A naptár szerint már tavasz volt, az óra pedig reggeli tizenegyet
mutatott, de azért a szoba, amelybe Sándor belépett, mégis félhomályba
borult. Nem volt esős nap, vihar sem készült s odakünn mégis
elszomorítóan szürke és néma volt minden. A föld és az égboltozat.
Mintha a reményét vesztett természet végleg belefáradt volna
színjátékainak örökös egyformaságába. Mire való az örökös napfölkelés,
virágfakadás és újjászületés? Úgyis az alkonyé, a hervadásé és az
öregségé az utolsó szó.
Valami örökség dolgában járt itt Sándor, a fakó kisvárosban, a vén
házban, amelyet gyermekkora óta nem látott. Nem számitott arra az
örökségre, amely talán nem is érte meg az utazás fáradságát, de azért
mégis eljött, mert az ember megtesz sok olyat, aminek nem tudja okát
adni. A nagyanyja halt meg kilencvenhat esztendős korában és most vagy
húszan gyülekeztek itt össze, távoli rokonok, az ország minden zúgából.
A boldogult nappalijában két öreg úr vitatkozott valami jogi kérdésen;
egyikük, a vérmesebbik, ingerülten csapott az asztalra. Az ügyvéd még
nem jelent meg és a többi rokon az ablakfülkében egyezkedett és
alkudozott suttogva. Csak a harmadik szoba ajtajában ült egy gyászruhás
asszony, aki feszült figyelemmel hallgatta az öreg urakat, láthatólag
erőlködve, hogy követhesse őket a jogi kérdések útvesztőin keresztül.
Katalin volt, a család elismert szépsége. Ő volt a boldogult nagyanya
kedveltje és néhányan a féltékeny rokonok közül most aggódva
vizsgálgatták nyugodt, hideg arcát. Vajjon megröviditették-e őket
Katalin kedvéért?
Az asszony tényleg szép volt, az ember nem hitte volna, hogy már
nagyocska gyermekei vannak; csak egészen közelről látszott, hogy arcán
parányi kis horpadások vannak, aminőket az idő szokott a
márványszobrokon ejteni. Szép asszony volt, de Sándor ítélete szerint
nagyon is hideg és öntelt. Olyan büszke volt az erényére és a sokat
emlegetett józanságára, mint némelyik ember a királyi tanácsosságára.
Sándor jó ideig figyelemmel nézte az asszony arcát, aztán nesz nélkül
odatelepedett a háta mögé. Az asszony csak akkor fordult vissza, amikor
a rokona már megszólalt:
– Jó reggelt, Katalin!
– Maga az? Jó napot! Nem hittem, hogy maga is eljön…
– Eljöttem, mert úgy hallottam, hogy a maga javára meg akarnak bennünket
rövidíteni… Meg fogom támadni a végrendeletet!
A szép asszony idegesen fordult vissza, de amikor a Sándor szeme közé
nézett, elmosolyodott.
– Tegye meg, – mondta.
Tudta, hogy nem fogja megtenni.
Jó idő telt el, anélkül, hogy egy szót váltottak volna, végül Katalin
törte meg a csendet.
– Álmos?
– Nem. És hogy maga se álmosodjék el, egy történetet fogok elmondani.
Van még tíz percnyi időnk?
– Azt hiszem, igen, bár őszintén megvallva, kissé bizalmatlan vagyok a
maga történetei iránt…
– Azt szeretném elmondani, hogyan szeretett maga belém.
Katalin nem válaszolt, hanem megelégedett annyival, hogy egy derült, de
nagyon kicsinylő pillantással mérje végig a rokonát.
– Maga már nem tud arról semmit, – folytatta Sándor, – és alkalmasint
nem is tudott róla soha, de ez nem változtat a tényen: maga szerelmes
volt belém. Nem kicsiségről, hanem igazi szerelemről beszélek…
– Mit ért igazi szerelem alatt?
