Sóvártól Hámorig unalmas utazás esik.
Különösen akkor, ha az embernek olyan sietős a dolga, mint Varsányi
bárónak volt, amikor utolsó ízben utazott arra. Hámoron végtelen sokáig
vesztegelt a vonat; ott hegyi gépet fognak eléje. A vonat aztán nagy
pöfékeléssel, óvatos döcögéssel kanyarodik be a bazaltsziklák
birodalmába. Különben Záporon, ahol a vonat eléri a vízválasztó hegylánc
gerincét, tényleg szép a kilátás. Két meredek hegycsúcs között, mint egy
óriás kapu oszlopai között, messzire be lehet látni a csernői völgybe. A
kéklő szemhatáron, egy magányos dombon áll régi Csernő vára; alatta
lombos ezüstnyárfák között, a csernői kastély palateteje látszik.
Alkonyatkor, ha a lehunyó nap küllőformáju sugárkévéket hint a völgybe,
az egész kép oly kedves, szinte édeskésen regényes, mint egy Hiadorféle
vers vagy egy régi szépirodalmi lap címképe.
Varsányi báró azonban inkább az óráját nézte, mint a tájékot.
– Harminc perc mulva Csernőn lesz a vonat… Vajjon ott lesz-e az asszony
a pályaudvaron? Megigérte. Sőt meg is esküdött rá, az édesanyja
emlékére… De azért még se bizonyos, hogy ott lesz. Nála semmi sem
bizonyos.
Még három kis stáció, aztán erős ívben futva, a felső-csernői kis
pályaudvarba érkezett a vonat.
Varsányi messzire kidugta a fejét az ablakon, majd diadalmasan
fölkiáltott. Ott van! Várja! Úti ruhában van, sárga kis bőröndöt tart a
kezében, tehát vele fog utazni, ahogy levelében igérte, megesküdvén az
édesanyja emlékére…
A következő pillanatban már elpárolgott a báró diadalmámora. Mi az?
Hiszen ott van az asszony mellett az ura is!
Semmi kétség benne, az az öles nagy ember az asszony oldalán, aki lomha
hidegvérrel nézi a berobogó vonatot, senki más, mint Cserney Péter.
Varsányi nem tudta, hogy mit tegyen. Elrejtőzzék vagy mutassa magát?
Ilyen eset még nem adta magát elő a gyakorlatában. Ha lett volna is
kedve bujkálni, Cserney csakhamar rátalált volna. Lassu léptekkel
végigjárta a vonatot és megkopogtatta az elsőosztályu kocsik ablakát.
– Hé. Varsányi hol vagy?
Az asszony azalatt nyugodtan állt a kijárat mellett, azalatt, hogy a kis
kézitáskáját lóbálgatta a kezében. Ezt a táskát, amelyben ékszereit,
leveleit és cigarettáit őrizte, soha nem adta ki a kezéből.
Nem igen siettek Cserneyék; olyan nagy urak voltak ők ezen a vidéken,
hogy még a gyorsvonat sem ignorálhatta őket.
Péter úr végre megtalálta az ő barátját.
– Hé, babus, ide szálljunk! Itt van az udvarlója!
Varsányi azt hitte, hogy álmodik, amikor a házaspár bevonult a kupéjába.
Persze, ő egészen másképpen képzelte ezt az utazást, amelynek részleteit
titkos levelekben állapították meg. A tárgyalások csak kettőjök közt
folytak, Varsányi meg az asszony közt, Péter úrról egyszer sem volt szó
a levelekben.
– Bolond az asszony! – mondta Péter úr, amikor megrázta barátja kezét. –
Egy héten kétszer Pestre menni!
– Hiszen maga otthon is maradhatott volna! – felelt vissza az asszony.
Péter úr, aki a világ legjobb szívü és a leggorombább beszédü embere
volt, kitérően válaszolt. Azt mondta: fenét!
