Három asszony ült a kertre nyíló erkélyen meg egy férfi. Vacsora után
voltak. Kettő a hölgyek közül rózsás volt és eleven, egy pedig fakó és
csöndes. Az első kettőt pajkossá tette a csöpp pezsgő, amit az asztalnál
megittak, a harmadikat, aki különben is betegesnek látszott, mélabússá.
Ő nem igen számított itt, inkább gardedám számba ment. A kert virágzó
bokrai fölött a csillagoktól fényes, szokatlanul enyhe tavaszi
égboltozat domborodott. Valahol hátul, a kivilágított szobasor méhében,
kártyázó urak lármája hallatszott.
A két csinosabbik asszony a gavallérját faggatta, az egyetlen férfit,
aki többre becsülte őket a kártyánál. Bolondos, vakmerő kérdésekkel
ostromolták. Kifogástalan asszonykák voltak mind a ketten, de ennek a
nyugodt modoru, fáradt arcu embernek a lényében volt valami, ami
ingerelte a kiváncsiságukat. Azt olvasták le az arcáról, hogy valaha
nagy szenvedélyei lehettek; azzal gyanusították, hogy a hallgatag
modorával gonosz tudását leplezgeti; a puha és megis férfias csengésü
hangja pedig kellemesen símogatta az idegeiket. Egyenkint nem igen
mertek volna vele kötekedni, de mivel többen voltak, neki bátorodtak és
vakmerőek lettek, mint az iskolás leányok.
Egy csípős kérdés ellen védekezett a férfi, amikor így szólt:
– Vagy rossz emberismerők maguk, vagy én nem tudom, hogy mi a szerelem…
A két asszony fölsikított.
– Azt meri mondani? Nekünk meri mondani?
– Pedig úgy van. A szerelmet, azt a bizonyos nagy szerelmet, jóformán
csak a színpadról és könyvekből ösmerem. Nekem soha sem voltak
szenvedélyeim, kivéve egyet, a gyűjtési szenvedélyt. A gyűjtő ösztön, az
amatőr szenvedélye ki szokott fejlődni a legtöbb öregedő agglegénynél,
akinek – miként nekem is – sok a szabadideje és elég a pénze…
– És mit szokott gyűjteni? – gúnyolódott az egyik asszony. – Női
cipőket?
– Vagy hajfürtöket? Hogy teleaggassa velük a tűzhelyét, miként az
indiánfőnök skalpokkal?
– Egyiket sem. Én hazugságokat gyűjtök.
– Hazugságokat? Olyat ugyan eleget találhatott…
– Nem annyit, mint gondolják. A közönséges, a durva hazugság engem nem
érdekel, valahogy a képgyűjtőt a cégfestő mázolása nem érdekli…
– Tehát csak a tökéletes, a művészileg szép hazugság?
– Az. A hazugságnak óriás fokozata van az iskolakerülő gyerekétől kezdve
egészen a nő hazugságáig, aki könyes szemmel suttogja: imádlak!
– Már megint a nőknél vagyunk. Persze, ők a klasszikus hazugság
Rafaeljei és Tiziánjai?
– Már azok, akik… Ezt nem gúnyképpen és nem is szemrehányásképpen
mondom. Én nem gyűlölöm a hazugságot. Csak azok vetik meg értelmetlen
megrögzöttséggel, akik a fogalmakat feketékre és fehérekre osztályozzák,
mint a sakktábla kockáit… A fekete a bűn, a hazugság, a rút, – a fehér
az erény, az igazság, szépség… És a többi! Nekem azonban nincsenek
előitéleteim színekkel szemben…
– Maradjunk a dolognál! Maga gyűjti a hazugságokat… Nagy már a
gyűjteménye?
– Nem igen. Az ember olyan ritkán talál egy-egy igazán szép példányt. És
ha talál is, mások, akik szemesebbek, elkaparintják az orra elől… Eddig
mindössze tizenegy van a gyűjteményemben…
– Mind örökbecsü?
– Dehogy! A klasszikus jelzőt csak egy érdemli meg: a nyolcadik számu.
Én ugyanis megszámozom a műtárgyaimat, mint minden gyűjtő… A nyolcas
szám a gyűjteményem büszkesége…
– A szerző természetesen nő?
– Nem természetesen, de véletlenül az.
– Szerette?