– Amikor bűnbe esik a szerelme kedvéért, amikor szükségét érzi, hogy
áldozatot hozzon neki: akkor igazán szeret a nő.
– És én bűnbe estem magáért és áldozatot hoztam magának?
– Ha kivánja, eszébe fogom juttatni.
Az asszony kissé küzködött magában. A kiváncsisága mégis győzött.
– Bevallom, kiváncsivá tett. Beszélje el a történetét. Tudom ugyan, hogy
vakmerő ember, gyakran hóbortos is, de sohasem izléstelen.
– Nem köszönöm meg a megjegyzését, mert tudom, hogy inkább
figyelmeztetés, mint bók… Az imént hosszasan elnéztem a maga arcát,
aztán egy pillanatra lehunytam a szememet és ekkor egy különös képet
láttam… Borongó felhőkön nagy, fantasztikus gót templom áll. A kapuja
nyitva van és az óriás hajó méhében gyertyacsillogás látszik és az
orgona zúgása hallatszik… A templomból különös menet halad kifelé, le a
széles kőlépcsőn… Csupa hét-nyolc esztendős kisleány, mindannyi
menyasszonynak öltözve, hófehér ruhában, lengő fátyollal, fehér
rózsakoszorúval a fején. Párosával mennek, szeliden egymáshoz simulva,
lassu léptekkel, viaszgyertyát tartva a fehérkeztyűs kis kezükben. A
hosszu menet élén maga halad, Katalin, mint hétéves kis leány, a
legédesebb, a legtisztább kis menyasszony…
Most már azt is tudom, hogy mikor láttam ilyennek. Régen volt,
kétségbeejtő régen… Én kis fiu voltam – a város legvásottabb sihedere –
és husvétvasárnapján új ruhát adtak rám és elküldtek a templomba. Én
azonban nem mentem a templomba, hanem a templom mögött levő üres
telekre, ahol egy tucat hozzám hasonló rossz kölyökkel pirostojásba
játszottunk. Egymáshoz ütögettük a tojásokat és amelyiké betörte a
másikét, az nyert és zsebre tette a tört tojást. Én hallatlan
szerencsével játszottam. Egyetlen egy piros tojást hoztam magammal és
azzal összenyertem vagy huszat. Minden zsebem tele volt tojással, a
sapkám is tele volt már. Olyan boldog szédülés vett erőt rajtam, mint
később még csak egyszer életemben, amikor a montekarlói kaszinóban – no,
de ez nem tartozik ide!
– Hamisan játszik! – kiáltotta egyszerre az egyik fiu, – akit már
teljesen kifosztottam. – Gyöngytyúk tojással játszik!
Igaza volt: csaltam.
Az én piros tojásom nem volt rendes tyúk tojása, hanem gyöngytyúké. A
gyöngytyúktojás héja erősebb minden más tojásénál. Aki ilyennel játszik,
az csaló.
Amikor észretértem, hogy tettenértek, azt tettem, ami ilyenkor a
legtanácsosabb: szó nélkül futásnak eredtem. Kifosztott áldozataim vad
üvöltéssel vettek üldözőbe. Nyílsebesen megkerültem a templomot. A
templommal szemben van a nagymama háza: ha sikerül beosonnom a kapun,
akkor biztosságba vagyok… Már a kapunál voltam. A legmakacsabb üldözőm,
az a fiu, akit legalaposabban kifosztottam, még vagy tíz lépésnyire volt
tőlem. Egy pillanatra megállottam és visszafordultam: maguk éppen akkor
jöttek ki a templomból. Lehettek vagy negyvenen az apáca-iskola
növendékei, akik csütörtökön részesültek először az áldozás szentségében
és mára újra fölvették menyasszonyi ruhájukat, hogy végighallgassák az
ünnepi misét.
