Tatárkút homokos határán, a falu alsó végén hosszu, földszintes ház áll,
boltíves régi kapuval és eleven kerítéssel. A ház ócska, a nagy telek
puszta, csak az udvarkertben nyíló akácfák izmosak és fiatalok. A
kerítés fölött ki lehet látni a rétre. Nappal egyhangu, üres és szomoru
a tájék, csak alkonyatkor, amikor aranyszínü porfelhő borul a vidékre és
változatos felhőcsoportok torlódnak össze az égen, alkonyatkor jól esik
üldögélni a ház előtt álló padon.
Most is, miként egy hét óta minden este, ketten ülnek a padon: a
házikisasszony és udvarlója, a tanító úr, akit már is vőlegényének mond
a falu szája. Némán néznek a messziségbe. A szemhatár fölött hosszan
elnyújtott, sötét felhősáv fekszik, fönn pedig, ahol tejfehér az
égboltozat, egyetlen erősfényü csillag ragyog. Több csillag még nem volt
látható, de itt is, ott is alig észrevehető szikrát hányt az égboltozat,
mint a ritkás szövésü függöny, amely mögött gyertyát gyujtanak.
– Ez a csillag, amely egyedül ragyog az éjszakában, olyan, mint az én
szerelmem, – mondta a tanító.
A leány száraz hangon szólt oda az ajtóban álló cselédnek.
– Kata, jó lesz ha terít…
Az udvarló kissé megsértődött ezen.
– Miért oly kedvetlen ma? – kérdezte.
A leány nem válaszolt, amikor pedig kihozták a széllámpást, a tanító
szinte megijedt az arca sápadtságától. Különben szép leány volt. Nem
egészen fiatal már, de szabályos arcu, délceg növésü és előkelő tartásu.
A szemének, amelyet félig befödött a hosszu pillája, sötét, különös
tekintete volt.
A tanító más fajta ember. Jó fiu, de kissé bolyhos és kissé cingár. Most
szeretett először életében és amióta erős biztatást nyert a leány
részéről, szinte gyerekessé tette a boldogsága.
Lámpafény mellett már nem mert a szerelemről beszélni és másra terelte a
szót.
– Ma egy becses adatot szereztem a népköltési gyűjteményembe… Ennek a
vidéknek, a Tatárszögnek, van egy meséje, amelyet másutt nem ösmernek. A
fekete lovas meséje…
– Sohasem hallottam róla, – szólt a leány, mély althangján.
– Pedig a parasztok tudnak róla. Bővebb fölvilágosítást egyik sem adhat,
de a fekete lovas alakja mindegyiküknek a képzeletében él… Abban
megegyeznek, hogy a váratlan megjelenése bajt jelent. Azt hiszem, könnyü
lesz kimutatnom a mese keleti eredetét… A pusztai arabok közt egészen
hasonló babona él. Alkonyatkor – úgy beszélik – lovas ember üget elő a
pusztából. Utasnak látszik és tarsolyt hord a nyerge mögött. Allah
nevével köszönti az istenfélő gazdát és szállást kér tőle éjszakára.
Amikor pedig hajnalban illedelmes hálálkodással útnak ered megint, a
tarsolyban észrevétlenül magával viszi a ház boldogságát. Eltünik a
pusztában, ahonnan jött és vele együtt örökre eltünik a vendégszerető
ház boldogsága is.
A tanító még tovább is beszélt volna, ha a pad mellett lustálkodó
komondor nem rohan ugatva a nyitott kapu felé. A kapu keretében egy
lovas ember sötét körvonalai jelentek meg…
– A fekete lovas! – mondta tanító jókedvü megdöbbenéssel.
– Legelőre mennek a parasztok, – szólt a leány.
A lovas e pillanatban megszólalt. Éles csengésü, erélyes hangja volt.
– Kérem! Idehaza van az ispán úr?
A leány fölemelkedett a helyéről.
– Édesatyám nincs itthon… Csak holnap jön meg a vásárról…
– Nini, Erzsi kisasszony? Szép kezét csókolom! Nem ösmer meg, – mi?
Simon vagyok!
