Kurtafarku, hetykén prüszkölő félvérek könnyü hintókon vidám társaságot
röpítettek végig a gyoroki réten. Horváth Farkasnak, a bernáti új
földesúrnak házanépe, meg a vendégei voltak, akik tavaszi viharként
száguldoztak a hosszu nyárfasorban.
Amikor ebéd után a kastélyból útrakeltek, hogy meglátogassák a gyoroki
új ménest, a fiatal urak egy ideig egész tisztességgel hajtottak az
úton. Hedrich báró, aki mellett a bakon ott ült a Horváth Gedeon szép
özvegye, aztán egyszerre eléje került Csákó Sándornak és hetvenkedni
kezdett a muszka ügetőivel. Azt találta mondani, hogy a ménes főkapujáig
harminc másodperccel megelőz minden kancától lett lovat. Csákó Sándor
pedig szerény jó fiu, aki szivességből dohányt is vágatna a hátán, de a
lovait nem hagyja, különösen akkor nem, ha Szilágyi Mariska ül mellette
a bakon.
– Ilyet csakis katona mondhat, – kiáltotta. – A katona tudvalevőleg
mindenhez ért a világon, csak lóhoz nem…
– Fuss vagy fizess, – szólt vissza a főhadnagy, megállítva a fogatát.
– A fejemet teszem egy uri tök ellenében, hogy ostor nélkül is
_lehajtom_ a kosorru gebéidet…
– Beszéljünk okosan! Négyen vagyunk uri kocsisok. Aki közülünk elsőnek
ér a ménes kútjához, annak a tiszteletére a másik három húsz személyre
való bált rendez a jövő héten. Vendégei lesznek a társaság összes
tagjai.
A leányoknak és fiatal asszonyoknak nagyon tetszett az ötlet, az öreg
Horváth Farkas azonban, aki sajnálta a négy szürkéjét, kijelentette,
hogy ő nem kér a versenyből, bánatpénznek inkább megfizeti a cigányt.
Most megszólalt Vivó is, aki egyedül ült a kocsija bakján.
– Tessék tüzetesen megjelölni az útirányt.
– Semmi útirány! – kiáltotta a főhadnagy. – Mehetsz toronyirányban,
tőlem mehetsz akár a telegráfoszlopok tetején is…
Csákó, aki pipacsvörös volt az izgatottságtól, ostorával csörditett.
– Csakhogy Vivó Laci könnyebb súlylyal hajt, mint mi! Ő is vegyen maga
mellé egy dámát!
Még három családi bárka állott mellettök az úton, megrakva
asszonynéppel.
– Hölgyeim, ki vállalkozik? – kérdezte Vivó.
Odaát nevetgélni és tanakodni kezdtek, aztán letuszkoltak az egyik
kocsiról egy vékony, csinos leányt.
– Sári! Te eredj! Te nem félsz…
– Elvisz magával? – kérdezte a leány, Vivóhoz közeledve. – Nem vagyok
nagyon nehéz…
A fiatal úr odanyujtotta neki a keztyűs kezét és fölemelte maga mellé a
magas bakra.
– Mehetünk!
Aztán elkezdődött a hajsza. Két perc mulva a Vivó kocsija elmaradozott a
többi mögött. Az útszéli keresztnél Vivó megállította a négyesét s
odaszólt a legényének:
– Szállj le Andris, csatold beljebb a nyerges gyeplüszíját.
Mialatt a kocsis a szerszámmal vesződött, elhagyták őket a családi
bárkák is. Horváth Farkas kötekedve kiáltott vissza Vivóra:
– Gyorokról majd küldök egypár forspontot, öcsém, azok bevontatnak…
Vivó azalatt vérlázító hidegvérrel fricskázta kocsitakarójával az úti
port. Sári kisasszony egészen neki keseredett.
– Utolsók leszünk! – mondta búsan.
– Nagyon szeretné, ha elsők lennénk? – kérdezte Vivó.
– Hogyne szeretném!
– Nos, hát legyen nyugodt, elsők leszünk… Nem is harminc másodperccel,
hanem öt egész perccel…
A többiek, ha vissza is néztek, már nem láthatták őket az úton kavargó
vastag porfüggönytől és így Vivó bátran letérhetett az útról és neki
vághatott a gyoroki nádasnak…
– A mocsáron keresztül megyünk? – csudálkozott Sári. – Hát vezet arra
út?
– Vezet: a sásvágó fuvarosoké, de azt nem ismerik az urak…
– És a nagy vasúti töltésen hogy megyünk keresztül?
– Átbujunk a Gyorok patak hídja alatt… A patak most kiszáradt…
– Nagyszerü lesz! – szólt Sári őszinte elragadtatással.
A Vivó mokányai buzgón ügettek a zizegő nádason át kanyargó úton. Az út
nem is volt nagyon rossz, csak egy kicsit hepehupás és Sári
kisasszonynak erősen meg kellett kapaszkodnia az ülés vaskarjában.
Vivónak később eszébe jutott valami.
– Tulajdonképpen nem is illő, hogy így szó nélkül magammal ragadom a vad
nádasba… Nem fog az édesanyja megharagudni ezért?
