A paraszt és a kis fiú ezalatt türelmesen várakoztak. Egy jó darabig
mozdulatlanul ültek s a paraszt a semmit bámulta, olyan kitartással, a
minőre csak a falusi ember képes. A kis fiú sokáig nem mert felnézni a
szőnyegről, de aztán feltámadt benne a kíváncsiság, s körüljártatta
tekintetét a szobán, meg azokon, a kik a karosszékekben várakoztak.
Valaki véletlenül rá nézett, s a kis fiú ijedten sütötte le a szemét.
Az idő mult. Uj látogatók érkeztek, de a régiek közül már sokan eltűntek
a rendelő szobán keresztül, s a várakozó teremben félannyian se voltak,
mint előbb. A paraszt megmozdult, mintha álmából ébredt volna fel. Nehéz
járású tekintete megakadt egy aranyozott keretű, sötét festményen, mely
a falnak egyik leghomályosabb helyén szerénykedett, s aztán megnézte a
többi képet is. Nem látott rajtok egyebet, csak penészt, s nem tudta
kitalálni, hogy mi van rájok festve. A kis fiú nagy fekete szeme
hűségesen követte apja tekintetét, aztán ismét a pihenésnek adta át
magát, mint egy fáradt kis kutya, mely lekuporodik gazdája mellé.
A mint még jobban telt az idő, a paraszt neki bátorodott. Fölkelt, és az
asztalon heverő képeslapok közül, a melyek most már senkinek se
kellettek, elhozott kettőt: egyet magának, egyet a kis fiának. Az ő
ujságjában nőiruhák, ingek, ruhaderekak, kalapok, köpönyegek és szépen
öltözött dámák voltak láthatók; abban pedig, a melyet a kis fiú tartott
a kezében, olyan dámák, a kiknek ilyen szép öltözetre nem volt
szükségük, mert vagy úszónadrágban állottak a tóparton, vagy úszónadrág
nélkül várták, míg elhozzák nekik a törülközőt.
A kis fiú nem igen értette ezeket a nyári jeleneteket, de elnézelődött
rajtok, hogy az apjának ne tegyen ellenére, és – a megfelelő érdeklődés
híjján is – sorra nézte valamennyi képet, mint a ki kötelességet
teljesít. A paraszt nehéz pillantása sokáig ott felejtkezett a
divatujság első lapjain, de hosszas tűnődés után se tudta megérteni,
hogy ettől a mindenféle holmitól mivel lesz okosabb az ember?!
A titokzatos ajtó ismét kinyílt, s az udvari tanácsos rápislantott a
várakozók meggyérült csoportjára. A várakozók egyike – az az úr, a ki
legutóbb érkezett s vagy öt percz óta idegesen fészkelődött a székén – a
tanár láttára felugrott és megszólalt:
– Méltóságod meg fogja bocsátani… s azt hiszem, hogy az urak is kegyesek
lesznek megengedni, hogy a sorrendet átugorva azonnal kihallgatást
kérjek… Az én ügyem rendkívül sürgős s arra kényszerít, hogy rögtönös
segítséget kérjek… mindössze egy perczért esedezem!
A tanár bevezette.
– Mindössze egy percz… – folytatta az ideges úr az ajtóban – csak néhány
sornyi bizonyítványt kérek… Szegény feleségem…
– Ah, csak most ismerek rá önre! – szakította félbe a tanár. – Ő
nagysága…
– Igen, kleptomaniakus szegény… a mint méltóságod ezt már
megállapította.
– Valami ujabb esemény?…
– Igen, selymet lopott egy árúházban, s bevitték a rendőrségre. Csak
ügygyel-bajjal tudtam kiszabadítani. A bizonyítvány pedig azért kell
ilyen hirtelen…
– El tudom képzelni a helyzetet…
– Igen, ez a betegség sok bajjal jár…
Az ideges úr egy percz multán csakugyan tovább állott, s utána egy
nyugodt bácsi került sorra, a ki vidéki birtokosnak látszott. Hosszasan
mondta el, hogy mi járatban érkezett, de minél tovább részletezte a
dolgot, a tanár annál kevésbbé értette.
– Mondja el, kérem, még egyszer!
