Mikor a fehérkeztyüs inas kinyitotta az ajtót, a paraszt meg a kis fiú
hirtelen lekapták báránybőr sipkáikat.
– Mit akarnak? – kérdezte az inas.
– Mink ide vagyunk küldve Budakeszről – felelte a paraszt, s a kékposztó
bekecs valamelyik rejtekéből egy pecsétes levelet kotorászott elő.
Az inas elolvasta a czímet: »Méltóságos dr. Aba Sámuel, udvari tanácsos,
egyetemi tanár úrnak« – aztán helybenhagyóan intett és így szólt:
– Jól van, majd oda adom neki.
De azok nem mozdultak.
– Mondom, hogy jól van – ismételte az inas. – Maguk most már haza
mehetnek.
– Nem – szólt a paraszt – a fiúnak ott kell lenni a levéllel.
– Vagy úgy?! – kapott észbe az inas. – Maguk a rendelő órára jöttek? (A
paraszt bólintott, hogy igen.) Hát nem tud maga olvasni? (Rámutatott az
ajtón fehérlő porczellán táblára.) A méltóságos úr két órakor rendel és
most még egy óra sincsen. Fogja a levelet és jöjjenek vissza két órakor.
És ezzel betette az ajtót.
A paraszt meg a kis fiú még egyszer elolvasták, a mit a porczellán
tábláról meg lehetett tudni. Ez állott rajta:
PROF. DR. ABA SÁMUEL, ord. d. u. 2–3.
Aztán megfordultak és lementek. Szeges csizmáik iszonyatosan kopogtak a
márványlépcsőn, és profán zajjal töltötték el az előkelően csöndes
palotát.
Odalenn egy darabig a lépcsőházban várakoztak. Nem beszélgettek; csak
úgy szótlanul álldogáltak egymás mellett. A paraszt nem szokott beszélni
csak azért, hogy beszéljen; és mit kérdezhetett volna a kis fiától, a
mit még nem tudott?!
Később kiállottak a palota kapujába. A fővárosi nép megcsodálta őket,
mert mind a kettő nagy botot szorongatott a kezében. Ha valaki
hosszasabban bámészkodott rájok, a paraszt megkérdezte a barátságos
embert:
– Soká lesz még két óra?
Közben sokan mentek ki és be a kapun. A paraszt látta, hogy útban van;
kiálltak az utczára.
Egyszerre szép, üveges kocsi állott meg a palota előtt. A kocsiból egy
nagyszakállú, magas úr szállott ki, talpig érő, prémes bundában; valamit
mondott a kocsisnak és bement a házba.
– Ez lesz az – szólt a paraszt.
A bizonyosság kedvéért megkérdezte a kocsist:
– Ez legyen az?
A kocsis megértette.
– Hát ki lenne más?!
Megint felkoczogtak a lépcsőn, és a paraszt botjával megkopogtatta a
széles, szárnyas ajtót. Az inas most már beeresztette őket.
– Hanem egy kicsit várakozni fognak – szólt – mert a méltóságos úr még
csak most ebédel; és vannak, a kik előbb jöttek, mint maguk.
Elszedte tőlük a botokat és bevezette őket a váróterembe. Már többen
voltak ott, férfiak, asszonyok, a kik halkan beszélgettek, vagy ujságot
olvastak.
Az inas leültette őket, két szalmaszékre, mindjárt az ajtó mellett; és
kiment.
Nemsokára mások is jöttek és lassankint megtelt a terem.
Végre kinyilt a jobboldalra vezető hatalmas ajtó és az udvari tanácsos
úr megjelent a küszöbön. A bunda már le volt fejtve róla, de így még
jobban festett. Olyan tisztának és olyan puhának látszott, mintha
tetőtől-talpig vattából lett volna.
A paraszt meg a kis fiú felállottak, de az udvari tanácsos úr nem vette
észre őket.
Pillantása egy öreg úrra esett, a ki a vele szemközt lévő karosszékben
ujságot olvasott. Nyitva hagyta az ajtót és oda sietett az öreg úrhoz.
– Hogyan, kegyelmes uram itt van?!… ha tudtam volna!… Bocsánatot kérek,
de az inasom olyan ügyetlen!… – mentegetőzött.
– Kérem, majd megvárom, míg rám kerül a sor – szabódott a nyájas öreg
úr.
Hanem az udvari tanácsos úr nem akart tudni erről. Minden szabadkozás
ellenére betuszkolta az öreg urat a rendelő terembe, betette az ajtót,
aztán leültette a vendégét és megkinálta czigarettával.
– Micsoda szerencse, kegyelmes uram!… Minek köszönhetem ezt?… Mivel
szolgálhatok?
– Nagy baj van, kedves tanár úr – szólt a kegyelmes. – A fiam elmebajos!