– Attól nyugodt lehet, amit én teszek, az a mamának jó.
A válasz eléggé biztató volt, tekintettel arra, hogy alig félórája
ösmerték egymást. Vivó ugyanis csak aznap ebéd után adta vissza. Horváth
Farkasnak, az új szomszédnak, első látogatását és alig hogy a kastélyba
érkezett, nagy sebbel-lobbal bemutatták vagy tíz asszonynak, leánynak, a
Horváth-familia tagjainak és vendégeinek, aztán együtt útra keltek a
ménes felé. Még annyi ideje se maradt, hogy szemügyre vehesse az
asszonyokat.
Hallomásból tudta, hogy Horváth Farkasnak két leánya van: Sári és
Stefike; a kettő közül a nagyobbik már eladó. És mivel fiu nincs a
háznál, Horváth Farkas vagyonát pedig hét millión felül becsülik:
Horváth Sári ma az országrész egyik legjobb partija… A megyei fiatal
urak ezt jól tudták, Hedrich báró és a Szilágyi-fiúk hetek óta ott is
lebzseltek a Horváthék portája körül, csak Vivó kerülte a mai napig a
házuk tájékát. Nem, mintha jobb lett volna a Deákné vásznánál, de
valamível önérzetesebb volt a barátainál és a hiúsága visszatartotta
attól, hogy a hozományvadászók közé keveredjék. Hiszen, ha biztosan
tudta volna, hogy ő a Horváth Farkas kedvére való legény, akkor szívesen
szögre akasztotta volna az elveit.
A mokányok sebesen ügettek a nádast átszelő vasúti töltés felé, Vivó
pedig, azalatt hogy lopva nézte a mellette ülő leányt, merészen hazudni
kezdett.
– Tudja, Sári nagysád, hogy nem ma látom első ízben? – Már régóta
ösmerem magát – látásból…
(Egy csinos leánynyal, aki a világban él, mindig el lehet hitetni, hogy
az ember már régóta szemmel tartja. Célszerü is az ilyen füllentés,
mivel gyorsabban érleli az ösmeretséget.)
Vivó meglepetésére Sárika így válaszolt:
– Igen, én is már négy esztendő óta ösmerem magát… Tátrafüreden láttam
először. Emlékszik még?
– Hogy emlékszem-e?!
(Semmire sem emlékezett!)
– Én még kis leány voltam akkor… maga az édesanyjával volt ott, aki
szegény beteges volt… Nem titkolom – mert mindig meg szoktam mondani,
amit gondolok, – nekem nagyon tetszett a maga gyöngéd viselkedése az
öreg asszonysággal szemben… Egészen elérzékenyített vele… Szép dolog ám,
ha ilyen szálas, fekete embernek olyan jó szíve van.
Pompás! mondta Vivó magában. – Ha így haladunk, akkor nemcsak a ménes
kapujánál, de a Horváth Farkas háztüzénél is én leszek az első.
A leány ezalatt tovább fecsegett.
– Nagyon megszerettem az édesanyját is; édes, jóságos nénike! Hogy érzi
magát mostanában?
– Nagyon jól; csak egy bánata van: az idén nem keltek ki az uborkái… Azt
hiszem, maga boldoggá tehetné, ha egyszer meglátogatná.
– Megtettem volna már, de attól féltem, hogy nem emlékszik rám…
– Ki tudná magát elfelejteni, ha csak egyszer is látta? – érzékenykedett
Vivó.
– Tátrafüred után még csak egyszer láttam magát, de fogadni mernék, nem
találná el, hogy hol… A koronázási jubileum alkalmával láttam. Mi a
mamával egy Andrássy-úti tribünön voltunk, maga pedig a bandériumban
lovagolt… Még a ruhájára is emlékezem: kék brokát attila, fehér mente…
Mikor megláttam, elkiáltottam magamat: „Nini mama, ott van Vivó Laci!“
„Nem hallgatsz mindjárt!“ rivalt rám a mama, a körülöttünk ülő emberek
pedig nevettek…
– Teremtő atyám, ez a kis lány szerelmes belém! – ujongott Vivó magában.
Sári kisasszony tovább folytatta elbeszélését, megindító őszinteségéről
és bámulatos emlékező tehetségéről tanuskodván.
– Azóta nem láttam többet, de gyakran hallottam emlegetni a nevét…
Egyszer írtak is magáról a lapok, akkor párbaja volt… Kissé haragudtam
akkoriban magára, mert gyűlölöm a kötekedő embereket, de amikor
megtudtam a párbaja igazi okát, igazat adtam magának és titokban
bocsánatot kértem… Furcsa, ha két ember olyan jól ösmeri egymást és
amellett sohasem látja egymást…
– Én nem annyira furcsának, mint inkább szomorúnak találom, – vélekedett
Vivó. Majd hozzátette: – Az ember ilyen előzmények után azt hihetné,
hogy első találkozásunk alkalmával valami fontos, nagy dolognak kellene
történnie.
Időközben már átbujtak a híd boltozatán, odaát pedig csakhamar elérték a
nádas partját. Most már a rét puha talaja dobogott a lovak patkója
alatt. A ménes csak puskalövésnyire feküdt előttük.
