Hét esztendő haladt el.
Arnoldnak megmagyarázták barátjai, hogy tulajdonképpen nincs joga a maga
önző bánatának áldozni fel azokat a kincseket, a melyekre joggal tart
számot nemcsak Anglia, hanem az egész világirodalom. Addig unszolták,
míg a költő egy napon arra a belátásra ébredt, hogy a világnak van
igaza, s nem az ő titáni fájdalmának.
Engedelmet kért a hatóságtól, hogy feláshassa a földből felesége
holttestét, s mihelyt megtehette, kivette a koporsóból a becses
iromány-csomót.
Az enyészet kegyelmesebb volt írásaihoz, mint feleségéhez. A versekből
semmi se pusztult el.
Még akkor este el akarta olvasni a rég nem látott költeményeket.
Átnézett, sorra, minden egyes papirlapot, és vizsgálódása nagyon
elégedetté tette, a mikor, egyszerre, két szonett között, egy olyan
papirlapot talált, a melyet nem ő írt tele, s a melyet soha se látott.
Ráismert Vadvirág írására, és egy kissé megrezzent.
De aztán elolvasta a néhány sort, a melyek mintha ugráltak volna előtte,
hol fel, hol le…
A nagy, gyerekes betűk ezt jegyezték fel a finom, japáni papirra:
»Rég elmult századokban a költő szolga volt és udvari bolond. Szolga, a
ki nem dolgozott, és udvari bolond, a ki nem tudott vidám lenni.
Ma, a mikor egy láthatatlan nagyúrtól, a közönségtől kapja a kenyeret: a
költő gentleman. De eredetéből ma is megőrzött valamit; ma is
észrevehetünk rajta egy vonást, mely még régi énjéből maradt meg: a
szomorú tányérnyalóból.«
Mi ez? És hogyan került ez a papirlap a többiek közé?
Elgondolkozott.
Annak idején megtörtént olykor, hogy leültette Vadvirágot az
iróasztalához, és tollba mondta neki, a mit feljegyezni akart. Néha
lemásoltatta vele a költeményeit, vagy könyvet tett eléje, hogy írja ki
belőle azokat a mondatokat, a melyeket nem akart a könyvvel együtt
elfelejteni.
Így keletkezhetett ez a feljegyzés is.
Eredetijét valami mérges bölcselgető írhatta, a kinek talán felelni
akart, mint költőhöz illik: költeményben.
De az egész históriára sehogy se tudott visszaemlékezni. Ki és hol írta
ezt a pár sort? Beszélt-e erről Vadvirággal és mikor? Nem tudta. Úgy
tetszett neki, hogy ezeket a mondatokat most látja először, hogy annak
idején nem is került az ő szeme elé. Talán tévedésből írta ki Vadvirág,
egy olyan könyvből, a melyet Arnold csak félig olvasott, egy más mondás
helyett, a melyet férje megjelölt? A szegény kis íródiák jelnek vélte
talán, a mi nem volt az, és nem találta meg az igazi jelet? Vagy mégis
csak ő maga fedezte volna fel ezeket a mérges szavakat? És ő maga íratta
ki? Közben talán elmondta Vadvirágnak azt is, hogy mi erre a felelet?
Nem tudta most már. És hogyan, mikor tévedhetett Vadvirág följegyzése a
nagy rendben tartott versek közé? Nem tudta kitalálni. Hiszen olyan
régen volt mindez!
Nem emlékezett többé semmire.