Mikor Arnold – frakkosan, fehér nyakkendősen, gomblyukában vérpiros
virággal – benyitott a feleségéhez, s meglepetve, ámulattal, majd
rémülettel közeledvén hozzá, meggyőződött róla, hogy Vadvirág holtan
fekszik az ágyban: az elszörnyedés és a kábultság néhány pillanata után,
legelőször is lázas haragra gyulladt.
Igaza is volt. Milyen hihetetlen együgyűség s milyen gyerekes rosszaság
kellett ahhoz, hogy Vadvirág, a felháborodás első meggondolatlanságában,
erre a helyrehozhatatlan, erre a rémes oktalanságra ragadtassa magát!
– Megboszúlta magát! – hörgött tehetetlenségében. – Meg akart gyötörni!
Azt akarta, hogy én is szenvedjek! A legrémületesebb oktalanságot
követte el, csak azért, hogy kínlódjam! És ilyen gyötrelmeket mérni
rám!… A rossz, a rossz, a rossz!
De a mint egyre nézte a halottat, haragja lassankint elpárolgott.
Vadvirág kegyelmes mérget választott. Arczát nem torzította el az a
küzdelem, a mely nélkül még a halált se kaphatja meg az ember. Nem
változott el; olyan szép maradt, a milyen boldogságában volt; csak
valami szomorú mosoly fagyott meg rajta. Száját egy kissé
szétcsucsorította, mint a ki valami keserű ízt érez. Mit talált utóljára
olyan keserűnek? A mérget, vagy az egész életet?
Minél tovább nézte a halottat, Arnoldon annál inkább urrá lett a
megértés. A megértés és megbocsátás.
– Szegényke, nem tehetett róla, hogy ilyen volt!… Nem ő az oka!… Senki
se oka, mert hiszen ki sejthette, ki képzelhette ezt?!… Csak a végzet a
hibás!… Egyikünk se tehetett róla, hogy nem voltunk egymáshoz valók!… A
végzet okozott minden szerencsétlenséget!… A végzet, mely együvé sodort
bennünket!… Csak azért, hogy most elszakítsa tőlem!… Csak azért, hogy
szenvedjek!… Csak azért, hogy kegyetlen árt fizessek egy rövid
boldogságért!…
Eszébe jutott az egész mult; a néhány boldog év.
– Igaz, hogy nem voltunk egymáshoz valók, de tehetek-e róla, hogy nem
tudtam lemondani a szerelméről?!… Hisz olyan kedves volt, olyan szép,
olyan tiszta!… Milyen kár, hogy a lelkemből, az értelmemből nem adhattam
neki!… Akkor boldogok lehettünk volna mind a ketten!… Nem tehetek róla:
nagyon, nagyon kedves volt!…
És, mialatt a fellármázott cselédség ész nélkül szaladgált körülötte,
észrevette, hogy titáni fájdalmat érez. Azt a titáni fájdalmat, melyet a
nagy szellemek állnak ki, tisztán látva a világ berendezésének minden
szörnyűségét, vérző sebükön át érezve az elemi erők egész hatalmát,
lesujtottan tekintve fel az örök ellenségre, a ki személytelen, tomboló
dühvel siratva az emberi tehetetlenséget, megtörten is farkasszemet
nézve a mindent lebiró buta végzettel. Azt a mondhatatlan, óriási
fájdalmat, mely oly rettenetesen nagy, hogy a közönséges halandó kis
lelke nem képes magába befogadni; a melyet csak a nagy lelkek tudnak
elviselni, hogy kifejezhessék az összes élők sirámát, hogy elüvölthessék
a sanyargatott halandók ama rémes tiltakozását, mely a vak erőket
átkozza, hogy örök időknek szóló dalokba öntsék az egész világ
kétségbeesését.
Ebbe a titáni fájdalomba egy kis gyönyörűség vegyült. Ez az egy
hiányzott eddig a költészetéből: a titáni fájdalom. A művész mindig
tökéletes volt benne, de az élet eddig Jánus-arczának csak mosolygó
felét fordította feléje: nem érezhette eléggé a minden teremtmény
multjában vagy jövőjében ott rejtőző világfájdalmat. Most már egész
ember és egészen költő. Most már teste telidestele van nyíllal. Most már
a poklok minden rejtekét megvilágíthatja villámként vakító lelke. És
mert nagyobb szellem él benne, mint akárkiben: fájdalma is nagyobbszerű,
rettenetesebb minden fájdalomnál; kétségbeesésének kitöréseihez képest a
régi költők siránkozása panaszos gőgicsélésként vesz el; érczes hangja
most már megörökítheti az egész emberiség jajszavát, s a legtudatosabb,
legnagyobbszerű fájdalom, mely valaha halandónak adatott, hatalmas
lelkéből olyan hangon fog kitörni, mely megremegtet minden késő
nemzedéket.