Egyszerre elborult az arca és keresgélni kezdett a zsebeiben. Minden
zsebét végigkutatta. A pantallójára két zsebet, a mellényére hármat, a
kabátjára és a felöltőjére hat-hat külső és belső zsebet számítva,
összesen tizenkét zsebébe mélyesztette a kezét. Láthatólag nem találta
meg azt, amit keresett. Azután leemelte az egyik bőröndöt és alaposan
átkutatta. Aztán leemelte a másik bőröndöt. Abban fehér csipkeholmi
volt.
– Hozzá ne merjen nyúlni! – rivallt rá az asszony.
– A pénzes szekrényem kulcsát keresem, – szólt Cserney.
Cserneyné ég felé emelte a szemét.
– És az ilyen ember szabadon járhat? – kiáltotta elkeseredetten.
Varsányi báró, aki némán nézte végig a családi jelenetet, mélységesen
elkedvetlenedett. Egy asszony, aki ilyen becsületesen veszekszik, nem
csalja meg az urát!
Cserney Péter azután a kalauzzal kezdett tárgyalni, miközben nagyon
ravasz arcot csinált.
– Vajjon mit akarhat? – kérdezte magától Varsányi.
Hamar megtudta. Cserney a hóna alá vette a takaróját és meghajtotta
magát.
– A méltóságos asszony talán nem fogja rossz néven venni, ha magára
hagyom az udvarlójával és aludni megyek… Alázatos szolgájuk!
Bezárkózott a szomszédos fülkébe és a feleségét otthagyta a bárónak.
– Mit jelent ez? – kérdezte Varsányi.
– Micsoda? – kérdezte vissza nagy hidegvérrel az asszony, akinek akkor
már cigaretta füstölgött a szájában.
– Miért jött magával Péter? Hiszen úgy volt, hogy ketten leszünk…
– Igen, eleintén úgy volt, de aztán minden megváltozott… Eszembe jutott,
hogy Pesten most lóvásár van és hogy talán akad negyedik a
vasdereseimhez… Magammal kellett tehát vinnem Pétert, mert ő nagyon ért
a lovakhoz…
A báró elsápadt a dühtől, de nem válaszolt semmit. Világos, hogy az
asszony megint a bolondot járatja vele. Az pedig, minha megértette volna
a gondolatait, hamar mentegetőzni próbált.
– Nem kell azért haragudni, hiszen Péter nem alkalmatlan egy csöppet
sem. Látja, most is magunkra hagyott; Budapesten mindig egyedül leszek,
hacsak maga nem könyörül meg az elhagyatottságomon.
Ez az asszony nem volt sem szép, sem nagyon elmés, de azért szerelmes
volt belé az egész világ. Kicsi halvány arcu, rettenetesen izgága nőcske
volt, testileg-lelkileg talán egyformán jelentéktelen, de a járásában, a
nézésében, a ruhája suhogásában, szóval az egész lényében volt valami
delejes báj, amely ritkán tévesztette el hatását a férfiakra.
A vármegyében is, de a fővárosban is már két esztendő óta beszélték,
hogy Varsányi kedvese Cserneynének. Az egészből egy szó sem volt igaz. A
báró úr csak egy ízben, akkor is pezsgős fővel, feledkezett meg magáról
annyira, hogy megcsókolta Cserneyné karját. Az asszony aztán néhány
hónapig nem fogadta a látogatásait. Nemrégiben azonban megint
megváltoztatta magaviseletét. Minden átmenet és bevezetés nélkül
rettenetesen kacérkodott Varsányival, aminek következtében a már-már
feledésbe ment pletykák újból fölelevenedtek. A fiatal úr most már úgy
érezte, hogy neki mintegy becsületbeli kötelessége, hogy valahára
megfeleljen a bizalomnak, amelylyel a vármegyei úri közönség őt
kitüntette, amikor Cserneyné kedvesének nevezte.