Beterelte paripáját az udvarra és tréfás kétségbeeséssel folytatta:
– Adjon valami ennivalót – az Isten áldja meg! Négy mértföldet
lovagoltam és dél óta nem ettem semmit… Azt hittem, hogy
megvacsorázhatom odafönn a kastélyban, de egy lélek sincs odahaza… A
korcsmában sem adtak semmit. Pedig hazáig még két mértföldet kell
lovagolnom.
– Szívesen látjuk a gróf urat, de a vacsoránk nagyon szerény…
– Ne affektáljon, édes Erzsi nagysád, hiszen tudja, hogy vadászember
vagyok. Adjon egy darab szalonnát meg egy karéj kenyeret és megment az
éhenhalástól…
A gróf leugrott a lováról és a kantárt odadobta a kocsis nyakába. Amikor
aztán kezet fogott Erzsivel, a tanító majdnem elnevette magát. Ritkán
látott még ennél rútabb és furcsább külsejü embert. A szögletes
koponyáján egész kurtára volt nyírva a haja, a halántékától pedig a
nyakáig írtóztató nagy, görbe sebforradás húzódott. Az orra és a szája
azonban finom metszésü, a szeme pedig föltünően szép: barna, elmés, a
jókedvtől s az életerőtől ragyogó. Már közel lehetett a negyven
esztendőhöz, de a kedve s minden izma fiatal maradt.
A vacsoránál, amelyet hármasban költöttek el, a tanító bevallotta
önmagának, hogy Simon gróf, ha nem is föltétlenül rokonszenves, minden
esetre érdekes és eredeti ember. Vakmerő a szemtelenségig, miként egy
kóbor lovag, elmés és gyakran finom, miként egy udvari abbé a parókás
időkből, amellett láthatólag feneketlen módon könnyelmü és jószivü.
Tanulatlan embernek mondja önmagát, készségesen elismeri a tudós tanár –
mert következetesen tanárnak nevezte a tanítót – szellemi főlényét,
amellett azonban akaratlanul ámulatba ejti őt tudásával és
műveltségével.
Szaggatott mondatokban beszél, rikácsoló hangon, gyakran hebegve. Mindig
szenvedélyes, mindig tüzes; küzködik, valósággal verekszik a
gondolataival; ha nem találja meg tüstént a helyes szót, az öklével üti
a homlokát – de amít elmond, az csodálatos színesen és plasztikusan áll
meg a hallgatói szeme előtt. Minden érdekli, mindenről megvan neki a
maga külön véleménye. Emberekről és dolgokról vagy lángoló lelkesedés,
vagy metsző gúny hangján emlékezik meg. A tanító ámulva és növekedő
elragadtatással hallgatja Simont. Ilyen megdöbbentő eredetiségről, ilyen
izzó vérmérsékletről, ilyen elpusztíthatatlan életkedvről és acél
férfiasságról, amilyen a gróf szavaiban megnyilatkozik, neki addig
fogalma se volt…
Eleintén jóformán csak a tanítóval beszél, e tekintete azonban gyakran
kalandozik a leány felé. Határozott kérdés van a pillantásában és a
néma, de állhatatos és zaklató tekintete csakhamar terhére van a
leánynak. Némán ül a helyén s a tenyerébe támasztja a homlokát, mintha a
lámpa fénye ellen akarna védekezni, egyszerre azon veszi észre magát,
hogy a pillantásuk újra találkozott. Zavarba jő, kedvetlen lesz és a
kezébe veszi a tálat… Mit jelent ez? Mire való ez? Mi értelme ennek? De
azért egyre érzi Simon tekintetét, az arcán, a nyakán, a karján.
A gróf most a leány felé fordul és hozzá intézi a szót. Arra akarja
kényszeríteni, hogy tekintsen egyenesen a szemébe. És a tanító
meglepetten és némi megszégyenüléssel tapasztalja, hogy azok ketten most
olyan dolgokról beszélnek, amelyekből ő alig ért valamit. A szomszédos
úri családok viszonyairól, sporteseményekről, a kaszinói és szinházi
élet intimitásairól beszélnek. Erzsi – legalább elméletileg – nagyon
otthonosan érezheti magát abban a világban, amely a tanító előtt
teljesen idegen. A különben oly szófukar leány nagy érdeklődéssel és
avatottsággal beszél olyan emberek viszonyairól, akiket sohasem
láthatott és a tanító megtudja, hogy a jegyese oly könyvekért,
zenedarabokért és divatokért lelkesedik, amelyekről neki sohasem
beszélt. Egyszerre elhallgatnak mind.
