Az emberölés terve nyolc vagy tíz esztendővel ezelőtt fogamzott meg a
bűnrészesek lelkében, amikor a küllővári híres lóvásár idején Timár
Ferenc első ízben meglátta Bács Olgát, Farkasnak, a bánhidai földesúrnak
leányát.
A helyzet tisztázása végett előrebocsájtom, hogy Bácsékat háromszáz
esztendő óta mindig Bácséknak hívták, Timár azonban valaha a Traurig
névre hallgatott. Timárnak, aki akkoriban huszonnyolc éves fiatalember
volt, csinos vegyeskereskedése volt a küllővárosi nagy utcában, amely
csak olyan legitim öröksége volt, mint más ember fiának a hitbizománya.
Két segéddel és egy inassal dolgozott, de azért reggeltől estig maga is
ott volt a boltjában, fekete selyem sapkával a fején és plajbászszal a
füle mellett. Mint afféle jóvérü kereskedő, nagyon tudott beszélni a
vevői nyelvén, különösen az asszonynépén és a felsővárosi szobaleányok
reggelenkint három boltot is elkerültek, hogy Timárnál vásárolhassák a
rétesbe való mazsolaszőlőt, mivel Timár olyan őszinte hódolattal ejtette
ki a nagysád szót, mint senki más a küllővárosi kereskedők közül.
Egy nap – a híres lóvásár első napján – négyesfogat állott meg a Kék
oroszlán előtt. (A Kék oroszlán a Timár-féle vegyeskereskedés neve.)
Timár levette fejéről a sapkát: Bács Farkas lépett a boltjába, Olga
kiséretében.
A kisasszony a csemegék egész lajstromát mondta tollba a kereskedőnek,
mindezeket majd el kell küldeni a bánhidai kastélyba.
– Apának születésenapja lesz és sok vendéget várunk, – mondta, egy
mosolygó pillantást vetve apjára.
Amikor megtudta a tengeri rák árát, fölsikított nagy rémületében, aztán
alkudozni kezdett, szenvedélyesen, szinte elkeseredetten, a jó
gazdasszonyok szokása szerint.
– Hová gondol, Timár úr? Három forint!
Bács Farkast nagyon mulattatta a leánya cigánykodása.
– Te lealkudnád még a csillagokat is a menyországból!
Olga hízelegve csókolta meg a szép öreg úr kezét, mintha ezzel el akarná
hallgattatni, aztán erélyes hangon közölte a kereskedővel az
ultimátumát. Valahogyan mégis megegyeztek. Bács aztán egy ötvenes bankót
adott Timárnak, a visszajáró pénzt pedig olvasatlanul zsebre gyűrte.
Timár még az este viszontlátta Bácsékat az Aranycsillag-ban, ahová
legényember létére vacsorázni járt. A vendéglő telve volt hangos vásáros
néppel és a vidéki birtokosok a megyei asztalhoz gyülekeztek. Vagy
huszan lehettek, erősnyaku, vörösarcu urak; nő csak egy ült közöttük:
Olga. A leány mosolyogva hallgatta a lókupec-adomákat, közbe gyöngéd
pillantásokat váltott édesatyjával, aki a régi divatu gavallér
udvariasságával szolgálta ki az asztalnál.
Timárt meglepte és meghatotta a gyöngéd ragaszkodás, amelyet a leány az
édesatyjával szemben tanusított.
Bács Farkas különben tényleg az az ember volt, akit szeretni lehetett.
Sokan mondták róla, hogy a legérdekesebb és legjobb modoru ember, akivel
életükben összetalálkoztak. Korán megőszült, de a haja tömött és finom
volt, mint a fehér selyem. A fekete szeme fiatal tűzben ragyogott. A
járása pedig oly ruganyos volt, mint egy ifjué. Nagy mértékben birta azt
a ritka művészetet, amelylyel röptében lehet meghódítani az emberek
rokonszenvét. Ez a művészet meglehetősen ritka, pedig fölötte egyszerü.
Bács az emberekkel való bánásmódja alapjává a következő tételt tette:
Minden emberrel úgy bánok, mintha meg volnék róla győződve, hogy szeret
engem.
Ezzel az egyszerü fogással lefegyverezte a legzárkózottabb embereket is.
A fiatal kereskedő elgondolkozva nézte az Aranycsillagban Bácsékat.
Különös, zavaros, fájdalmas vágyakozás támadt a lelkében. Ő igen élelmes
kereskedő hírében állott, amellett azonban nagy mértékben az volt, amit
jó fiúnak szokás nevezni. Árvagyermek létére idegen, kicsinyes emberek
között nőtt fel és sohasem volt része abban, ami után öntudatlanul
epedett: igaz gyöngédségben.