– Ugy-e látni fogom Budapesten? – kérdezte most az asszony halkan,
szinte könyörögve.
Ez a szelid megalázkodás éppenséggel nem illet hozzá, a bárót idegessé
is tette vele.
– Maga mulat rajtam:
– Azt hiszi? Ebből látom, hogy mennyire nem ösmer… Szomoru, de való,
hogy mi egyáltalában nem ösmerjük egymást.
– Ki ennek az oka?
– Azt hiszem, hogy maga! Két esztendő óta mondja nekem, hogy szeret, de
én nem ösmerem magát és azt sem tudom, hogy hihetek-e magának?
– Hazugnak tart?
– Nem tartom annak, csak nem bizom magában.
– Esküszöm magának –
Az asszony a szavába vágott:
– Most maga mulat rajtam!
– De hogyan nyerjem meg a bizalmát, ha nem hisz a szavamnak? Tegyen hát
próbára!
– Szó, szó, – mormogta Cserneyné keserüen.
– Ismétlem: tegyen próbára!
– Jól van! Mondja hát meg, kit szeretett előttem?
Varsányi meglepetten mérte végig barátnőjét.
– Hogy kit szerettem?
– Igen is! Különösnek találja a kivánságomat? Pedig az nagyon
természetes. Önöknek férfiaknak van egy kényelmes jelszavuk: a
diszkréció. Tönkre teszik egy-két vagy tíz asszony életét, aztán
hallgatagon tovább állanak, mert a diszkréció úgy kívánja. Én azonban
keresztüllátok a szitán és tudom, hogy nem odáig van! Én nem akarok szem
lenni a láncban, nem akarom a tucatot kiegészíteni, nem akarom, hogy
engem is diszkrétül kivégezzenek.
A báró, aki nem volt elkészülve ilyen szenvedélyes bőbeszédüségre,
ijedten kérdezte:
– Mit akar hát!
– Különb akarok lenni a többi kedvesénél, azt akarom, hogy áldozza fel
őket nekem, hogy utólag diadalt ülhessek az emlékük fölött…
– Nem értem…
– Mint királyné akarok bevonulni a szívébe és azt kivánom, hogy régi
kedvesei rabnőkként hódoljanak előttem. Azt akarom, hogy túszokként a
kezembe szolgáltassa őket.
– De hiszen ön azt kivánja, hogy a kezébe adjam a becsületemet!
– Igaz! De ön kevesebbet kiván-e tőlem?
Varsányi elcsodálkozva nézte az asszonyt.
– De hogy jutott eszébe ilyesmi? Hiszen ez őrültség!
– Meglehet, hogy az, de nincs-e jogom magától őrültséget követelni?
Az asszony nagyon föl volt indulva; a szeme fénylett, fehér foga pedig
idegesen harapdálta az ajkát. A báró egy pillanatra lehunyta a szemét;
valami kellemes szédülést érzett.
– És ha megtenném ezt az őrültséget –
Az asszony arca fölragyogott.
– Óh, ha erre képes volna…
Nem folytatta, mert Péter úr váratlanul belépett hozzájuk.
– Megvan a kulcs, kis baba, nem kell keresni!
– Kereste az ördög, – felelt Cserneyné, – akit láthatólag dühbe hozott
az ura alkalmatlankodása.
– Akkor hát megyek aludni.
– Menjen már, menjen!
Cserney azonban mégse ment, hanem fölváltva, hol Varsányit, hol a
feleségét nézte.
– Kedves barátom, – mondta aztán, – bevallom, nem merlek most egyedül
hagyni a feleségemmel…
– De kérlek! – hebegte a báró.
– Te igen okos fiúnak látszol, de félek, hogy nem ismered eléggé drága
nőmet. Azért hát, mielőtt magadra hagynálak vele, használati utasítást
mellékelek hozzá…
– Péter! – sziszegte az asszony, megsemmisítő pillantást vetve az urára.
