A berlini Thiergartenben történt, egyik előkelő nyaraló angol kertjében.
A Bredowok az este valami kerti ünnepséget rendeztek, amelyen részt vett
a berlini társaság színe-java. Ott volt a számtalan tagból álló
Bredow-család, ott voltak a Manteuffelek, a Raditzok és nem tudom, még
kicsoda. Ott volt egy nagy csapat katonatiszt, a fővárosi
gárdaezredekből. A diplomáciai kar fiatalabb tagjai is szép számmal
megjelentek. Ott volt, hogy többet ne mondjak, Joob báró is, aki mint
Magyarország címzetes alkonzula fáradozott a Németországban rekedt
drótostótok védelmében. Berlinben különben Joobot, a sötétbarna arcbőre
miatt, Cigánybárónak nevezték.
A Cigánybáró úgy találta, hogy Bredowék társasága kiállhatatlan, az
egész mulatság pedig halálosan unalmas. A tisztek vállrojtos kabátban,
állig érő gallérral, kidüllesztett mellel jártak-keltek. És mivel
tudták, hogy Joob tartalékos tiszt, valamennyien a bajtárs úr
megszólítással boszantották. A hölgyek is oly finnyás arccal és
szertartásos mozdulatokkal táncoltak, mint egykor a leviták a
frigyszekrény előtt. Egy jófajtáju magyar kurjantás bizonyára elég lett
volna arra, hogy jéggé fagyaszsza az egész társaság hüllővérét.
És ha nem lett volna itt Bojár Margit, – no, de szerencsére itt volt
Bojár Margit.
Éppen arra sétált unokatestvérének, az árbochosszúságu Bredow
kapitánynak karján. Fehér batisztruhájában megint nagyon csinos volt.
Hiszen ő is merev és komoly, de ajka szélén hébe-korba mégis fölvillan
az a végtelen kedves, sokat mondó mosoly, amelylyel már hónapok óta
bolondította a Cigánybárót. Ő is szőke, de nem ám lenszőke, mint a
többi; az arcszíne pedig barna, mintha finom aranyzománccal volna
befuttatva…
A hosszu kapitány később a pohárszéknél összetalálkozott Joobbal.
– Nagy sajnálkozással hallottam Margit hugomtól, hogy bajtárs úr
elhagyja Berlint? – kérdezte.
– Igen, visszamegyek a hazámba.
– Már a közeli jövőben?
– Amint csak lehet. Még csak kérdeznem kell valakitől valamit, aztán
mehetek.
– Talán bizony rózsás női ajakról vár feleletet a kérdésre? – enyelgett
a kapitány.
– Igen, női ajakról, – mondta a Cigánybáró szárazon.
– Akkor sok szerencsét kivánok!
– Nem szerencse kell nekem, hanem alkalom!
Mindketten ittak. A Cigánybáró egyébként meglehetős elfogultsággal
itélte meg a németek faji tulajdonságait, de az ivóképességük előtt
mindenkor készségesen kalapot emelt.
– Sokáig marad Berlinben Bojár kisasszony? – kérdezte később odavetőleg
a címzetes alkonzul.
– Talán örökre, – mondta a kapitány titokzatos mosolylyal. – Legalább
édesanyja úgy akarja…
Összekoccintották poharukat.
– Ön ismeri a magyarországi rokonainkat, a Bojárokat? – kérdezte a
kapitány.
– Csak felületesen. Egy időben sokat beszéltek Bojár ezredesről, a
kisasszony édesatyjáról.
A kapitány igen jókedvünek látszott és szokása ellenére beszédesnek
mutatta magát, aminek egyik oka bizonyára a pezsgő lehetett.
