I.

Nem, nem volt valami nagyon okos teremtés a szegény Mrs. Arnold, a

_Tavaszi verőfény_ híres »kicsi Vadvirág«-ja, az a lény, a kinek a nevét

adta, a kivel a dicsőségét osztotta meg Algernon Arnold, a ma élő költők

koronátlan királya. Ha ez a Vadvirág véletlenül egy

harisnya-kereskedőnek nyujtja a kezét: meglehet, minta-asszony válik

belőle, kifogástalan feleség, példás családanya. Mert jótulajdonság is

találkozott benne; takaros volt, szelid, alkalmazkodó, türelmes, és

tiszta, mint a háztetőre esett hó. De micsoda szegényes megjelenés volt

a mellett a nagy ember mellett, a ki magához emelte! Nem, nem volt méltó

hozzá, és ha bevált volna feleségnek, anyának, háziasszonynak egy

tehetős polgár, mondjuk: a Lord-Mayor házában – annak az oldalán, a

kiben Apolló tökéletességét valami sátáni elmésség tette sugárzóvá,

nagyon is kitűnt értelmének sekélyessége, szívének, lelkének minden

korlátoltsága. Talán nem volt annyira együgyű, a milyennek Lady

Grosvenor találta; talán nem igaz – a mit Lady Grosvenor hiresztelt –

hogy Arnold nem szivesen látta házában az eszes embereket, mert mindig

rettegett, hogy a felesége valami olyat talál mondani, a mi mind a

kettőjöket nevetségessé teheti; de az bizonyos, hogy a szegény kis

Vadvirág, akárhogyan erőködött, képtelen volt a férjét megérteni.

Valamivel többre vitte, mint a Mouche, a ki soha se tudott a róla irt

halhatatlan költeményekről; elolvasta, sőt nagy buzgalmában könyv nélkül

megtanulta férjének minden versét; de Arnold szívének vívódásai és

képzeletének másvilági élményei, a mellette élő előkelő lélek magasabb

rendű gyönyörei, isteni mámora, és – csak a kiválasztottak számára

érthető – rejtelmes, arany tőr-ütötte sebei, szenvedései: mint a Sybilla

könyveinek tartalma, mint a Kékszakálu herczeg rejtett kamarája, örök

titkok maradtak előtte. A betűket megtanulta, de mikor Arnold lelke

elkalandozott mellőle, olyan csodálkozással s olyan tehetetlenül bámult

az elröppent lélek után, a milyen csodálkozással s a milyen tehetetlenül

egy tipegő, csipogó kis csibe néz felfelé, mikor a sas a magasba

szárnyal.

És nem Lady Grosvenor volt az egyetlen, a ki hasztalanul, a feleletnek

minden reménye nélkül kérdezgette magától, hogy egy Algernon Arnold

hogyan köthette le – ha nem is az egész életét, ha nem is a szabadságát,

de legalább: – idejének jókora részét egy ilyen kis senkihez, egy ilyen

jelentéktelen valakihez, a ki mindössze csinos női személy, semmi egyéb.

Armidák és Alcinák vetekedtek azért, hogy a költőt ideig-óráig

meghódíthassák; Vittoria Colonnák versenyeztek szerelméért, a nélkül,

hogy egyebet mertek volna remélni, mint szerelmi életének egy rövid

korszakát; és Arnold feleségévé tette ezt a Hamupipőkét, a kit az ő

helyéről más talán meg se látott volna.

