Esztendők multak el.
Egy szép őszi délután Algernon Arnold, a _De profundis_ és a _Hazug
istenek_ ünnepelt költője, Lady Grosvenor barátja és London legszebb
asszonyának: Lily Knowles-nak irigyelt szeretője, Arnold, a nagy, a
kiről ismeretes, hogy Botticelli lelki leszármazója, Páris város
unokaöcscse stb. stb. – iróasztala mellett ült s egy franczia
költőtársának, Leconte de Lislenek a verseit lapozgatta.
A csodálatos zene halkan zsongott a fülében, és az alkonyat szürke
homályosságában mintha maga előtt látta volna a vidám villiket, a kik,
fejükön démutkából és majoránnából font koszorúval, tánczolnak,
tánczolnak a síkon…
Egyszerre a könyvből egy száraz virág hullott ki az asztalra.
Arnold fölvette a száraz virágot, visszahelyezte a lapok közé, de
betette a könyvet és felállt az iróasztal mellől. Egyszerre idegesség
fogta el.
– Még most is gyötör!… Egyre gyötör!… – sóhajtott.
Most is, esztendők multán, minduntalan talált egy-egy száraz virágot,
hol itt, hol amott. Ha a régi jegyzőkönyveiben keresgélt valamit, – ha
felnyitotta egyik-másik, már ritkán használt tárczáját, – ha betekintett
valamelyik, olyan fiókba, a melyikről már nem tudta: mit tart benne, –
ha elővette azokat a könyveket, a melyeket valaha régen olvasgatott:
mindig egy-két száraz virág hullott eléje. Ezzel a sok összetöredezett,
porladó, apró szeméttel mind Vadvirág duggatta tele a holmijait. Az volt
a szokása, hogy minden igaz ok és alkalom nélkül, a mikor csak eszébe
jutott, virágokat erőszakolt férjére; Arnold frakkjának gomblyukába
ostoba, nagy krizantémumokat tűzdelt, a melyeket aztán nem volt szabad
eldobni; az együtt olvasott könyvek és Arnold kéziratai közé, »emlékül«,
százféle virágot gyömöszölt, a melyek mind jelentettek valamit; s
megkívánta, hogy ama zsebbevaló tárgyakban, a melyeket Arnold mindig
magával hordott, örökkön ott rejtőzzék az ő lepréselt jázminja vagy
rózsája. (Talán biztosítani akarta magát ezzel: »Akárhol vagy, akármivel
foglalkozol: mindig emlékezzél rám!«) Néha, mikor Arnold mélyen bele
merült a munkájába, egyszerre csak előkerült egy frissen letépett
bimbóval vagy egy rózsaszirommal: »Ezt neked adom!« – szólt, mintha
valami értékes ajándékot hozna. Olyan volt, mint egy kisgyerek.
Arnold, gyöngédségből, tűrte a rá kényszerített gyermekes ajándékokat;
sokáig elviselte, tárczájában vagy jegyzőkönyvében, a beléjök dugott
emlékeztetőt; sőt később se tudta kihajigálni a sok giz-gazt, a melyek
egykor virágok voltak.
És ezek a poros növény-maradványok most ujra meg ujra a szeme elé
kerültek, hogy emlékeztessék a multra.
A legtöbbről, természetesen, már nem tudta, hogyan és mikor kerültek
arra a helyre, a hol most lassan foszladoznak. De koronkint egy-egy
különösebb virág, vagy a hely, a hol találta, fölkeltette emlékezetében
a régmult egyes elfelejtett jeleneteit. Igen… akkor is éppen Leconte de
Lislet olvasta, mint most… egyszerre Vadvirág, nesztelenül, megjelent a
teremben… a háta mögé lopózott, onnan eléje hajolt és megcsókolta a
száján… aztán beleejtette virágját a könyvbe… »Ezt neked adom!«…
Arnold valami tompa s néma haraggal látta, hogy a száraz virágok nem
hagyják békén. Ismét és ismét felbukkannak előtte a multnak ezek a
kísértetei; eltűnnek, váratlanul ujra előkerülnek, sokan vannak és örök
életűek, mint a szellemek.
Nem szívesen gondolt a multra.
A titáni fájdalomból halhatatlan költemények sarjadtak. A _De profundis_
és a _Hazug istenek_ megrázták a világot és teljesítették a költő minden
reményét. A titáni fájdalom, mint a csatamezőn ontott vér, mely
termékenynyé teszi a talajt, meghozta gyümölcseit.
De az élet parancsol. Végre is most már erőt kell vennie titáni
fájdalmán. Nem adhatja át magát, mint egy sorvadó, elhagyott leány, a
hasztalan, elernyesztő bánatnak. Egész embernek kell lennie, hogy tovább
élhessen, nem magáért, hanem: hívatásának, titokzatos kiküldetése
érdekében, bizonnyal az egész emberiség javára. Egész embernek kell
lennie, a ki a munkájának él, nem a gyötrődésnek, a czél nélkül való,
beteges epedésnek… képzeletének szabadon kell csapongania; nem
nyügözheti le ezt egy kínos érzéshez, egy vágyódáshoz, melynek nem lehet
kielégülése… nyugodtan néző szemmel kell a világba néznie, nem bútól és
láztól zavaros tekintettel, mert látnia kell, ha nem akar hátra maradni…
szeretnie, ölelnie kell, mert: hiába, így kívánja az élet, és a költőnek
élnie kell, ha nem akarja, hogy képzelete elsorvadjon s hangja fényét
veszítse… szeretni és alkotni: ez az egész élet, tehát: derűs lélekkel
kell munkálkodnia, tökéletes nyugalomban, minden bántó sóvárgástól ment
lelki békében… ép idegekkel kell lennie, nem izgathatja magát azzal a
lázzal, a melyből semmi jó se származhatik, meg kell szabadulnia a
fantómoktól, a melyekkel szemben tehetetlen, a melyek agyon kínozzák,
leteperik a földre, béklyót vetnek akaratára, s meggyöngítik alkotó
erejét…
És a halott nem hagyja békén. Üzen neki a sírból. Még most is gyötri,
egyre gyötri.
Idegessé tette ez a sok emlékeztető.
Arra, hogy megszabaduljon tőlük, hogy kihajigálja ezeket a porló
növénymaradványokat, nem tudta rászánni magát. Nem engedte ezt a
kegyelete. Szegény kis Vadvirág! Olyan kedves, olyan jó, olyan tiszta
lény volt, talán az egyetlen tiszta női lény, a kit ismert!… És ez a
tiszta női lény ő miatta halt meg. Igen, tiszta volt, és kedves, jó, sőt
szép is!… bár erre már nem emlékezett tisztán. De olyan gyermekes és
olyan konok! Jó volt, de olyan rossz tudott lenni hozzá, a
gyermekességével és a konokságával! Ime, a gyermekességei túlélik; a
jósága és a szépsége elveszett, de a konoksága miatt férje ma is
szenvedni kénytelen; makacssága száraz virágokat küld a síron túlról, a
melyek felizgatják, lehangolják s hosszú időre megnémítják a költőt!
… Szóval, miután kiaknázta Vadvirág emlékét, haragudni kezdett, hogy az
emlék még most is megjelenik előtte, tovább is, ujra meg ujra.