– Nem baj, nem baj – szólt vigan a tanár. – Majd kigyógyítjuk!
– De bizony baj – nyugtalankodott a kegyelmes úr – mert képzelje, tanár
úr, a szerencsétlen fiú mindjárt az első rohamában megvett egy lovat
kétszázezer forintért!
A tanár megrőkönyödött.
– Hallottam az esetről – szólt részvéttel. – Egy pár nap óta mindenfelé
csak erről beszélnek, de azt hittem, hogy túlozzák az összeget. Hm, hm!
No de remélem, nem fizette ki?
– Még csak az kellett volna! – felelt a kegyelmes úr olyan hangon, a
mely nem igyekezett eltitkolni, hogy mennyire felháborítja és elkeseríti
az ellene elkövetett merénylet.
– Ez még szerencse a szerencsétlenségben – szólt a tanár
megkönnyebbülten.
– Tudja, tanár úr – magyarázta az előkelő öreg – a ló megér
tíz-tizenötezer forintot. Elsőrangu származás, és mint apaló még igen jó
szolgálatokat tehet. Talán még trainingbe is fogható, s nem mondom, hogy
nem nyerhet egy-két kisebb versenyt… Angliában gyönyörü versenyeket
nyert, mindig jól futott, és két éves korában nagyobb összeget lehetett
volna érte adni, mert egyike volt évjárata legjobb lovainak… De hogy
valaki egy kihasznált, öt esztendős lóért nagy összeget adjon, és még
hozzá ilyen borzasztó összeget, ez tisztára: a téboly.
– Világos – erősítette a tanár. – Na és hogyan esett meg a dolog?
Mutatkoztak előjelek?
– Igen. Már régen beszéli, hogy ő semmiféle összeget nem sajnálna a
század lováért, mert ő, szegény, ezt a gebét a század lovának nevezi…
aztán a pazarlás őrületének egyéb tünetei is… hisz a tanár úr ismeri
szegény fiamat!… De mégis úgy történt ez, mint a mennykőcsapás. És én
csak akkor tudom meg a dolgot, mikor levelet kapok a lócsiszártól,
Bécsből, hogy a fiam átvette az árút, de fizetni nem akar, hát fizessek
helyette.
– Hallatlan! Igazán rettenetes elgondolni, hogy egy apa soha se tudja,
mire neveli fel a gyermekeit!
– Képzelheti a rémületemet! Megtudni azt, hogy a fiunk nem épelméjü, és
még hozzá ez az anyagi veszteség! Mert jól van, nem mondom, ha
véletlenül ki kellene fizetnem ezt az összeget, hát ez még nem tenne
tönkre bennünket… hogy a fiamnak tíz milliója marad-e, vagy csak kilencz
és néhány százezer, ez még nem olyan nagy különbség… De azt meg fogja
engedni tanár úr, hogy kétszázezer forint mindig kétszázezer forint
marad!
– Hát hogyne!
– Bizalmasan azt is megvallom, hogy egy pillanatig arra gondoltam, vajon
nem kellene-e kifizetni ezt az összeget, akármilyen nagy, akármilyen
borzasztó, akármilyen rettenetes ez az összeg?!… Tudja, a magamfajta
ember soha se bír végképpen szakítani bizonyos előítéletekkel. Az én
családomban sokszor előfordult, hogy a család egy-egy könnyelmű tagja
oda dobta az egész vagyonát egy szép leányért, egy mosolyért, egy
semmiért, hogy megtartson egy kimondott szót, vagy mert föltette egy
kártyára; volt, a ki szétszórta esztelenül, s volt, a ki a nagylelkűség
egy rohamában mindenét elajándékozta. És az efféle hagyomány sohasem
törlődik ki az ember lelkéből. Nekem is az az elvem, hogy ám pusztuljon
el az egész világ, de a családi név becsülete még akkor is szentség
marad! És engem nem kell arra tanítani, hogy mire kötelez a név, a
születés, mert én ezt túlságba szoktam vinni, s apai szeretetemnek az
elfogultságával azt vallom, hogy a mit az én fiam tesz, az jól van téve!
Le is vontam volna az esetből minden következést, ha véletlenül valami
csekélységről, ha nem ilyen roppant nagy összegről van szó; azt mondtam
volna: egy Karabás azt tesz, a mit akar, de egy Karabás mindig fizet!
Hanem, édes Istenem, kétszázezer forint az kétszázezer forint! És
kérdés, van-e nekem jogom elajándékozni a gyermekem vagyonából
kétszázezer forintot, csak azért, mert a gyermekem hirtelen
megbolondult?!
– Ez nem is kérdés. A kegyelmes úrnak kötelessége az, hogy megvédje
beteg gyermekének az érdekeit. Egyébként… az állítólagos adás-vétel…
törvényes formák között történt?