Megszólította az asztalához telepedett bánhidai körjegyzőt.
– Nagyon derék ember lehet Bács Farkas.
A jegyző vállat vont.
– Az ország legveszettebb kártyása.
Timár kiejtette kezéből a villát.
– Bács Farkas?
– Ő. A tulajdon vagyonát már elkártyázta s most azon van, hogy
elkártyázza a leánya anyai örökét is…
– Bács Farkas?
A jegyző igazat beszélt. A szeretetreméltó öreg úr betege volt a
kártyának, mint sok ember az alkoholnak.
Pedig elmés és művelt ember volt. Ismerte az embereket, sőt önmagát is.
Ritka értelemmel tudott beszélni az emberi természet titkos hajlamairól,
de ha alkalma nyilt, éjszakákon át játszott, esze nélkül, telhetetlen
szenvedélylyel, mindenét kockára téve. Talán a lelki üdvösségét sem
sajnálta volna föltenni egy kártyára, ha akad ördög, aki tartja.
A küllővári vásár végzetessé lett Bács Farkasra nézve. Megint három
éjszakán át játszott a megyei urakkal és bár mindvégig utánozhatatlan
hidegvérrel osztotta a kártyát, negyednapra annyit veszített, hogy
többhavi határidőt kellett kérnie adósságai törlesztésére.
Olga csak akkor kezdte sejteni, hogy baj van, amikor az édesatyja
óvatosan szóba hozta a birtok eladásának kérdését. Fárasztotta a pusztai
élet, rossz évek jártak a granáriumokra, Olgának pedig jobb sorsot
szánt, mint hogy künn élje le fiatal éveit a falun. Lám, ez is eladta a
birtokát, az is; mindenki eladta; ha az ember Bács Farkast hallotta,
akkor ők voltak az okos emberek, a megfordított honfoglalók.
Beköltöztek hát a városba. A főutcában fogadtak lakást, éppen szemben a
Timár boltjával. Bács Farkas, – a javíthatatlan optimista, aki anyagi
bukását is úgy fogta föl, mint valami ideig-óráig tartó, kellemetlen
átmeneti állapotot, – a szebb jövő reményében nagy és drága lakást
fogadott, előszobákkal és boudoirral a leánya számára. A szükséges új
bútorokat csak tavaszszal akarta beszerezni és mivel addig elvesztette a
bútorokra szánt pénzt is, a lakás mindvégig üres maradt és fölötte
szomoru benyomást tett.
Amit Olga addig csak sejtett, arról most már bizonyságot szerezhetett:
lassan, de ellentállhatatlanul elsülyedtek az apró adósságok
ingoványában. Bács Farkas, aki valaha ezresekbe játszott, most már csak
forintokat tehetett föl egy-egy lapra; régi előkelő nyugalma és régi
makacs balszerencséje most sem hagyta cserben.
Senkinek sem telt öröme Bácsék megváltozott sorsában, csak Timárnak, a
Kék oroszlánnak, ahogy a városban nevezték. Reggel és alkonyatkor csak
ki kellett lépnie a boltja ajtaja elé, hogy ott láthassa Olgát a szemben
levő ablakban és ezt a látványt nem adta volna oda egy országos vásárért
sem, pedig vásárnapján a falusi vevők valóságos ostrom alá vették a
boltját. A csöndes érdeklődés, amelyet a földesúr leánya iránt érzett,
csöndes rajongássá lett, amióta napról-napra oly szépnek és szomorúnak
látta Olgát, aki most már nem állott fölötte olyan elérhetetlen
magasságban, mint annakelőtte.
A leány nem akart látogatókat fogadni mostani lakásán s azért alig járt
emberek közé; az édesapját is csak keveset látta otthon és napjait bús
magányban töltötte. Mire elkövetkezett a tél, valami különös nembánomság
vett rajta erőt. Nem volt már kedve rendezgetni a lakásban. Sokat
gondolt megint a boldogult édesanyjára és ha menekülni akart a szürke
gondolatai elől, órákat is eltöltött az ablakban, az utcán járkálókat
nézve.
Várt valamit. Hogy mit, azt talán maga sem tudta, valami csudát, amely
véget vet a mostani állapotnak.
Valami történt a tavaszszal: Timár a kereskedő, levelet írt Bács
Olgának. Talán magára vonatkoztatta a pillantásokat, amelyeket az
ablakban unatkozó leány az utcára vetett; talán csak becsípett a főutcán
nyíló ákácfák illatától; elég annyi: Timár megkérte Olga kezét.