A költő egyik legkonokabb, elriaszthatatlanul hűséges barátja, és egyben

életirója, igy fejti meg e házasság rejtelmét:

Algernon Arnold a házasságát is azzal a nagyúri nemtörődömséggel

határozta el, hajtotta végre és szenvedte el, a melylyel minden egyéb

dolgát; az intézményeknek, a formáknak, az embereknek azzal a határtalan

lenézésével, a társadalmi viszonyoknak, tulajdon jövőjének azzal a

semmibevevésével, mely őt mindenekfelett jellemzi. Algernon Arnold soha

se tartott tiszteletben semmiféle földi dolgot, a pillanatnyi érzésén

kívül; mindig az volt a hitvallása, hogy az emberben csak az értékes, a

mi ösztönszerű; semmit se becsült meg, csak a saját indulatait, de

ezeket aztán annál inkább megbecsülte, minél ritkábban jelentkeztek. A

jövővel soha se számolt; soha se törődött vele, mit hoz a holnap; soha

se gondolt rá: mi lesz a következése ennek vagy annak a lépésének,

boldogságot vagy boldogtalanságot épít-e magának. Nem hitt abban, hogy a

jövőnek bármily csekély részecskéjét előre ki lehetne számítani;

ellenben vakon bízott lángelméjének erejében, bármily viszontagságok

következzenek, bármily poklok fenekére kerüljön.

S házasságát is azzal az előkelő hanyagsággal követte el, a melyet csak

ő engedhetett meg magának. Volt egy pillanat, mikor a kis Vadvirág

lefoglalta minden gondolatát. Jól esett neki, hogy ez a gyermek az

istenséget látja benne. Gyönyörűnek találta, majdnem olyan gyönyörűnek,

mint azt a kis őzt, a mely gyermekkorában három napig a játszótársa

volt. Akarta. És tisztában volt vele, hogy örömének igen nagy ára van; a

legnagyobb ár: a házasság. Talán nem is kellett volna neki másképpen. Az

őzike csak így volt kedvére való: szines pántlikával a nyakán. És nem

okoskodott tovább. Elvette; car tel était son plaisir. Nem bánta, hogy a

házasság intézményét másféle emberek, és nem az ő számára találták ki;

hiszen a házasság csak egy a sok formaság közűl. Nem törődött vele, hogy

hozzá való-e, élettársnak, ez a Hamupipőke, és hogy házasságához mit

mondanak az emberek, a kik Meseország királynéját egészen másnak

képzelték. Ugy gondolkozott, hogy a királynénak a király ad tekintélyt,

s ha csak tekintély kell, van neki elég, bőven jut majd belőle mind a

kettőjöknek; egyébként pedig mélységesen megvetette a mások véleményét.

Nem gondolt azzal sem, hogy ebbeli felfogása megváltozhatik, s hogy ez

az elkövetkezhető fordulat micsoda veszedelmeket rejt magában. Nem

bántotta az a kérdés, hogy mit hozhat a jövő: örömöket-e vagy

keserűségeket? Jöjjön, a mi jön; ő mindig ura lesz sorsának. És a

legkevésbbé se gondolt arra, hogy mi vár ebben a házasságban a kis

Vadvirágra: a boldogság-e vagy a szerencsétlenség? Arra, a mi kivüle

esett, soha se gondolt. Tudta, hogy ez a házasság bolondság; jó. Ő

elkövetheti még ezt a bolondságot is. Következzék akármi, ő mindig az

marad, a ki volt: Botticelli lelki leszármazója, a Szép birodalmának

fejedelme, Páris város unokaöcscse stb. stb.

Ilyen királyi könnyelműséget, a minő ez a házasság volt, Algernon Arnold

nem egyet követett el. Máskor is csinált ő effélét; akárhányat, és

nemcsak kora ifjuságában. Egyszer egy remek agárért oda engedte

kiadójának a _Harangszó_ tulajdonjogát örökre. A kiadó egy vagyont nyert

azon, hogy az agara megtetszett a költőnek. Azt lehetne mondani, hogy

Arnold néha csak azért követte el az ilyesmit, mert csábította, vonzotta

a könnyelműség nagysága.

Igy nyilatkozik Algernon Arnold házasságáról a költő életirója, az a

ragaszkodó jóbarát, a kit Arnold semmiféle szeszélylyel nem űzhetett el

magától.

