam; egyenkint a szerint vesztettek, a mennyire szomjuhoztak. De az
ő pénzök olyan szent volt, hogy cserébe az életem kell nekik.
Síránkoznak, hogy megcsaltam őket, s azt követelik, hogy öljem meg
magam. Ők nem sajnálnak engem kivégezni, de nekem sajnálnom kellett
volna az ő filléreiket! Az én életem, az semmi; de az ő kis
pénzkoczkázatuk: az a társadalmi rend. Nekem nem lett volna szabad kárt
okoznom nekik; hasznot kellett volna hajtanom a konyhájukra. De ők
megölhetnek engem, és meg is teszik, állati gyönyörrel!
Morales nem felelt, s egy darabig szótlanul jártak fel s alá.
– Önt meglepték a szavaim – kezdte ujra a báró. – Más embernek képzelt,
és arra gondol, hogy a mit tettem, azt a társadalmi rend és az erkölcs
nem engedik meg. Hát, kedves Morales, önnek igaza lehet, de én nem
számítok az ön tiszteletére, s nem hiszek se a társadalmi rendben, se az
erkölcsben. A társadalmi rendet az irígyek és rosszak találták ki, hogy
megoltalmazzák javaikat azok elől, a kiknek nincsen semmijök. Az
erkölcsöt pedig a ravaszok és erősek eszelték ki, abból a czélból, hogy
az ő kedvük szerint éljenek a gyöngék és ostobák. Mindez világcsalás. Az
igazság az, hogy mindnyájan csak fejlettebb szervezetű állatok vagyunk,
s ebben a világban az erős legyűri, kiaknázza és megeszi a gyengét.
Persze, ha a sokaság összefog, a kicsinyek tömege legyőzi az egyest,
akármilyen erős. S az egerek megeszik Hatto érseket.
– Nem vitatkozom önnel – szólt Morales. – Majd más, alkalmasabb időben.
De egyet nem értek. Ha ön szegény ördög volna, el tudnám képzelni az
egész históriát. Azonban nem így van; ön gazdag és irigyelt. És mégis
úgy beszél, mint egy bombavető.
– Még gazdagabb akartam lenni – felelt a báró – sokkal gazdagabb. Az
ember telhetetlen. Minthogy meg volt minden egyebem: a hatalomra
vágytam. Nem afféle tréfa-hatalomra; hanem arra, hogy urrá legyek a
sokaság felett. Király akartam lenni, amolyan igazi király, mint Rhodes
Cecil. De ne beszéljünk többet a dologról.
… Esti kilencz órakor, miután az ügyész Senecától Zoláig sorra idézte az
összes jeles irókat s miután a védőügyvéd minden sürgősebb szükség
nélkül oly alaposan belebonyolódott egy teljesen közönbös jogi
megkülönböztetés hinárjába, hogy végre belefulladt a tulajdon kérdésébe:
a biróság kihirdette az itéletet. Az itélet fölmentő volt, de a fölmentő
határozatot tizenhét súlyos »noha« előzte meg, tizenhét, gyanúval és
megrovással teli »noha«, tizenhét golyó Palizzi szivébe.