– Mi vagyunk az elsők! az elsők! – ujjongott Sári.
Vivó a távoli fasor felé mutatott. Egypár kilométernyire tőlük, parányi
porfelhő közeledett eszeveszett sietséggel.
– Ott jönnek!
Aztán leültek az istálló előtti padkára, Sári pedig lehúzta a keztyűjét
és elszörnyüködve nézte a két kezét.
– Borzasztó a kezem! A keztyü kékre festette a csuklómat…
– Jöjjön a kúthoz, ott megmoshatja…
Vizet mert neki a gémes kútból; Sári belemerítette a két csinos kezét a
vödörbe; Vivó pedig oda adta a kék selyem zsebkendőjét törülközőnek.
Amikor aztán a leány vissza akarta adni neki a kendőjét, Vivó agyán egy
vakmerő gondolat villámlott át.
– Tudja, hogy ezzel megbánt? – kérdezte halkan, a leány szeme közé
nézve.
– Megbántom azzal, hogy visszaadom a kendőjét? Nem értem…
– Minden gyoroki csikóslegény meg tudja magának magyarázni.
Óh, igen Sárika is ösmerhette a _keszkenőváltás_ szokását, amely annál a
népnél a gyűrűváltás szokását helyettesíti, mert az arcába egyszerre
piros láng csapott és a leány majdnem sírva fakadt a hirtelen
indulattól.
– De Vivó! – súgta halkan.
Nem mondhatott többet, mert Hedrich fogata a kapu elé robogott.
A báró majd lefordult meglepetésében a bakról, amikor meglátta a Vivó
négyesét, amelyet a kocsis és egy lovászlegény már akkor a napon
járattak. A Hedrich mellett ülő szép asszony közel volt hozzá, hogy
haragjában sírva fakadjon.
– Az nem lehet! Sári, ti csaltatok!
Csakhamar megérkezett Csákó is, akinek tetemes megnyugtatására szolgált,
hogy a díjat, ha nem is ő, hát nem is a főhadnagy nyerte el. Jó idő
eltelt, míg megérkezett a többi hintó. A társaság azután kisétált a
kifutókhoz, hová a csikósok a kétéveseket terelték.
– Sári! – kiáltotta ekkor Horváth Farkas. – Sári, állj odébb a
korláttól!
Pedig Sári nem is állott a korlát mellett, hanem ott húzódott meg
szerényen Vivó oldalán, akinek a pillantását állhatatosan kerülte és
akinek kék keszkenőjét még mindig zavartan a kezében szorongatta, mintha
nem tudná magát elhatározni, hogy mit kezdjen vele…
– Sári! – Nem hallod? – harsogott újból az öreg úr.
– Megyek már papa! – mondta rá egy pogácsaarcu, fitós kis leány, aki a
többiekkel érkezett egyik családi bárkában.
Vivó idegesen kapta föl a fejét. – Mi ez?
– Gyere ide, druszám! – szólt most Vivó Sárija a kicsikéhez…
A két leány aztán összeölelkezve nézte a csikósok pányvás bravurjait.
Vivó ezalatt szédülő fővel nézett körbe. Meglátta Hedrichet, aki
távolabb állott a társaságtól és hozzá lépett.
– Te, én még itt nem ösmerem az asszonyokat… Ki az a kövér, mosolygó?
– Horváth Farkasné…
– És az a feketeruhás, ősz?
– Sajóné…
– És az a két kis leány? Gondolom, Sári mind a kettő?
– A kisebbik Horváth Sári, Farkas leánya…
– És a nagyobbik?
– Aki veled jött a kocsin? – Sajó Sári, Horváthéknak valami szegény
rokonuk…
– Szegény rokonuk, mondod?
– Az apja árvaszéki elnök volt valahol az Alföldön és már vagy öt
esztendeje meghalt… Horváthék, akik nagyon jószivű emberek, sok jót
tesznek velük. Féléven át is maguknál tartják a kis leányt.
Vivó eleget tudott.
Amikor később előszedték a kocsikban hozott elemózsiát és az ákácfák
alatt falatozásnak láttak, Vivó megint szemben találta magát Sárival, a
szegény Sajóné leányával… A leány észrevette, hogy Vivó egy ösztönszerü
mozdulatot tesz a mellső zsebe felé, mintha a kendőjét keresné.
– A kendőjét akarja? – Itt van!
A társaság feje fölött oda dobta neki a a kendőt, de nem a kék
selyemkendőt, hanem egy kicsi, fehér batiszt-kendőt, halványsárga
szegélylyel. A Vivó selyemkendőjét már akkor a leány oda tűzte az öve
mellé.
Eljegyeztem magamat! – mondta Vivó magában. Aztán fölemelte a fejét és
magyarosan így bátorította magát: Eb, aki bánja!
Később odalépett a leányhoz.
– Ide adta a kendőjét… köszönöm! Tudja, hogy mi annak a jelentősége?
Meg kellett ismételnie a kérdést, csak aztán felelt a leány.
– Tudom, – suttogta lángvörös arccal, de bátran a szeme közé nézve.