Cserney azonban rendületlen nyugalommal folytatta:
– Ennek a hölgynek a kalapjára tulajdonképpen piros zászlót kellene
tűzni, mint a puskaporos hajókra, hogy minden jóravaló ember óvakodjék
tőle… A legújabb szenvedélye az, hogy kiszedi a gavallérjából a
legféltettebb titkukat, ha aztán otthon eldicsekszik nekem, hogy milyen
egyűgyűek a férfiak…
Varsányi arca krétafehér lett.
– Megfogadtam, – szólt Cserney az asszonyhoz, – hogy ezentúl óvni fogom
minden gavallérját.
Az asszony nem válaszolt, tehetetlen dühében azonban erősen megtiporta
az ura lábát.
A vonat ezalatt sisteregve és pöfögve szaladt be a nagy csermői alagút
kapuján.
Csak leány!
A Merceriát szegélyező régi házak erkélyére ráült a barnaszemü, édes
velencei éjszaka; lenn, a keskeny utcasikátorban kigyúltak a lámpák; a
fehér izzógömbök és a tarka mécsesek fénye mellett ötezer jókedvü
naplopó haladt a Rialtó felől a Márk-térre, ahol már elkezdődött az esti
hangverseny.
Matrózinges, barnaarcu zenekedvelők, akik napközben nyitott szájjal
alusznak a partok izzó kőlapjain és fehérfogu hölgyek, akik kopogó
papucsot viselnek a lábukon és akiknek örökké mozog a legyezőjük meg a
nyelvük. Egymás karjába kapaszkodva, a ruhájukat meglibbentve, ritmikus
léptekkel mászszák meg az átjáró hidak lépcsőit, a vidám fecsegésük
pedig darázszümmögésként szűrődik be a keskeny lagunák alvó csöndjébe.
István báró, aki azelőtt való este érkezett ide Brindisi felől,
ugyancsak a Márk-tér felé igyekezett. Az utcai suhancok megérezhették,
hogy a lagunák benfentesei közül való, mert nem ajánlottak neki sem
gyujtót, se kagylót, ő pedig gond és jóformán gondolat nélkül,
zsebretett kézzel és cigarettával a fogai közt bandukolt a hal- és
narancsszagu utcákon.
Most a könyökével megérintette egy mellette sétáló úrnak a karját. Jó
ideig egymás mellé szorulva haladtak, csak aztán néztek egymás arcába.
Ráismertek egymásra, régi jó ismerősök voltak.
– Pista, te vagy?
– Jó estét, Sándor.
A másik, Sándor, nevetve nyújtotta felé balkezét; a jobbik karjába egy
fiatal nő kapaszkodott.
– Milyen meglepetés! – csodálkozott Sándor. – Én Bombayban hittelek.
– Onnan jövök.
– Meddig maradsz itt?
– Nem tudom még. Egy párnapig mindenesetre… És te?
– Két-három hétig… Meg akarom mutatni Irmának Velencét.
Megfogta a barátja karját.
– Hanem most bemutatlak az Irmámnak… Hiszen hírből már régen ismeritek
egymást…
István a kalapjához nyúlt. Úgy emlékezett, hogy semmiféle Irmát nem
ismer híréből és hogy eddig egyáltalában sejtelme sem volt róla, hogy a
barátja megnősült. Most tehát egy gratuláló mosolylyal hajtotta meg
magát.
