Harmadnapra mosolyogva és bájosan sétált a parkban. Csokros, csinos
lakktopán volt a lábán, első pillantásra meg lehetett ismerni a fővárosi
művész alkotását. Keskeny, szoros cipő volt, de mégis olyan kényelmes,
hogy akár zongorázhatott volna benne a lába újjával.
A zenepavillon előtt a szőke asszony összetalálkozott Dobozyval. A
fiatalember félve közeledett csak feléje, az asszony verőfényes mosolya
azonban visszaadta neki a bátorságát.
Egy jó óráig sétáltak együtt. Dobozy aztán, kabátján egy rózsával, amely
reggel még a szőke asszony keblén virított, fölkereste író barátját. Jó
ideig beszélgettek közömbös dolgokról, Dobozy végre kiszalasztotta a
titkát.
– Rendben vagyunk már Annával. A feleségem akar lenni.
– Gratulálok.
Hanem azért az özvegyasszony problémáját egyikük sem fejtette meg.