Lelkiismeretes biráló módjára nyilatkozik. Megítéli a költőnek ezt a

lépését, de nem itéli el a költőt. Fölleli a mentségét. Honnan ered –

kérdi – ez a nagyúri semmivel se törődés, – az intézmények, a formák, a

kicsinyes dolgok és a kicsinyes emberek lenézése, – a jövővel szemben

való vakmerőség, – a túlemelkedés mindazon, a mi a közönséges embert

kötelezi? Az erő érzéséből! – felel. – A lángelme tudata – úgymond –

olyan biztonság-érzetet ad, mely minden, úgynevezett könnyelműséget

megmagyaráz. Arnoldnak joga volt hozzá, hogy csak a pillanatnyi

érzéseinek éljen; a költőt fel kell menteni attól, hogy ő is

kötelességének tartsa mérlegelni azokat a kicsinyességeket, a melyek a

nyárspolgár életét teszik. Az emberfeletti embernek nem az a törvény

parancsol, a melyik a tömegnek, hanem egy más, magasabb rendű.

– És tehet-e róla Arnold – kérdezte Lady Grosvenor, a ki érthetetlennek

találta a költő házasságát, de meg tudta érteni magát a költőt – tehet-e

róla Arnold, hogy a felesége ennyire együgyű volt? Képzelhette-e ezt a

korlátoltságot?

Nem, nem tehetett róla.

Arnold eleinte sokat foglalkozott azzal a kedves kis játékszerrel, a

kinek a _feleség_ czímet és rangot ajándékozta. Rajta volt, hogy a kis

Vadvirág megértse őt. Elmagyarázta neki:

– Byron és Shelley versfaragók voltak; Keats és Swinburne ügyes

dilettánsok; Browningnak már volt egy kis tehetsége; én költő vagyok!

Vadvirág megértette ezt, és a magyarázat, különösen a míg hosszan

tartott, boldoggá tette.

De ez volt az egész, a mit meg tudott érteni.

Az igaz, hogy a költő magyarázatai egyre rövidebbek lettek. Kezdte úgy

találni, hogy játékszere egy kicsit egyforma, s kiderült, hogy Vadvirág

egy cseppet se tanulékony.

Arnold meg akarta értetni vele az alap-igazságokat.

– A költőnek – magyarázta – a szabadság az, a mi másnak a levegő. A mint

más meghal, ha elvonják tőle a levegőt, a költő elsorvad, ha megfosztják

a szabadságától.

Vadvirágnak ez nem ment a fejébe.

– A szabadságától? – kérdezte. – De hát mi az? Nekem a szabadság az, ha:

szabad veled maradnom, egész nap, mindig. Te pedig úgy kivánod a

szabadságot, hogy: szabad legyen engem magamra hagynod, tőlem távol

lenned, megfelejtkezned arról, hogy otthon valaki vár, vár, vár. Ebből

azt látom, hogy már nem szeretsz engem.

Arnold meg akarta értetni vele, hogy ez tévedés. Hogy ő, igenis, szereti

az ő kis feleségét, már a hogy a kis feleségét szereti az ember.

– Csakhogy, lásd – tanitgatta párját – a költő nem bujhatik el az

emberek elől. Nem maradhat örökkön a tűzhely mellett; nem hallgathatja

folyton a fazékban forralt víz bugyborékolásának egyhangú muzsikáját.

Nem ülhet egy zugban, mig pókháló szövődik körülötte. Mert képzelete

elálmosodik; mert a fogoly madár megnémul. A költőnek élnie kell.

Lázasan kell élnie; uj meg uj küzdelmek, uj meg uj nyugtalanságok, uj

meg uj gyönyörűségek között; sebesen dobogó szívvel, harczban, mámorban,

örök átszellemültségben. A költőnek, hogy hangja üde, fényes, zengő

maradjon, épp úgy szüksége van a szerelmi izgalmakra, mint másnak a

falat kenyérre.

De Vadvirág nem értette meg.