Irma aztán megállt egy kirakat előtt, hogy holmi sziporkázó
csecsebecséken legeltesse a szemét, István pedig növekedő gyönyörűséggel
nézte az asszonyt. A melódiákkal terhes olasz éjszaka lehetett az oka,
még inkább az elmúlt négy hónap, amit sátrak alatt tanyázva, a bengáliai
ősmocsarakban vadászva töltött el, hogy most az Irma ruhájából kiáradó
ibolyaillat szédülést okozott neki. Valami költői, titokzatos, epedő,
tavaszi sejtelem szólalt meg a szívében, talán visszhangja annak az
elmúlt kornak, amikor még állandóan édes, rózsás köd borult az ifju
érzékeire. De Irma valóban szép volt. Elragadóan szép, csodálatosan
szép. Az az öntudatlan szerény és mégis királynői szépség, amely, ha
Chloe szandáljain végigmegy a szentelt berkeken: a fák meghajtják előtte
koronájukat és az ég madarai csipogó rajokban követik.
Kiértek a fényárban uszó térre és a Flórián előtt találtak egy
asztalkát, ahol hárman letelepedtek beszélgetni, mialatt az emberár
zsongva hömpölygött el mellettük, mint egy óriás bálterem
megszámlálhatatlan közönsége.
Irma nem vett részt a beszélgetésükben. Valami édes zsibbadás vett erőt
rajta; mámoros volt a nyári éj illatától; láthatólag teljesen elmerült
önmagába, ahol a lagunák fantasztikus városának tükörképét találta és
nem igen törődött Sándorral, Istvánról meg alig vett tudomást. Ha rajta
áll, épp oly idegen arccal fog elbúcsuzni a bárótól, mint amilyennel
üdvözölte.
Később, amikor szünet állott be a férfiak beszélgetésében, mégis
megszólalt:
– A bárónét nem hozta magával? – kérdezte szórakozottan.
– A bárónét?
– Igen, a feleségét.
– Nekem nincs feleségem.
Sándor elnevette magát.
– Összetéveszted Istvánt az öcscsével. A kisebbik házasember, de ez itt
még legény…
Irma arcát finom pír borította el.
– Hogyan, hát maga az a –?
– Igen, ő az! – szólt Sándor mosolyogva.
Az elhallgatott jelzőben benn volt az egész nimbusz, amely István úr
személyét környékezte.
– És most az Indiákon vadászott?
Negyedóra óta egyébről sem beszéltek a férfiak, mint a bengáliai
vadászatokról, de Irma egyszer sem figyelt oda.
Mos azonban fölébredt és mint a jó katona a riadó hangjára, fegyveresen
lépdelt az ellenség elé. Az arcán és a modorán meglátszott, hogy észre
kivánja magát vétetni és hogy tetszeni akar és ez az igyekezete
csillogóvá tette a szemét, édes mosolyt csalt az ajkára és plasztikussá
tette még a vállát és a karját is, amely most másképp dőlt a szék
karjának, mint az imént.
A riadó, amely fölrázta apátiájából, egy szó volt: István nőtlen!
Ellenség, aki hadilábon áll a női nemmel, ellenfél, akivel hadakozva,
végig lehet élvezni a guerilla-háboru izgalmait, akit végül le lehet
igázni és a diadal-kocsihoz láncolni…
A báró szeme megakadt Irma keztyüs kezén, amely egy virággal babrált.
Finom, karcsu, izmos keze volt és István talán odaadta volna az Indiákon
szerzett legszebb tigrisbőrét, ha keztyü nélkül láthatta volna. Soha még
nő nem volt rá ilyen hatással; olyan szomjas szemmel nézte, mintha csak
megifjodott volna a lelke az őserdőkben. Ez a hatás visszatükrözött a
két szemében, amely foszforeszkálni kezdett és visszatükrözött Irma
szemében is, amely lopva meg-megpihent a báró barna, energikus arcán.
– Menjünk? – kérdezte Sándor.
Irma a fejét rázta.
– Még ne! Inkább sétáljunk egyet!
Ezt halkan mondta, aztán egy mosolygó gyors pillantást vetett István
felé, mintha meg akarna róla győződni, hogy helyesli-e azt, amit tett?
Sándor nevetve nézte az óráját.
– Jól van, kerüljétek meg ketten a teret, a Piazettán majd megtalállak…
Én átugrom Danielhez és megmondom, hogy adjanak szunyoghálót az ágyamra.