A nyugodt bácsi ujra kezdte:
– Két vőm van, kérem alásan; az egyik pazarló volt, a másik most
pazarol. Az elsőt, mivel szerencsére, elmebetegség tünetei is
mutatkoztak rajta, könnyű volt gondnokság alá helyeztetnem; a másik
azonban, sajnos, mint egészséges jár-kel a világban és pocsékolja a
felesége pénzét, annyira, hogy ha ez sokáig így tart, nemsokára semmi
sem marad a hozományból. De nemcsak ez a baj kérem alásan. Az elsővel is
nagy a baj, mert az a vőm, a ki törvényesen bolond, idővel egészen
kijózanodott és egy gyermektelen nagynénjétől, a ki szerencsére
végrendelet nélkül halt el, szép vagyont örökölt. Ezt a vagyont most
igen jó volna bekebelezni a gazdaságba, melyet vőm tényleges bolond
korában kissé megkoppasztott, most azonban igen okosan kezel. Igen ám,
de mint törvényesen bolond ma is gondnokság alatt van, s így az
örökségéhez addig, míg a gondnokság meg nem szűnik, nem juthat hozzá.
Elhatároztuk tehát, hogy ujra megvizsgáltatjuk, és mint teljesen
kigyógyultat, ismét épelméjűnek nyilváníttatjuk, hogy fel lehessen
oldozni a gondnokság alól. Így állván a dolgok, az a szerencsétlen
gondolatom támadt, hogy egyúttal megvizsgáltatom a másik vőmet is: hátha
talán emezt meg bolondnak lehetne nyilvánítani, hogy megmentsük, a mi
még megmenthető?! Felküldtem őket Pestre, Szapolyay András tanárhoz, s
törvényesen bolond, de ténylegesen okos vőmnek lelkére kötöttem, hogy
vigyázzon a másikra. Emez azonban rávette okos vőmet, hogy menjenek el
nem tudom melyik fővárosi mulatóba, aztán meg a gőzfürdőbe; elég az
hozzá, másnap reggel kissé kapatosan állítottak be Szapolyay tanárhoz.
Csak így magyarázhatom meg, hogy a vizsgálatban egy kis hiba esett, mert
Szapolyay tanár bolondnak nyilvánította a bolondot és egészségesnek az
egészségeset!
– Akkor hát jól van!
– Dehogy is van jól kérem alásan! Hiszen a bolondot kellett volna
egészségesnek és az egészségeset bolondnak nyilvánítani! Már most mit
csináljak én a két hasznavehetetlen bizonyítványnyal?! Szapolyay
doktorhoz nem mehetek vissza, mert ő nem czáfolhatja meg magamagát, de
abba se hagyhatom a dolgot. Arra gondoltam tehát, hogy ha méltóságod
kegyes volna megvizsgálni őket…
– Felhozta magával a betegeket?
– Igenis, de most mind a kettő alszik odahaza, a »Flirt«-höz czímzett
szállóban, mert tegnap este viszont okos vőm csábította el az oktalant,
hogy, ha már úgy is itt vannak, menjenek el az »Erény utjai«-hoz
czimzett mulatóba…
– Aztán a gőzfürdőbe…
– Igen…
Ebben a pillanatban az elvonulásnak szentelt ajtó felől kopogtatás
hallatszott. A tanácsos úr fölkelt, kinyitotta az ajtót, s halkan néhány
szót váltott az inassal.
Aztán igen izgatottan tért vissza a vidéki úrhoz.
– Bocsánatot kérek, de rögtön távoznom kell. Rendkívül komoly és sürgős
ügy… Micziszláv herczeg küldött értem!
A vidéki úr a tisztelettől megilletődve bólintott, s felállt, hogy
elbúcsúzzék.
– Holnap néhány órára el kell utaznom – szólt a tanár – de holnapután
rendelkezésére állok. Mondja meg a vejeinek, hogy addig ne menjenek el
mulatni, meg a gőzfürdőbe… Azaz a beteg elmehet, csak az egészséges
maradjon otthon.
– Melyiket méltóztatik érteni?
– Úgy értem, hogy a törvényesen egészséges, de tényleg beteg, az
elmehet; a másik azonban, a tényleg egészséges, de törvényesen bolond,
az szedje össze az eszét és ne hagyja a gőzfürdőben.
A vidéki úr, mély hajlongások után, a várótermen át visszavonult, s a
tanár úr az elvonulásnak szentelt szoba felől beszólította az inast.
– Van még valaki a váróteremben?
– Az előbb még öten voltak, de hárman elmentek, mert figyelmeztettem
őket, hogy a méltóságos úr öt órakor a herczeghez hivatalos. Még csak
ketten vannak kint. Egy paraszt meg egy kis fiú. Valami levéllel jöttek.
– Mondd meg nekik, hogy jöjjenek holnapután.
– Nem várhatnák meg a méltóságos urat? Budakeszről jöttek és már dél óta
itt vannak.
– Hát várjanak. Hét felé visszajövök. A jogtanácsos ur hozott kocsit?
– A herczeg kocsiján jött.
– Vezesd be a jogtanácsos urat.