– Szokott még énekelni? – kérdi hosszabb szünet után a gróf.
– Elvétve… Újabban alig…
– Ismeri Ninont?
– Hogyne…
– Hol van a zongorája?
– Odabenn. Nagyon rossz.
– Nem baj! Menjünk be!
És bementek a szobába. Erzsi pedig – akit a tanító sohasem tudott erre
rávenni – habozás nélkül a hangszer mellé telepedik és érces althangján
énekelni kezd.
A tanító nem ért franciául, de a zene azt a benyomást teszi reá, mintha
végtelen szomoru és határtalan könnyelmü szöveghez írták volna.
Vége lett. Erzsi hullámzó kebellel kel föl a zongora mellől.
– Énekeljen még valamit, – mondja a gróf.
– Nem!
A kezével végigsimít a homlokán, majd szórakozottan szól a grófhoz:
– Most már indulnia kell, ugy-e?
Simon elneveti magát.
– Erre a szíves marasztalásra igen. De kisérjenek el a hídig…
Gyalog mennek hárman, a gróf kantáron vezeti a lovát.
A leány egyszerre megborzong.
– Hűvös van!
– Persze! Miért nem hozott kendőt?
– Majd beszaladok érte! – mondja a tanító és visszafordul.
A gróf egy másodpercig néma maradt, aztán mély s a megindulástól remegő
hangon szól a leányhoz:
– Erzsi! Mi jut eszébe! Hozzá akar menni ilyen emberhez?
A leány visszalép egy kissé, aztán fölemeli a fejét:
– Mi köze hozzá?
– Képtelenség! Bűn! Öngyilkosság!
– Mi köze hozzá?
– Hiszen értem! Szabadulni akar ebből a kopott házból. De mit nyer vele,
ha eltemetkezik a vidéki tanító kis lakásába? Nem szereti ezt a
pápaszemes gyereket és mégis meg akarja osztani életének szürkeségét?
– De, – mi köze hozzá?
A gróf Erzsi keze után nyúlt, a leány azonban összefonta a két karját a
hátára és látszólag nyugodtan, gúnyos mosolylyal, de sápadt arccal
állott előtte. Simon vállat vont.
– Ej, kergesse el azt a gyerekpofozót!
– Valóban? És aztán?
– Aztán? Azt is megmondom. De nem most! Holnap reggel hat órakor a hídon
leszek megint… Maga is ott lesz?
– Megőrült?
– Megőrültem, – mondta a gróf nyugodt szemtelenséggel, – megőrültem ma
este…
A tanító már közeledett a kendővel, a gróf pedig nyeregbe szállt,
miközben halkan mondta:
– Tehát hatkor!
A leány némán, ökölbeszorított kézzel állott ott, miközben a tanító a
vállára adta a kendőt.
Simon lóhátról kezet fogott velük, először a tanítóval, azután a
leánynyal. A leány keze egy szempillantásig mozdulatlanul és hidegen
pihent a gróféban, aztán egyszerre egy hirtelen és ösztönszerü
elhatározással, szenvedélyesen, szinte haragosan megrándult és
belemélyesztette éles körmeit Simon izmos kezébe.
– Hatkor! – mormogta összeharapott fogakkal.
A gróf megértette. Sarkantyúba kapta a lovát és a híd felé ügetett,
Erzsi és a tanító pedig lassu léptekkel hazatértek.
Amint ott mentek egymás mellett az országút porában, a leány lelkét
valami sötét és hideg szomoruság borította el. A szomorusága lassankint
átragadt a kisérő társára is.
– Mondja, – kérdezte később akadozó hangon, – miért hagyta rá a grófra,
hogy távoli rokona vagyok magának?
– Hiszen az!
– Igen, de miért nem akart mint vőlegényét bemutatni?
– Mint a vőlegényemet? Mert nem az!
A szegény tanító szédülő fővel állott a leány előtt. Nem értette, hogy
mi történt.
A fekete lovas pedig azalatt már a tatárkúti fahidon ügetett,
tarsolyában az ellopott boldogsággal.