Ime a probléma megfejtése:
Amikor a társaság az előtt való nap a Kecskevölgybe készült, a szőke
asszony türelmetlenül várta a susztert. A suszter meg is jött, hála
Istennek és a szőke asszony majd hogy a nyakába nem ugrott örömében.
– Éppen jókor jön majszter uram; ha egy félórát még késik, harisnyában
mehetek a Kecske-völgybe, mert az a budapesti gazember nem küldte el a
cipőt, az utolsó páromat meg tegnap tettem tönkre, amikor belegázoltam a
patakba. Hadd lám a remekét.
Vidéki cipőnek elég csinos volt. Az asszony fölvette és kopogó léptekkel
sétált föl-alá a szobában.
– Na, nem is rossz! De nem lesz kurta?
A majszter megpödörte a bajuszát és azt mondta:
– Úgy áll, mintha ráöntötték volna a nagyságos asszony lábára. A jól
szabott cipő később sem szoríthatja a lábujjat, mert a láb biztosan áll
benne és nem siklik előre.
A szőke asszony már akkor magára kapta a kabátját és lesietett az ablaka
alatt várakozó kocsihoz.
Ozsonnáig jól ment minden, aztán – no igen, aztán egyszerre azon vette
magát észre, hogy szorítja a lábát az új cipő. A bal lábán levő kezdte,
a másik pedig szekundálni akart a társának és a szőke asszony csakhamar
úgy érezte magát, mintha egy vulkán krátere mellett ülne és az izzó
lávában fürösztené szegény lábacskáját. Alig tudott lélegzetet venni a
nagy fájdalomtól, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon; szerette volna
megölni a nyomorult kontárt, aki a suszter címet merte bitorolni, –
legjobban szerette volna a cipőt levetni a lábáról.
Az emberek észrevehettek valamit az arcán, mert faggatni kezdték.
Leginkább Dobozy. Rosszul érzi magát? Van valami baja? Óh, a szőke
asszony érezte, hogy ezekkel a borzasztóan ostoba kérdésekkel meg fogják
ölni. Csak nem mondhatja meg, hogy szűk a cipője? Melyik asszony vall be
ilyesmit? Nem, – inkább meghalna!
Elvonult a társaságtól és fájdalmas irigységgel nézte a fiatalokat, akik
kényelmes jó cipőkben futkostak a gyöpön. Elkeseredésében a pad lábához
verte a cipőjét, attól persze még jobban fájt a lába. Egy kép jutott
eszébe, amelyet a budapesti esküdtszéki terem falán látott: egy
mezítlábas hölgyet végigsétáltatnak izzó vaslapokon… Elkeseredésében
végül sírva fakadt…
Meddig tartott a délután? Egy esztendeig? Nem, egy örökkévalóságig!
Végre hazamentek… Végre otthon volt… Végre! Amikor a szobaleány lehúzta
szegény lábáról a gyilkos szerszámot, a szőke asszony félájultan, de a
boldogságtól mámorosan mondta: – Áááh!