– Én is élni akarok! – szólt. – Csakhogy én veled akarok élni, mert a

többi nekem nem élet! Mért nem vagy te is úgy, mint én?! Neked nem élet

az, ha velem maradsz?! Neked semmi az, a mi nekem minden?! Szerelmi

izgalmakat kivánsz? De hiszen itt vagyok én! Szólj, mondd meg, mit

tegyek?! Ugy akarlak szeretni, a hogy szeretni csak lehet! Ugy, a hogy a

többi asszony együtt véve se képes téged szeretni! Mondd, milyen legyek?

Arnold azért még se mondott le arról, hogy idővel kioktathatja,

meggyőzheti, értelmesebbé teheti a feleségét. Remélte, hogy egyszer majd

csak megokosodik. Ha most még gyermek, valamikor majd csak kinyílik a

szeme. A mikor majd jobban megismeri az életet, a világot.

És bár lassankint elunta a sok hiábavaló magyarázgatást, egyszer-egyszer

később is megpróbálta jobb útra terelni Vadvirágnak a gondolkozását.

– Nézd – igyekezett eloszlatni a szép kis fejbe szorult sok sötétséget –

egy közönséges polgárasszony helyzete meg a tied között nagy a

különbség. A fűszeres felesége megvárhatja, hogy a férje ne ismerjen más

asszonyt, csak őt. Osztozik férjének a munkájában; osztozik

számításában, várakozásaiban, boszúságaiban, gondjában és bajában.

Együtt tölti vele az egész napot, az egész életet; leveszi a válláról a

teher felét; illő, hogy férje az örömet se keresse másutt, csak otthon.

Joga van férjének minden jó órájára, mert hű bajtársa minden rossz

órában. Követelheti férjének egész életét, mert náluk minden közös;

férjének semmije sincs, a mit mással oszthatna meg. De a költő felesége

nem kötheti le magának férjének egész életét. Nincs joga hozzá. Hol van

ő az alkotás óráiban? Az eszmék fogamzásának fenséges pillanatában?

Nincs része a gondolatok teherviselésének izgalmaiban. Nincs része a

vajudó szellem gyötrelmeiben. Akkor, mikor férje életének legnemesebb

részét éli, ő egy kis idegen, a ki messziről nézi azt az embert, mint

egy nagy hegyet, melynek katlanából tüzes lávák törnek fel az ég felé.

Nem veszi ki részét férje küzdelmeiből, kínjaiból, izgatottságaiból,

lelki hányattatásaiból, csalódásaiból, aggodalmaiból, keserűségeiből –

mindettől nem csak a dolgozószoba ajtaja választja el, hanem egy egész

világ. Nem lehet segítségére semmiben; csak virágként pompázik a

szalonjában. Ha tehát idegen, mert idegennek kell lennie, a rossz

órákban, a küzdelmes órákban, a fenséges órákban: akkor, mikor férje a

végzett magasztos munkáért kárpótlást szerez magának a pihenésben, a

gondtalanságban, a mámorban vagy a lelki elragadtatásban, nem követelhet

férje örömeiből több részt, mint a mennyit a szeretet önként ad neki. És

a költő, ha szeretete még oly odaadó, állhatatos, tartós és állandóan

forró is, nem adhatja oda egész életét, minden örömét, minden mámorát

egyetlenegy asszonynak, a feleségének se. Mert a költészet forrása a

változatosság. A változatos benyomások, a változatos érzések. Ugyanazok

a benyomások, az örökkön egyforma, változatosság nélkül ismétlődő

benyomások elfárasztják a lelket; ellankasztják a képzeletet s megőrlik

a lángelmét. És ugyanaz a szerelem, ha még oly kedves, enyhetadó, meleg,

kellemes és édes is, a költőben kielégítheti az embert, de megöli a

költőt.

Hanem azzal a konok kis fejjel nem lehetett okosan beszélni.