– Margitnak az édesanyja az én nagynéném… Valaha híres szépség volt…
Valami csehországi fürdőben ismerkedett meg Bojárral. Ismertem Bojárt,
két ízben is vadásztam a magyarországi birtokain és meg vagyok győződve,
hogy a világ legszeretetreméltóbb férfiai sorába tartozott… Szép,
lovagias ember volt. Vendégszerető és bőkezü, amellett hallatlan módon
vakmerő. Nagyon szerette a nénémet, de a szíve oly csodálatosan volt
szerkesztve, hogy a néném mellett még vagy egy tucat szőke, barna és
vörös szépség talált benne helyet… Öt év előtt történt a kínos és
tragikus eset, amelyről ön is hallott.
Bojár Bécsben volt és összetűzött valami cseh gavallérral. Nem tudom,
hogy az összetűzés oka szőke volt-e vagy barna; én csak azt tudom, hogy
az Operában táncolt. Megverekedtek. Bojárt ezúttal elhagyta hagyományos
szerencséje, koporsóban szállították haza birtokára… Ön emlékszik a
dologra, hiszen óriás botrány lett belőle… A néném ott se volt a férje
temetésén. Képzelje el a büszke asszony lelkiállapotát, amikor megtudta,
hogy a férje, akit imádott, egy rózsaszínü rongy miatt halt meg… Azóta a
néném, aki férjében mindig a magyar faj megtestesülését látta, valami
ideges ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami magyar. Ez nem
igazságos, de végre is érthető. Ott él még magyarországi birtokain,
amelyeken úgy gazdálkodik, mint egy férfi, de a leányát, amikor ez két
év előtt fölvette első hosszu szoknyáját, fölküldte az édesanyámnak,
hogy vezesse be az itteni társaságba. Néném azt szokta mondani: Nem
akarom, hogy Margit magyarok közt éljen. Hűvösebb, józanabb emberek közé
küldöm, ott talán meg fogja találni a boldogságot, amit én nem találtam
meg.
A Cigánybáró meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon.
– Hűvös, józan emberek! – Önök tehát bennünket rosszabbnak tartanak a
saját nemzetbelieknél?
– A világért sem! Nem rosszabbaknak, hanem másoknak. Egy példával meg
tudnám magamat értetni. Tegyük föl, hogy a vérmérsékletnek színe van és
hogy az északnémet nemzeti temperamentum kék. Ebben az esetben a
magyaroké vörös. Egyik se jobb a másiknál, de mindegyik más.
Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Maradjunk meg a színek
mellett… A kék szín jól esik a szemnek, tisztább, nyugodtabb és
komolyabb a vörösnél. Igaz, hogy emellett szentimentális, hideg és
gyakran émelyítő. A vörös szín föltünőbb, melegebb. Kár, hogy bántja a
szemet és izgatja az idegeket, mint minden érzékies dolog…
– Minden németben egy professzor lappang, – jegyezte meg magában a
Cigánybáró.
Aztán eszébe jutott valami.
– Eszerint Bojár Margit, mivel a vörös és a kék szín összevegyüléséből
származott, tulajdonképpen – lilaszínü?
A hosszu kapitány elmosolyodott.
– Ilyenformán van. Temperamentuma ma még lilaszínü, azaz se vörös, se
kék. Most jön abba a korba, amikor színt kell vallania.
Zeneszó hallatszott.
– Hallja? Ez a zene is vörös! – mondta Bredow.
A kertben egzotikus huszárruhába bujtatott cigánybanda kezdett játszani.
Asztalhoz mentek. Óriás sátor alatt állott a fényesen terített asztal.
– Színt fog vallani! Csak beszélhetnék vele, mondta magában a
Cigánybáró, miközben néhány fiatal _bajtárs úr_ közé ült.
A lilaszínü leány ott ült vele szemben egyenesen, komolyan és szerényen,
mint egy jónevelésü fiatal hölgyhöz illik.
Joob néhányszor átszólt az asztalon, a leány helyett azonban mindig
Bredow kapitány válaszolt. A Cigánybárónak lassankint rossz kedve lett,
veszedelmesen kezdett inni.
Vacsora végén azt mondta valamelyik német, hogy szeretne egy igazi, egy
tősgyökeres magyar nótát hallani. A Cigánybáró kissé elgondolkozott,
aztán odaintette a primást: