Öt perczczel később egy gépkocsi-sebességgel vágtató hintó robogott
Micziszláv herczeg palotája felé. A hintóban ketten ültek: Aba Sámuel és
a jogtanácsos úr.
– És kivel kezdett ki a herczegné? – folytatta a már előbb megkezdett
beszélgetést Aba Sámuel.
– Valami zongoramester-félével – felelt a jogtanácsos úr – a ki üres
óráiban zeneköltő, és dalokat irt hozzá.
– S a mit a tettenérésről beszélnek, az szóról-szóra igaz? –
tudakozódott továbbá a tanár.
– A legtökéletesebb tettenérés volt, a mit csak képzelni lehet.
– Érthetetlen! – szörnyűködött a tanár. – Mindent értek, a mi ezen a
világon van; még azt is, a mi kivül van rajta. De két dolgot sohase
fogok megérteni. Hogyan lehet leveleket írni és hogyan lehet az ajtót
nyitva hagyni!
– Gondolja méltóságod – kérdezte a jogtanácsos – hogy a herczegné
csakugyan gyöngeelméjű?
– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de az után, a mit eddig
hallottam, a gyanúm az, hogy: igen. Tudja, engem ez a história – no,
persze, a tettenérés kivételével – élénken emlékeztet arra az esetre, a
melyet a tanácsos úr is ismer, s a mely vagy tiz évvel ezelőtt a
legfelsőbb körben történt. Akkor is rettenetesen sokat pletykáztak az
emberek; azt beszélték, hogy a szanatóriumba zárt magasrangú hölgy
tulajdonképpen vértanú és nem beteg; hogy büntetésből csukták be és más
efféle szamárságot. Mintha bizony volna olyan vagyon a világon, a
melyből a hozzáférhetetlen tudósok egész csapatját le lehetne
kenyerezni! No és akkor is kiderült, hogy a temérdek hiresztelésből,
rágalomból egy szó sem igaz, s hogy az elzárt magasrangu hölgy csakugyan
beteg. Azóta az illető magasrangu hölgy igen meggondolatlanul elhagyta a
szanatóriumot; de bár ez a cselekedete az avatatlanokban és a
tájékozatlanokban azt a téves hitet keltette fel, hogy e hölgy olyan
épelméjű, mint a milyen épelméjűnek látszik: a tudomány előtt ő ma is
beteg, és mindig beteg fog maradni, mert az bizonyos, hogy azok a
tudósok, a kik őt bolondnak nyilvánították, a legkevésbbé se voltak
bolondok.
– Méltóságodnak az a nézete, hogy Micziszláv herczegnével is igy lesz?
– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de a gyanúm az, hogy: igen.
Mert mondja, kérem, ép észszel lehetséges-e megcsalni egy Micziszláv
herczeget?! Persze, a közvélemény a legegyszerűbb kóresetekben is
regényeket keres. Az emberek szeretik az inasoktól származó regényes
hazugságokat; szeretnek pletykázni, gyanusítgatni, rágalmazni. És ha úgy
fordul a dolog, hogy Micziszláv herczegnénél csakugyan megkell
állapítanunk a gyöngeelméjűséget: el vagyok készülve rá, hogy bennünket
is gyanusítani fognak, talán megrágalmaznak, mit tudom én, mi. Mintha
bizony az elmebaj megállapítása egy egyszerű kijelentésből állana. Az
avatatlanok abban a tévedésben élnek, hogy néhány esztelen cselekedet
már elégséges ahhoz, hogy valakin megállapítsuk az elmebajt. Pedig az
esztelen cselekedetek csak gyanút kelthetnek, de az elmebaj
megállapításához a tudomány előtt ismeretes, meghatározott tünetek
szükségesek. Ha Micziszláv herczegnénél is megtaláljuk ezeket a
tüneteket… nem tudhatom előre, nem is vagyok meggyőződve, de a gyanúm
az, hogy megtaláljuk… akkor, mondom, semmiféle gyanusítás és semmiféle
rágalom nem tarthat vissza bennünket attól, hogy kötelességünket
teljesítsük.
– Annyi bizonyos – szólt a jogtanácsos – hogy a herczeget nagyon
megnyugtatná, ha a tudomány bebizonyítaná, hogy felesége csakugyan
elmebajos. Sohase láttam még ilyen kétségbeesettnek. Végre is egy
elmebajos nőnek bármily esztelen cselekedete mindössze is csak
szerencsétlenség, de ha a herczegné véletlenül épeszű volna…
– Egyelőre ne fessünk rémképeket, higyjük a legjobbat.