Olyan volt, mint a mese, hogy most ketten, karonfogva áthaladtak a
sokaságon és kimentek a Piazettára, le a partig, ahol úgy sziporkázott a
fekete laguna, mintha millió szétfutó és egymásba olvadó aranykigyót
ringatna. A hercegi palota óriás homloka harsogva verte vissza a zene
hangjait, odaát pedig opálos ezüstköd borult S. Giorgiora.
Sokáig állottak a parton és élvezték némán a színek és a hangok
harmóniáját. Irma lehajtotta a fejét és lehúnyta a szemét. A gömbölyü,
meleg karja szelíden nehezedett a báró karjára. István úr lelkéből pedig
szeszélyes, rapszodikus ötletek emelkedtek föl, mint a zengő pacsirták a
vetésből.
Ime, – mondta magában ujongva, – ez a nagy, a szent éjszaka, amelyről
álmodtam, de amelyben nem hittem… Csoda történt és a lehetetlenség
valósággá lett… Most megértem az élet titkát is: az egész élet semmi, de
ez az egy pillanat az örökkévalóság… Te pedig, aki itt állsz velem, egy
vagy velem. Megértesz, ha nem is szólok hozzád egy szót sem. Nem nézek
az arcodba, de ha azt mondom neked: – Gyere menjünk! – követni fogsz,
mint az alvajáró.
Az Irma keze kissé megremegett István karján. Észrevette Sándort, aki
kalappal a kezében közeledett feléjük. István lelkét valami nagy
keserűség öntötte el.
– A férje! – mormogta.
– Kicsoda? – csodálkozott Irma.
– A férje, Sándor.
– Sándor – az én férjem?
Irma nevetett is, de láthatólag kissé meg is sértődött.
– Sándor, hallod? A báró azt hiszi, hogy én a feleséged vagyok…
– Csak nem?
– Ha mondom! Azt hitte, hogy a férjem vagy…
Sándor ezen annyira kacagott, hogy a part homályából kibukkant néhány
álmos ábrázat.
– Gondola, signore? Gondola?
– Ez nem rossz! – ismételgette Sándor. – Hát nem tudtad, hogy Irma a
húgom?
– A húgod? Valóban – én…
Ezen aztán elmulattak még egy félórát, mialatt a Riván sétálgattak.
– A húgom. Mindössze húszéves. Igaz, hogy már tizennégy éves korában
nagyleányszámba ment.
István újra és újra nézte a leányt; csodálkozott is, egy kissé szégyelte
is magát, de boszankodott is, mintha valami méltatlanság esett volna
rajta… Nem asszony, csak leány! Nem egyéb, csak egy nagy erős, csinos
leány, az érett leányok ama fajtájából, akiknek az idomai már asszonyi
vonalakban kezdenek gömbölyödni. Amolyan nem egészen fiatal leány, aki a
kacérság erősebb eszközeitől sem riad már vissza. Csak leány! Az ajkán
nem a gonosz tudás, hanem a kiváncsiság mosolyog; a szemében nem a
démoni szenvedély, hanem a leányos furfang csillan. Ilyenformán
mosolygott, kacsintgatott reá és taktikázott vele már egy tucat eladó
kis grófnő, akiknek naiv pókhálóit az erős darázs széttépdeste, hogy
továbbra is zümmöghessen a verőfényben…
A báró azonban jónevelésü ember volt és erőt vett a kedvetlenségén,
amelyet kiábrándulása okozott neki. Csakhamar eltalálta a megváltozott
helyzethez illő hangot is, a gyöngéd udvariasságnak azt az atyáskodó,
fölényes hangját, amelyet a versenyen kivül álló nagybácsik szoktak a
szép hugaikkal szemben használni, akikért talán készek volnának
meghalni, de akiket nem vennének feleségül semmi áron…