– Mi baja, barátom? – kérdezte egy deczemberi este Milady Grosvenor.
– El kell mennem – felelt a költő.
– Lily Knowles várja?
– Nem; sokkal kevésbbé kellemes személyek.
Valami mesével hozakodott elő; aztán vette a kalapját és elment.
– Únom ezt a bestiát! – szólt magában Arnold, mialatt lemenekült a
lépcsőn. – Ráfekszik a lelkemre, nem ereszt ki a karmai közül, s ha öt
perczig együtt vagyok vele, úgy érzem, hogy meg kellene ölnöm. Miket
fecsegett összevissza! És ezt tartják a Westend legokosabb asszonyának!
Mint a békanyál a tiszta vizű tó tükörén, úgy kóvályog a fejemben a sok
ízetlen léhaság, a mikkel egy pár percz alatt tönkretette a jókedvemet!
Ah, ha végképpen lerázhatnám a nyakamról, a nélkül, hogy ártanék vele a
nagyvilágban való helyzetemnek!
Csak azért ment ki az utczára, hogy ne lássa ezt az asszonyt.
– Mit csináljak? – tanakodott. – Lilyhez menjek? Nem. Lily nagyon
ostoba. Ostoba és gonosz. Eh, mára elég volt a szipirtyókból!
Elhatározta, hogy toronyiránt megy, a merre a véletlen viszi. Járkálni
akart, hogy egyedül maradhasson.
Nemsokára már bele mélyedt gondolataiba. Egy vers járt a fejében, egy
vers, a melyet éppen akkortájt kovácsolt formába. A vers »Az
Asszony«-ról szólt: – »erről a csinos állatról, mely oly hasonló az
emberhez.«
Ekközben havazni kezdett. Előbb csak csöndesen szállongott, később
vastag pelyhekben hullott a hó; a költő nem vette észre. Elábrándozva
járta be a várost, a merre a homályosan pislákoló, utczai lámpások
vezették.
Villiket látott maga előtt, vidám villiket, a kik, fejükön démutkából és
majoránnából font koszorúval, tánczolnak, tánczolnak a síkon…
Vadvirág már nem jutott eszébe.
A hó pedig egyre hullott és hullott. Vastag pelyhei, benn a városban,
lucsokká és sárrá olvadtak szét, de künn, a temetőben, puha takaróval
borították be a sírdombokat. Az egyik sírdomb alatt semmire se gondolva
feküdt valaki, a ki nem tudta túlélni azt a gondolatot, hogy egy Arnold
Algernon nevű ember tüzes csókokat váltott egy hozzá hasonló csinos
állattal, Grosvenor Jankával.