– Isten tudja! Feleségül akartam venni, de talán nem is szerelemből,
hanem önzésből, ahogy az imprezárió, aki örökre le akarja magának kötni
a nagyreményü tehetséget. Azt akartam, hogy mindig csak nekem hazudjon,
egyedül csak nekem…
A két kisebbik asszony egyszerre elkomolyodott. Valami metsző keserüség
csengett ki az udvarlójuk hangjából… Meghökkenve összenéztek, mint a
galambok, amikor meglátják a verőfényes udvaron a szálló kánya fekete
árnyékát.
– Szép volt?
– Nem volt szép. Még csinosnak sem mondhatnám.
– És mégis –?
– Nem volt szép, de igazi asszony volt. A legigazibb asszony, akit
életemben ismertem…
– Igazi asszony? Legigazibb asszony?
– Nem volt sem fiatal, sem viruló; vékony, beteges és sápadt volt, de
telve epedő bűbájjal és fájdalmas édességgel. Rám mindig azt a benyomást
tette, mintha az élet egy titkos, halálos sebet ejtett volna a lelkén.
És mintha a lelke, amely valaha repülni tudott, most fáradtan
vánszorogna csak. De ebben a bágyadtságban is volt valami szelid,
harmonikus, behízelgő, odasimuló varázs. Úgy közeledett hozzám, mint egy
beteg kis állat: csöndesen, félénken, könyörögve, egy nyájas
pillantásért, egy simogatásért, egy kis melegségért esedezve.
Ellenállhatatlan volt! Önök ezt nem értik, sohasem érezhetik az igazi
nőiesség bensőségének hatását, legföljebb másokkal éreztethetik.
– Jól van, menjünk tovább! – mondta az egyik a fiatal asszonyok közül.
Nem tudták bizonyosan, hogy komolyan beszél-e vagy mulat rajtuk az úr.
– Nem megyek tovább, míg el nem mondtam, amit akartam… Az odaadásában is
igazi nő maradt. Nem volt sem patetikusan nagylelkü, sem cinikusan
bölcselő, sem szemérmetesen szenvelgő, hanem igazi nő. Nő, aki érzi,
hogy ő férfi nélkül senki és semmi. A férfi ad tartalmat és értéket az
életének…
– A férfi az erős tölgy, az asszony meg a folyondár. Mintha ezt már
hallottuk volna valahol?
– Beszéljen már a hazugságáról!
– Remekül tudott hazudni. Klasszikusan. Bizonyos művészi ihletséggel.
Látszott rajta, hogy a hazugság a lelke mélyéből nőtt ki; fegyvere
ugyan, amelyet a létért való küzdelemben használ, de mégis olyan
csillogó fegyvere, amelynek forgatása gyönyörüséget okoz neki. Mindig
tudtam, hogy mikor hazudik, mert olyankor megszépült és valóban
ellenállhatatlan volt. A szemének pupillája olyankor kissé
összehúzódott, az arca, okos, szomoru arca, derült, tiszta és meggyőző
lett. Ha hazudott, akkor – valami különös megszokás folytán – idegesen
mozogtak az ujjai. A ruhája csipkéin babrált vagy a zsebkendőjével és
azt mondta:
– Te vagy az első szerelmem. Te tanítottál meg szeretni. Az uram… ah!
Nagyon boldogtalan voltam akkor…
– És maga elhitte neki? – kérdezte az egyik szép asszony.
– Semmit sem hittem neki, tudtam, hogy hazudik és mivel szenvedélyes
amatőr vagyok, miként volt szerencsém említeni, éppen azért imádtam.
– És miért nem vette feleségül?
– Mert egy nap azt kellett tapasztalnom, hogy az ő művészete sem
tökéletes. Meglehet, hogy nincs is tökéletes alkotás a nap alatt a
hazugság terén sem. Olyan fogyatkozást födöztem föl a nyolcas számon,
amely egyszerre nagyon leszállította a művészi becsét…
– Ugyan?
– A nyolcas szám ugyanis azon a napon igazat mondott s azzal mindennek
vége lett.
– És mit mondott?
– Egy gyönge órában valami démoni sugallatra hallgatva, igazat beszélt:
elmondta nekem, hogy volt már egy kedvese én előttem…
A két szép asszony egy pillanatig megdöbbenve nézte a gavallérját, aztán
hangosan kacagva fakadtak.
– Maga bolond, édes uram!
A férfi búsan rázta a fejét.
– Nagyon szomoru dolog az egy szenvedélyes műbarátnak, ha egyszerre
megtudja, hogy a legdrágább műkincse hamisítás…
A két asszony még mindig kacagott.
A harmadik nem osztozott hangos jókedvükben, hanem figyelmesen nézte a
kert fekete bokrai fölött fölbukkanó holdat, mialatt fonyadt arcán egy
könycsepp futott végig.