Maga a csapat élén haladt. Egy másodpercig láttam csak, de tisztán
emlékszem még az arckifejezésére is. Nagyon szép, szinte megindító szép
volt fehér ruhájában, a testet öltött gyermeki tisztaság. Még egészen
telve volt áhítattal és szent borzongással és a szemében visszatükrözött
jóságos gyermekszívének erős fogadalma: hogy mindig jó lesz, illedelmes
és jámbor, hogy érdemessé tegye magát az apácák dicséretére és a jó
istenke szeretetére… Ekkor meglátott engem, aki borzasan, kipirulva és
csatakosan állottam szemben üvöltő ellenségemmel; emlékszem, hogy
borzadva nézett rám.
Az egyik ellenségem e pillanatban galléron akart ragadni. Én azonban a
gyöngytyúktojást teljes erőmből a szeme közé vágtam, hogy a tojás
sárgája végigfolyt az arcán, aztán besiettem a házba és becsaptam magam
után a kaput. A nagymama kertjében volt egy kis búvóhelyem, oda
elrejtettem a piros tojásaimat, a cselédek aztán megfésültek,
megmosdattak, tíz perccel később pedig a jó nevelésü fiucska
szerénységével benyitottam a nagymamához.
– Hol voltál kis gézengúz? – kérdezte a nagymama.
– A templomban – hazudtam. – Imádkoztam a jó Istenkéhez – a kedves
nagymamáért is imádkoztam…
– Nem igaz! Az utcai gyerekekkel verekedtél. – Láttalak az ablakon át.
A rágalmazott ártatlanság méltó felháborodásával utasítottam vissza ezt
a gyanusítást.
– A nagymama összetévesztett valami rossz fiúval. Én a templomban voltam
és imádkoztam. Együtt jöttünk ki Katinkával, – ő megmondhatja az igazat…
E pillanatban rettenetes dolog történt: belépett maga Katinka. Azt
hittem, hogy a föld alá kell sülyednem ijedtemben… Most rámbizonyítják a
hazugságomat!
– Igaz, hogy Sándorka veled volt a templomban? – kérdezte magától a
nagymama.
Én az öreg asszony háta mögül kérve, követelve és fenyegetve néztem a
maga szemébe… Maga küzködött, habozott, végre lehajtotta a fejét és
suttogva kimondta a kierőszakolt hazugságot: Igaz!
– Nem kergetőzött megint a fiúkkal? – faggatta tovább a nagymama.
Maga ekkor egy fájdalmas, félénk pillantást vetett rám, mintha kegyelmet
akarna kérni. Husvéti fehér ruhájában, rettenetesen nehezére eshetett a
vakmerő hazugság. És mégis hazudott!
– Nem kergetőzött!
Én addig, ámbár rokonok voltunk, nem igen vetettem ügyet magára. Mint
afféle vásott fiúgyermek, megvetettem a kis leányokat. Gyáváknak és
ügyetleneknek tartottam mindnyájukat. Maga azonban titkos rajongóm volt
nekem… Azt a titokzatos vonzalmat érezhette irántam, amely
ellentállhatatlan erővel sodorja a szelideket a vadak felé, az
erényeseket a bűnösök felé…
Együtt mentünk el a nagymamától. Én előbb még a kertbe mentem a piros
tojásaimért és fegyverül egy kétarasznyi hosszú vasdarabot is vittem
magammal.
Maga megvárt a kapu alatt. Nagyon levertnek látszott, a húsvéti hazugság
nagyon nyomta a lelkét.
– A gyóntató atya azt mondta, hogy aki hazudik, az elkárhozik, – szólt
hozzám szeild, szomorú hangon.
– Nem fog megártani a kisasszonykának, ha egy kicsit megpörkölik az
ördögök! gúnyolódtam.
(Tulajdonképpen nagyon rossz kölyök voltam.)
Az utcán nem vált el tőlem, hanem nagy csodálkozásomra elkisért a szülei
házam felé. Ez is jellemzi az asszonyt: ragaszkodik ahhoz, akinek
föláldozta az üdvösségét. Útközben is értem aggódott.