– Nem, nem – kiáltott fel Vadvirág – nem igaz, százszor nem igaz, semmi

se igaz! Te nekem az istenem vagy, és én neked a rabszolgád vagyok. Tied

vagyok egészen, tied az egész életem. És nekem csak a te mosolyod,

szereteted, ölelésed az élet, a többi nem élet. A te mosolyod,

szereteted, ölelésed nekem: minden, az a minden, a melyért odaadtam

neked örökre minden gondolatomat, minden érzésemet, minden akaratomat,

egész életemet, itt és a másvilágon, a mennybéli üdvösségemet is, ha úgy

akarod!… És hogy te azt, a mi nekem minden, a miért én meg tudnék halni,

a miért én el tudnék kárhozni, odaadnád egy más asszonynak, semmiért,

azért a hitvány szórakozásért, a mit neked egy más asszony adhat!… hogy

te az én határtalan szerelmemnek a jutalmát oda tudnád adni egy más

asszonynak… azt, a mi nekem mindenem… egy rongynak, a ki semmivel se

szerzett rá érdemet, a ki nem adja neked az életét, a ki semmit se ad

neked a maga hitványságán kivül, csak elfogadja, csak elcsalja

ölelésedet, csak meglop engem, csak megrabolja szerelmemet!… nem, az nem

lehet igaz, te azt nem teheted velem, azt az isten sem engedi meg!

Arnoldból nem hiányzott a jó férjek köteles gyöngédsége. Tiszteletben

tartotta a kis Vadvirág szertelenül nagy érzékenységét, akármilyen

oktalan, gyermekes s szinte nevetnivaló volt ez a roppant érzékenység.

Meg akarta kimélni kis feleségét minden fájdalmas érzéstől, minden

csalódástól, minden aggodalomtól, még a legcsekélyebb boszúságtól is, és

ügyelt rá, hogy szerelmi viszonyait mély titok leple födje. Azt akarta,

hogy a kis Vadvirág még csak ne is sejthesse: minő kárpótlást szerez

magának, a jól végzett gyötrelmes, magasztos munkáért, künn, a

nagyvilágban, mialatt kis felesége otthon vár, vár, vár. Azt akarta,

hogy Vadvirág ne is gyanakodjék rá, hogy biztonságban éljen, tökéletes

gyanutlanságban, gondtalanságban, zavartalan nyugalomban, sértetlen

lelkibékében. És rajta volt, hogy feleségéhez még csak egy kósza hír se

juthasson el, a mely megzavarhatná boldog képzelődését.

Ez a figyelmesség nem okozott neki sok fáradságot. Azt hitette el

Vadvirággal, a mit akart. Másutt is lesték a szavát, de otthon minden

hazugsága egyértékű volt az isteni kinyilatkoztatással.

Vadvirág tehát abban a boldogító hitben élt, hogy a miről férjével

régebben vitatkozni szokott, puszta, hideg okoskodás volt, elmélet,

nézet-eltérés, melynek az életre semmi jelentősége. Hogy férje másképpen

vélekedik a hitvestársak jogairól és kötelességeiről, nem úgy, a hogyan

ő, de aztán nincs tovább. Néha még egy kis lelkifurdalást is érzett, ha

arra gondolt, hogy: hátha csakugyan megsínyli Arnold, a költő, hogy

Arnold, az ember, olyan végtelenül gyöngéd, s olyan tökéletes férj?! Egy

pillanatig se kételkedett benne, hogy férje hű hozzá, ha ez talán egy

kis lemondásába kerül is… Nem, nem csalhatja meg őt, nem teheti ezt

vele, az isten se engedné meg ezt!

De uj alak jelent meg Arnold életében. Uj, és akkor nevezetes alak:

Milady Grosvenor.

Arnold előtt éppen abban az időben nyilt meg az _Upper ten_ világa.