A levél, amelyben ezt tette, megérdemelné, hogy megőrizzék az emberi
szív dokumentumai közt.
Inkább száraz volt, mint ömlengő, és különös benyomást tett azzal, hogy
szerénységből következetesen kerülte a szerelem szót. Ő nagyrabecsüli
Olga kisasszonyt s fölajálja neki kezét, bár láthatólag maga sem hiszi,
hogy ajánlatára reflektáljanak. Ő azonban nem ér rá udvarolni és nem is
ért hozzá, azért ilyen módon akar tisztába jönni önmagával. Egy kis
dicsekedés is volt a levélben, amikor megemlékezett az anyagi
viszonyairól, amelyek kedvező állapotuknál fogva lehetségessé teszik
neki, hogy eltartson egy családot. Aztán egy halk célzás, amelyből
kitetszett, hogy Timár – ha Olga ugyan elfogadná ajánlatát –
kötelességének tartaná, hogy rendbehozza Bács Farkas ügyeit is.
A leány elolvasta a levelet, kétszer, háromszor is. Nem lepte meg
nagyon, női ösztöne régóta megsúgta neki, hogy a becsületes kereskedő
szereti, sokkal igazabb szerelemmel, mint levelében ki tudja fejezni.
Alkonyatig aztán elgondolkozott ezen. Ő eddig csak olyan férfiakat
ösmert, akiknek a kezében elolvadt a pénz, mint a márciusi hó. A
tevékeny, erélyes kereskedő, aki láthatólag olyan jól értett a
vagyonszerzés művészetéhez, imponált neki. Szereti Timárt? Erre nem mert
válaszolni. De a női gyöngédséggel telt szívében úgy érezte, hogy
hűséges társa tudna neki lenni.
Egypár kicsinyes külsőség bántotta csak az úri leányt. A fekete sapka és
plajbász Timár füle mögött… Hanem aztán megnyugtatta önmagát. A
kényelmes, a vidám kis háztartás közepett, amelyet ő tudna berendezni
Timárnak, bizonyára azzá nevelhetné a kereskedőt, amivé csak akarja.
Ebben bizonyos volt.
Az ablakhoz lépett és a pillantása találkozott a Timáréval, aki ott
állott a boltja előtt. Már alkonyodott és a félhomály bátorságot adott
mind a kettőjüknek, hogy hosszasabban nézzenek egymás szemébe.
Ebbe a hosszú nézésbe beleszédültek mind a ketten és a szívük erősen
dobogni kezdett. És egyszerre más szemmel nézték egymást. Nem a szerény
vidéki kereskedő és a híres Bács Farkas leánya nézett farkasszemet,
hanem egy erősakaratu fiatal férfi és egy vágyakozó, reménykedő fiatal
nő.
Olgának ott kellett hagynia az ablakot, mert haza jött az édesapja. Nem
jött egyedül, magával hozta a két Neviczky grófnőt is, régi
birtok-szomszédjait. Az utcán találkozott össze velük, ahol egypár elmés
bókot mondott nekik. A leányok ekkor titokban azt a megjegyzést tették,
hogy Bács Farkas mégis csak kedves ember és kissé elszégyelték magukat,
hogy olyan keveset törődtek elszegényedett barátnőjükkel, Olgával.
Lorgnonjukkal a kezükben járták sorra a puszta szobákat.
– Nagyon csinos! Igazán kedves!
Bács Farkas az alatt meglátta Timárnak az asztalon fekvő levelét.
– El szabad olvasni?
– Hogyne, apa! Hanem – talán későbben.
Bács azonban már átfutotta a levelet. Elmosolyodott és nyugodtan oda
nyujtotta a grófnőknek.
– Olvassák csak!
A kisebbik leány valósággal nevető görcsöt kapott. Kacagott, mint a
galamb.
– Soha ilyet! A Kék oroszlán feleségül akarja venni Olgát!
A nagyobbik dühbe jött.
– Szemtelenség!
Bács Farkas azonban más nézeten volt.
– Miért volna szemtelenség? Egy férfi nem tisztelhet meg jobban egy nőt,
mint ha fölajánlja neki a kezét. A Kék oroszlán ott hibázta csak el a
dolgát, hogy egy polcra állította magát Olgával. De ezt nem sértő
szándékkal tette, hanem naivságból…
Olga maga is nevetett, de az arca vérvörös volt. Hol is járt az esze,
hogy a Kék oroszlánt, a vöröskezü kereskedőt, a Bács Farkas vejévé
akarta tenni? A Bács Farkas vejévé és a Neviczkyek, a Hatfaludyak, a
Vivóék atyjafiává? De hiszen nem is akarta komolyan. Isten tudja, hogy
mit akart… Bács maga válaszolt a Kék oroszlánnak.