– Nem fognak rádlesni a fiúk?
– Hiszen csak jöjjenek! – mondtam, a vaspálcával hadonázva.
– Minek az a vas?
– Arra való, hogy betörjem a fejüket.
Maga elhalványult az iszonyattól, de mégis így szólt hozzám:
– Add ide a tojásokat, – majd viszem én…
Szorosan egymás mellett haladva folytattuk utunkat. Maga koszorúval a
fején, a hazugság emlékével a szívében, vitte a lopott prédát. Szomorú
volt, szégyelte magát egy rossz kölyökért, akinek megbocsájtotta a
durvaságát a bátorsága kedvéért.
A szülei házam mellett tényleg rámlestek az ellenségeim. Kőzáporral
fogadtak.
– Szaladj! – mondtam magának. – Vidd be a tojásokat az udvarra!
Maga azonban ott maradt mellettem. Az utamban volt, a terhemre volt, de
a szerető nő édes és ostoba makacsságával nem akart mellőlem tágítani.
Egy kő meghorzsolta a homlokát és a fehér ruháján piros vércsepp ejtett
foltot… Kezén fogtam és bevonszoltam az udvarra.
– A tojásokban nem esett kár, – szólt maga.
– Akarsz belőlük, Katinka? Adok néhányat.
– Nem kell, – mondta maga.
Azzal otthagyott és kifutott a kapun. Haza szaladt.
Én nem mertem követni a fiúk miatt. Emlékszem, hogy én aztán nem tudtam
mit kezdeni a piros tojásaimmal. Megenni nem tudtam és egyéb hasznukat
sem vehettem, hát mind beledobtam a kertünk tövében folyó érbe. Magával
sem törődtem többet. Bűnbe esett értem, hazudott, föláldozta magát
értem, szenvedett, – egészen férfias dolog volt tehát, hogy másnapra már
elfelejtettem.
Nem tagadom azonban, hetek mulva is jó esett, ha véletlen találkozások
alkalmával észrevettem a maga rajongó, odaadó pillantását.
Sándor úr elhallgatott, a szép asszony pedig halkan elmosolyódott.
– Most már magam is emlékezem a kalandra. Arra is emlékezem hogy valami
különös keserü boldogságot éreztem együgyü szívemben… Fájt, hogy el
fogok kárhozni a vétkemért és boldog voltam, hogy magáért kárhozom el.
– Ez az igazi szerelem!
– Úgy látszik azonban, hogy ösztönszerüen levontam a tanulságot belőle,
mert soha többet ilyen szerelemmel, ilyen áldozatkész és bűnös
szerelemmel, nem szerettem életemben.
– És ennélfogva nagyon boldog is volt az élete? – kérdezte Sándor.
A szép asszony nem válaszolt. Később mégis megszólalt.
– Tulajdonképpen miért mondta el nekem ezt a történetet? – kérdezte
halkan.
– Megmondom, bár meg fog érte neheztelni. Az imént, hogy elnéztem az
arcát, elszomorodtam, hogy mennyire idegenné lett. Talán szebb, mint
volt, de idegen. Olyan, mint az udvarunkon nyíló kedves fa, amikor
ellepi a zúzmara. Mialatt beszéltem, ön elgondolkozott, mosolygott,
egyízben el is pirult. És egy pillanatra fölismertem megint az arcán a
hajdani kis leány, a melegszívü, a rajongó, az ostoba kis Katinka
vonásait… Ezért pedig érdemes volt beszélni.
Időközben megjelent az ügyvéd, aki aztán telirakosgatta az asztalt
bélyeges írásokkal. A szép asszony otthagyta Sándor urat és az ügyvéd
mellé telepedett. Onnan egy mosolygó, engesztelő pillantást vetett reá,
de azontúl már csak az írásokat nézte.