Arnold, a temetésre való készűlődés közben, elmerengett azon, mint
származik jó néha a legnagyobb bajokból. Ime, költészetének teljes
kivirágzását nagy szerencsétlenségének fogja köszönni. Most már bizonyos
lehet benne, hogy nem kell beérnie a jelen diadalaival; titáni fájdalma
biztosítja számára a halhatatlanságot, a még meg nem született emberek
örök tiszteletét.
Ez a kilátás jelentékenyen megenyhítette titáni fájdalmát, s még
elnézőbbé tette Vadvirág iránt. Mindig azt képzelte, hogy egy
Aszpáziával kell összeakadnia, a végre, hogy egészen megtalálhassa
magamagát; soha se gondolta volna, hogy a gyerekes kis Vadvirág lesz az,
a ki átsegíti az örök életbe. Szegényke! Mindent oda adott férjének, a
mi tőle telt: nemcsak a szerelmét, oda adta az egész életét. És most, a
halálával, sőt a síron tulról is, csak férje érdekét szolgálja; utóljára
is gondoskodott arról, a mi Arnold számára most már az egyetlen öröm.
Teljes ellágyulással gondolt rá. Szinte hálásan mélázott azon, hogy
Vadvirág olyan jó volt és meghalt.
E hálaérzet nyomán egy kis önvád ébredt fel benne. Vadvirág olyan jó,
olyan odaadó volt; oly önfeláldozóan nagylelkű volt iránta; és neki,
neki egy kis része van ebben az öngyilkosságban. Igen, jobban kellett
volna vigyáznia; óvatosabban kellett volna őriznie a titkot;
aggodalmasabban kellett volna számolnia kis felesége gyermekes
érzékenységével.
Kétségbeesett lelke kínos kétségeknek és áhítat-szerű, de izgalommal
teljes rajongásnak adta át magát.
Hogyan vezekelje le a gondatlanságból elkövetett hibát? Hogyan rójja le,
kissé elkésetten, Vadvirággal szemben való nagy tartozását? Hogyan
hálálja meg kis felesége önfeláldozását?
És ekkor eszébe jutott: a legnagyobbszerű ajándék, melyet valaha halandó
adott.
Lelke, ihlete virágainak feláldozásával fogja levezekelni vétkét. Lelke,
ihlete virágainak feláldozásával fizet felesége halálos szerelméért.
Lelke, ihlete virágaival szórja tele önfeláldozó kedvesének holttestét.
Azokat a költeményeit, a melyeket a világ még nem ismer, a melyek még
csak kéziratban vannak meg (nem sietett a kiadásukkal, mert ezek a
versek már, legnagyobb részben, Lady Grosvenort környékezték) – bele
fogja tenni az imádott asszony koporsójába, s elveszített boldogságával
együtt eltemetteti lelkének, ihletének virágait is.
Nem könnyen határozta el magát erre a minden földi czél nélkül való
áldozatra, erre a királyi pazarlásra, erre a fenségesen hasztalan
nagylelkűségre. Végre is nem csupán anyagi értékek fejedelmi
elszórásáról volt szó, hanem szellemi kincsről, alkotásról, mely csak
egy példányban van meg a világon, az örök teremtés egy részéről, mely
igy örökre elvész, megsemmisül.
Hanem a királyi áldozatot megkönnyítette az a gondolat, hogy: hadd
veszítsen a világ is, ha már ő mindent elveszít!
Ne legyen úgy, hogy a teremtésben csak ő a vesztes; legyen vesztes az
egész emberiség! A titáni fájdalom súlyát ne viselje egyedűl; a csapást,
mely érte, ne csupán ő érezze meg! A sírnál, mely elnyeli a boldogságát,
ne ő legyen az egyetlen, a kinek sírnia kell; legyen siratnivalója az
egész világnak!
Ám vesszen a Nibelung kovácsolta gyűrű, a szellemi hatalomtól lelkedzett
gyűrű, mely átkot hozott rá! Ám kerüljön vissza a kincs a Rajna
mélyére!… Ha boldogságának ott kell porladnia a föld alatt, váljék porrá
az is, a mit boldogságában alkotott!… Porból lett lelkét lesujtotta a
végzet; elvette tőle azt, a mit munkájáért megérdemelt. Ne gyönyörködjék
tehát senki se abban, a mi ragyogót ez a porból lett teremtő erő
alkotott: a ki álmokat keltett fel benne, vigye el magával ezeket a
drágakövekké csiszolt álmokat, koporsójában, a föld alá!