Igen udvarias levélben köszönte meg Timárnak megtisztelő ajánlatát.
Aztán finom maliciával fejezte be sorait: Reméljük – írta – hogy Timár
úr a családi boldogságot, amelyet leányom nem nyujthat neki, más – hozzá
közelebb álló – körökben fogja megtalálni.
Ezzel az ügy be volt fejezve.
A nyáron még rosszabbra fordult Bácsék sora. Farkas, aki nem mondott le
a reményről, hogy előbb-utóbb vissza fogja még nyerni Olga hozományának
egy részét, egyre játszott és egyre vesztett. Olga pedig megismerte a
nyomort, még pedig annak legrettenetesebb kiadásában: megismerte a cifra
nyomorúságot.
Neviczkyéknek akkoriban egy nagylelkü ötletük támadt: magukhoz vették
Olgát. A társalkodónőikkel sehogysem tudtak megférni, Olga pedig
gyermekkora óta olyan igénytelen és szelíd természetü volt. Bács Farkas
sohasem engedte volna meg, hogy Olga fizetést fogadjon el a grófi
családtól, de hogy a grófné a leánynak ugyanannyi zsebpénzt adjon, mint
a konteszeknek, ez ellen nem lehetett kifogása.
A mi pénze volt Olgának, azt minden hónap elején elküldte Küllővárra,
édesatyjának, aminek az lett a következménye, hogy Bács Farkas minden
hónap első éjszakáját a kártyaasztal mellett töltötte. Már nem a megyei
főtisztekkel és földbirtokosokkal, hanem az irnokokkal és kisbérlőkkel
játszott.
Több esztendő is elmúlt, míg Olga megint összetalálkozott Tímár
Ferenccel. A leány az édesatyját jött meglátogatni Küllővárra; már
jóideje nem látta Bácsot. Az öreg úr megijedt, amikor meglátta a nagy
változást, amely Olgán végbement.
Húsz lépésről nézve még elég csinos volt, de aki közelebbről nézte,
észrevehette, hogy az arcbőre világossárga, mint a régi elefántcsont, az
ajka szélén pedig két pedáns ránc van. Vén kisasszony lett belőle. Az
olyan üde, rózsás arcbőr, mint az övé volt, nem állja sokáig a pártát.
Bács ráncba szedte a homlokát.
– Talán nem jól bánnak veled Neviczkyék? Mert akkor rögtön elveszlek
tőlük.
Olga szomoru mosolylyal rázta meg a fejét.
– Nagyon jól bánnak velem… Eleintén kissé féltékenykedtek reám, de most
már nem udvarolnak nekem a fiatal urak és a leányok nagyon szeretnek…
– No, – azért mondom!
Amikor délután ketten az apjával elsétáltak a Timár boltja előtt, a Kék
oroszlán künn állott az utcán.
A derék Timár feje fölött nem haladt el nyomtalanul az idő. Erősen
hízásnak indult, aminek következtében a szeme még kisebb lett, az arca
pedig oly nevetségesen gömbölyü és rózsás lett, mint egy pólyás babáé. A
mellényén akkora aranyláncot viselt, mint a saroglyakötő. A fekete
selyemsapkáját most már nemcsak boltjában hordta, hanem az utcán is, ha
átment a sörházba. Sokat járt a sörházba, ahol mértékletesen, de
rendszeresen itta az árpalét.
Amikor most meglátta Bácsékat, megemelte a sapkáját és a vidéki
kereskedők hadaró hangsúlyozásával mondta: Alászolgája! Van szerencsém!
Az öreg úr hamiskásan megszorította a leánya karját.
– Te, Olgica, emlékszel még arra, amikor a Kék oroszlán megkérte a
kezedet?
Olga rövid, száraz nevetést hallatott, amit a grófnőktől tanult el.
Újabban egyáltalában valami keresett, arisztokratikus szögletesség
jellemezte a modorát.
Ebben a pillanatban Olga is, Bács is, alkalmasint Timár is örültek, hogy
abból a dologból nem lett semmi. És nem jutott eszükbe, hogy hárman
megöltek valakit: egy asszonyt, egy mosolygó szemü, gömbölyü kis
kalmárnét, szerető feleséget és gyöngéd édesanyát.