– Sajnos, minden szabályszerűség megóvásával. S a lócsiszárnak ez az
elővigyázata arra kényszerít, hogy fiam szerencsétlenségét ki kell
kiáltanom az egész világnak.
– Persze, persze… És nem állapítható meg, a mi különben bizonyos, de
talán nem bizonyítható be, mert nem volt, a ki észrevette, hogy mielőtt
a baleset történt, vagy éppen abban az időben, olyan jelenségek merültek
fel, melyek szegény fiatal barátom állapotát legalább is gyanússá
tették? Csupán maga a tény tette nyilvánvalóvá a bajt, vagy egyéb
tünetek is jelezték, hogy elméje nincsen rendben?
– Már előbb is gyanusan viselkedett. Be tudom bizonyítani, hogy az
úgynevezett üzlet megkötése előtt, alatt és után harminczkét pohár
curaçao-t ivott meg, egyéb folyadékokról nem is beszélve. Aztán lefeküdt
és negyvennyolcz óráig maradt az ágyban, aludt, fölébredt, megint
elaludt…
– Na hát ez világos – szólt a tanár felvidámulva.
– Természetesen nem késlekedtem, és még Bécsben megvizsgáltattam a
szegény fiút azokkal az orvosi tekintélyekkel, a kiket a leghamarább
megtalálhattam. Mindannyian azonnal felismerték a bajt. Azután haza
hoztam és megvizsgáltattam doktor Brahma-val és doktor Visnu-val. A
vizsgálat a legkedvezőbb eredménynyel végződött, mert mind a ketten
megállapították, hogy fiam kétségtelenül zavart elméjü. De minthogy egy
bonyodalmas pörnek nézek elébe, szükségem van a tanár úr tekintélyére
is.
– Kérem, rendelkezzék velem. Ha úgy tetszik, még ma meg fogom vizsgálni.
– A nélkül persze a bizonyítvány nem állítható ki?!… Bár a tanár úr
ismer engem és a szerencsétlen fiút is?!…
– Hm… a nélkül… a nélkül lehetetlen. Végre is… De hisz a vizsgálat nem
fog sokáig tartani!
– Csakhogy a fiú most már egyik falusi jószágomon tartózkodik.
– És fekszik, ugy-e? Minden esetre jó lesz, ha lefekszik. Nem vették
észre, hogy néha félrebeszél? Kétségtelen, hogy néha félrebeszél, csak
nem veszik észre. Nincsenek rohamai? Kell, hogy rohamai legyenek. Nem
mond ilyeneket, hogy: »Segény Tamás fázik«?
– De igen. Határozottan mondta, hogy fázik.
– Tehát, ha parancsolja, az első gyorsvonattal leutazom. Addig jó lesz
összeállítani egy kis jegyzéket a családban előfordult ideges
jelenségekről vagy esetleges elmebajokról, továbbá a szegény fiú
előéletéről: nem tanult-e túlságosan sokat vagy tulságosan keveset, nem
erőltette-e meg magát a szellemi munkával, vagy nem iszonyodott-e a
tanulástól, nem árulta-e el, hogy a szellemi munka elméjének nagyon
terhére van, nem makacskodott-e sokat gyermekkorában, nem szeretett-e
hazudozni?… Apró történetek, a melyek a fiú egyéniségét, mondjuk:
szilajságát, élénkebben jellemeznék, nem ártanának… Aztán majd
megcsinálom a kórképet.
– Végtelen hálára kötelez, kedves tanár úr!…
– Megvallom, nem mindenkinek tenném meg ezt. Az ember annyi
gyanusitásnak van kitéve… és különösen nem szeretek azzal foglalkozni…
hisz tetszik érteni… De a kegyelmes úrral szemben…
– Kérem, nem fogom elfelejteni… nem fogom elfelejteni…
Karabás úr ő kegyelmessége, három vagy négy kézszorítás után, a kiváncsi
tekintetek kiséretétől mentesítő mellékajtón át eltávozott. Az udvari
tanácsos kikisérte a mellékszobáig, aztán visszament a szentélybe, hogy
ennek a váróterembe nyíló ajtaját feltárja a szenvedők előtt.
Ezek közül elsőnek egy hölgy vonult be, a kit az udvari tanácsos így
üdvözölt:
– Nos hát, hogy vagyunk?
– Határozottan jobban. A szer jót tesz; többet alszom, és sokkal, de
sokkal nyugodtabb vagyok. De azért tegnap is… igazán szégyellem
elmondani… kénytelen voltam… nem birtam magammal… szóval azt kellett
hazudnom a férjemnek, hogy egy hat láb magas, szép arczu szerecsent
láttam az utczán… pedig nem is igaz.
– Na, ha csak ezt hazudta neki!…