Délután ötkor, mikor az elnök egy órára felfüggesztette a tárgyalást,
már mindenki tudta, hogy Palizzi el van veszve.
A megriadt hangyaboly szétfutott a folyosókra. Csoportok képződtek,
melyek emitt halkan, amott lármásan, de itt is, ott is rendkívül
izgatottan tárgyalták az esetet. Főképpen arról volt szó, hogy mikor
fordult rosszra a dolog.
Délelőtt még úgy látszott, hogy Palizzi báró diadalmasan fog kikerülni a
nagy ütközetből, mint eddig mindenkor, összes küzdelmeiből. Úgy
látszott, hogy le fogja teperni, egyszerűen el fogja seperni
ellenségeit. De úgy félhárom felé váratlan dolog történt. Egy tanu, s
éppen Palizzinak egy tanuja, meglepő feleleteket adott az elnök
kérdésére. A tanu hülye ember benyomását tette a hallgatóságra. Mintha
akarata ellenére árulta volna el az igazságot. Hebegett, dadogott,
roppant tisztelettel nyilatkozott a báró személyéről, minduntalan
belezavarodott a saját szavaiba, s a mit kinyögött, mindjárt vissza
akarta vonni. Végre szinte sírva fakadt, megriadtan nézegetett körül, s
esdeklő pillantást vetett a báróra, mintha az ő arczáról akarta volna
leolvasni, hogy mit feleljen.
Ravasz tettető lehetett, a ki csak játszotta az együgyűt, hogy pokoli
boszút álljon valami eltitkolt, de el nem felejtett sérelemért.
Ettől fogva az összes mentő tanuk egyszerre terhelő tanukká változtak
át. Megeredt a nyelvök, s a hogy árverésen szokás, minden következő
többet mondott az előtte szólónál. A mit előbb is sokan suttogtak, de
eddig senki se mert kimondani, rettegve a báró hatalmától és erélyétől,
elhangzott a teremben sorra és nemcsak egyszer. Ezeket a váratlan
vallomásokat az tette különösen súlyossá, hogy a terhelő tanuk előadása
szándékosság nélkül valónak, önkéntelennek tűnt fel. Mintha valami
forgatag vitte volna őket, nem tudni hova. Azt kellett gondolni, hogy ez
a meglepő fordulat valamely varázslatra történt, hogy az igazság vihara
szántott végig a termen, s ez a vihar ragadta őket magával. Négy óra
tájban már az egész hallgatóság csupa láz volt. A titok zára kipattant;
a nyelvek megoldódtak; a lelkek felszabadultak a lidércznyomás alól;
azok, a kiket a félelem sokáig némává tett, beszélni kezdtek; a
megbénított, leigázott, elfojtott gyűlölség erőre kapott, kitört, s az
itéletnapi harsona erejével visszhangozta a vádat. A szóvita az elnök és
a védők között egyre hevesebbé vált; a hallgatóság fészkelődni kezdett;
a hirlaptudósítók suttogtak, fecsegtek; a tanuk vitatkoztak,
összevesztek és zajongtak; az ügyész arcza kipirult a felindulástól; az
ügyvédsegédek és a törvényszék irnokai fel s alá szaladgáltak; a
karzatról hangos szóváltás hallatszott; az elnök alig tudta a csendet
fentartani.
Csak a vádlott maradt nyugodt, hideg és közönbös. Úgy ült helyén, mintha
az akadémiában Kalidásza »Sakuntalá«-jának felolvasását hallgatná.
Férfias, szép arcza mozdulatlan volt, akár a szfinxé; aczélos
tekintetében is csak a megvetés kifejezése villant fel olykor-olykor.
Pedig az elnök magaviseletéből tisztán láthatta, hogy mi történik vele.
Az elnök délelőtt még maga volt az udvariasság. A tárgyalás kezdetén
szinte bocsánatot kért a terhelő tanuk sértő szavaiért. Néha meg is
feddte a terhelő tanúkat:
– A volt gyarmatügyi államtitkár úr szíves volt nekünk az erre vonatkozó
felvilágosításokat megadni. Ezzel szemben az ön előadása híjjával van
minden valószinűségnek…
A »volt gyarmatügyi államtitkár úr« azonban lassankint egyszerű »báró
úr«-rá lett. A koronatanu színváltozásakor már ez a czím is elmaradt.
– S ön, Palizzi úr, mit szól mindehhez?
– Azt, hogy a tanu vagy rosszul emlékszik, vagy hazudik.
Később, mikor a tanuvallomások kezdtek ijesztően egybehangzani, az elnök
még szigorúbb hangon szólt:
– Mit felelhet erre, Palizzi úr?
– Csak ismételhetem, a mit mondtam. A kik nem utczai pletykákat hoznak
ebbe a terembe, hanem tisztán tudják a dolgokat, bebizonyítanák, hogy
mindebben ártatlan vagyok. Nem az én hibám, hogy Cornelius Herz ki nem
hallgatható, s hogy Arton a rendőrség mulasztásából, hogy ne mondjam:
segítségével, megszökhetett.
– Ez talán nem hibája önnek, de mindenesetre szerencsétlensége.
Az elnök megjegyzése szájról-szájra járt, s a teremből kiáradó tömeg a
felszabadult rabszolgák lármás vidámságával tette nyilvánvalóvá,
mennyire örvend a fordulatnak s mily egész lélekkel élvezi az immár
bizonyos diadalt. Szerte-széjjel mindenütt ez a szó hallatszott:
– Végre!