Tetszett neki ez a világ, a hol nem ismerik a zajt, a hol rikitó szinek

nem zavarják a szemet, ez a világ, a mely nem hideg és nem meleg, mert

tökéletesen úgy van fűtve, a hogy kell. És még inkább tetszett neki az,

hogy a legelsők, a történelmi nevek viselői, a természeti kiválás, a

vagyon és a jóizlés előkelői, őt, a szabó fiát, mint egyenrangút

fogadják. Előbb még soha se volt kedvese, a ki ehhez a világhoz

tartozott volna; az igazán nagyúri, a fejedelmi származású, a királyi

parkokban nevelt asszonyok csókját még nem izlelte. A földi javak közül

egyéb már nem hiányzott neki; ez volt az egyetlen jó, a mit még nem

ismert, a mit még ujnak találhatott, a miben föllelhette a folyton

keresett változatosságot. És Lady Grosvenor lángra gyujtotta képzeletét.

Lady Grosvenor nem sokáig kérette magát. Ugy gondolkozott, hogy csak

egyért érdemes élni: azért a férfiért, a ki a fiatalság, az erő, a

szépség és a szellem legtöbb kincsét egyesiti gondosan ápolt, vonzó

személyében, a ki különb a többinél, a ki a legelső a fajtájában, a ki

mindig csak egy, de – a dolgok örök körforgásánál fogva – csak egy rövid

ideig az, a ki mindig egyetlen, de természetszerűen mindig más és más.

És a sok egyetlen közül, a kiket az élet Lady Grosvenornak juttatott, ez

a hervadhatatlan szépségű asszony a legjobban és a legtovább éppen

Arnoldot szerette; semmi se felejtethette el vele, az utódok, a később

érkezők, a fiatalságukkal győztes legujabbak se, hogy a szerelem ama

championjai közül, a kiket jól ismert, Arnold mutatta fel a legnagyobb

győzelmi recordot.

A költőnek jól esett, hogy megfürödhetik egy olyan változatosságban,

mely nem csalta meg semmiféle reményét. Folyton az járt a fejében, hogy

ez az asszony, a ki a lábánál térdel, királyok véréből sarjadt, koronás

bölcsőben ringott, és egy egész Paradicsomkertre való virág illatát

szívta fel a testébe. Ez a gondolat egy pillanatra igazán boldoggá

tette, s öröme még sokáig tartott: majdnem két hónapig.

Lady Grosvenor nem volt titkolózó természetű, csak éppen annyira, a

mennyire az illendőség kivánta. A szabó fiának meg éppen terhére esett,

hogy sikerét rejtegetnie kellett, és mikor öröme egy kissé elhalványult,

boszúság fogta el, hogy diadaljelvényeit nem viheti ki a piaczra, mert

egy alkalmatlan kis lény véletlenül meghallhatná a győzelmi indulót. Nem

akarta, hogy csak úgy élvezze diadalát, a hogy a tolvaj éjszaka viseli a

lopott süveget: mit ér Hódító Vilmos minden dicsősége, ha senki se tud

róla?! Azt remélte, hogy elég, ha otthon jól őrzi a titkot, s ha Lady

Grosvenor szerelmi elragadtatásában itt-ott elárulta magát: a költő

szemet hunyt.

Vadvirágnak meg kellett tudnia, hogy mit beszél a világ. Eleinte nem

akart hinni se a világnak, se magamagának. De akarata ellenére, szinte

öntudatlanul: kereste a bizonyitékot. Természetesen meg is találta.

Mikor tekintetét fölemelte az áruló papirlapról, körülnézett és

egyszerre nem ismert rá a világra.

Meddig küzködhetett a halál gondolatával? – nem lehetett megtudni. Nem

tudódott ki soha: mikor és ki juttatta el hozzá Arnold mindent eláruló

levelét; az se, hogy honnan szerezte a mérget. Csak az tudódott ki, hogy

egy igen ritka, de kitünő altatóval ölte meg magát.

Nem, nem volt valami nagyon okos, szegényke.