– Az ördögbe is, asszonyom, hát mit képzel? A férjét megcsalni nem olyan
gyerekség. Ha az én feleségem tenne velem ilyet – eh, én megfojtanám!
Az asszony nem szólt semmit, csak mereven nézett a szemébe. Szép,
csudálatosan beszédes szeme volt; világosszürke, tiszta és becsületes.
Oly szeliden tudott nézni, oly megindító ostobasággal, mintha azt akarná
mondani: Rosszat tettem? Hát miért nem vigyáztatok reám jobban?
Tóth a kalapja után nyúlt és fölemelkedett.
– Az az úr különben meg fogja kapni a magáét. Holnap áll a férje
pisztolya elé… Hogy magával mit szándékozik tenni az ura, azt nem tudom.
Én azonban megfojtanám.
– Hát tegye meg! – szólt egyszerüen az asszony.
Tóth vállat vont.
– Maga, hál’Istennek, nem az én feleségem és így – jó estét!
Amikor az előszoba ajtajából még egyszer visszafordult, ott látta az
asszonyt, az ajtófának dőlve, fölemelt karjával a sötét függönyt fogva.
Tóth urat nagyon leverte az asszony botlása. Sajnálta az urát, a szegény
Csonka Gyulát és sajnálta magát, mert úgy érezte, hogy őt is fájdalmas
csalódás érte. Két év óta rendes vendége volt a Csonka-háznak, ahol
második otthonra talált. Holmi pót-otthonra, amelynek előszobájában,
felöltőjével és sárcipőjével együtt, lerakta tisztátalan gondolatait is.
Jól esett neki a háziasszony bájos bizalmaskodását élvezni és fölötte
szeretett a fiatal házastárs apró-cseprő kérdéseibe avatkozni. És ez a
kandalló-költészet most egyszerre érthetetlen módon véget ért. Sem a
megcsalt férj, sem a házibarát nem tudta megérteni a dolgot, de lehet,
hogy a szép bűnös maga sem értette.
Másnap megtörtént a párbaj. Tulajdonképpen Tóth kényszerítette rá a
férjet, hogy verekedjék.
– Ezzel tartozol magadnak, de nekünk is, akik jó barátaid vagyunk…
A szegény megcsalt férj nagyon ügyetlenül viselkedett. Pisztolylyal a
kezében összegazemberezte az ellenfelét és golyót kapott a csípőjébe. Ez
ugyan a megcsalt férjek rendes sorsa, de Tóth mégis szerette volna, ha
ezúttal kivételesen a csábítót lövik keresztül.
A csábító! Vagy tizenöt évvel idősebb lehetett a férjnél. Vörhenyes,
rövidre nyírt szakállt viselt és külsejére nézve semmiben sem
különbözött valamelyik vidéki lókupectől. Egyébként gróf volt és óriás
vagyon ura, de köztudomás szerint fukar, akár egy uzsorás.
Csonkáékkal úgy került össze, hogy ármentesítési terveket készíttetett a
mérnökkel. A munkáért ugyan nem fizette meg Csonkát, hanem azzal
kárpótolta, hogy néhanapján nála ebédelt és udvarolgatott az asszonynak.
Nem lehet tagadni, hogy ezt az udvarlást mindenki szívesen látta: a férj
is, az asszony is, még a házibarát is. Az asszony boldog volt, hogy a
barátnői irígykednek reá, a két férfi pedig boldog volt, hogy a gróffal
valami barátság félébe keveredhetett. És talán éppen a hiuság tette
lehetségessé az elképzelhetetlen dolgot.
Nem értem, hogy történhetett! Nem értem! Így sóhajtozott Csonka Gyula
még akkor is, amikor Tóth karjára támaszkodva, mint gyógyuló beteg
bicegett föl-alá a kórház kertjében. A sebláza elmaradt, most már más
láz vette elő: újra visszakivánta az asszonyt. Tóth egyszer rajtakapta,
amikor éppen Margit egyik zsebkendőjével babrált.
– Azt hiszem, elhamarkodtam a dolgot, – mondta Csonka bánatosan. – Igaz,
hogy nagyot vétett ellenem, de hiszen még félig gyermek volt… Egészen
gyermek volt! És most világnak kergettem, mint egy rossz cselédet…
A házibarát megszeppent.
– Gyula, ne bomolj! Arra az asszonyra nem szabad gondolnod. Ezzel
tartozol magadnak és barátaidnak is…
Csonka kiheverte ezt a betegséget is. Annyira kiheverte, hogy félév után
újra megházasodott. Nem tudott sokáig asszony nélkül meglenni, ő férjnek
született. Ezúttal megtalálta azt, akire szüksége volt: a női
nyárspolgárt. Elvett valami alamuszi vidéki kisasszonyt, akiből idővel
nagyon önérzetes, keménykezü menyecske lett, a cselédek réme.
Csonka most már nyugodtan alhatott; az új asszony sokkal hidegebb és
önteltebb volt, semhogy rossz asszony lehetett volna belőle.
Tóth egypár eredménytelen kisérlet után lemondott a reményről, hogy
barátja új fészkében új pót-otthonra találjon. Rajta múlt, meg az új
asszonyon. Nem tudtak egymással megbarátkozni, sehogy sem. Csonka
azonban fülig úszott a boldogságban.
– Hej öregem, – mondta egy véletlen találkozás alkalmából, mert most már
csak véletlenül találkoztak, – ha el nem veszem ezt az asszonyt,
meghaltam volna anélkül, hogy megismertem volna, mi a tisztességes
asszony. Most látom csak, hogy milyen cudar volt a régi! A
megtestesített hazugság volt. Minden szava hazugság volt, azt hiszem,
még tévedésből sem mondott soha igazat…
A házibarát kedvetlenül vállat vont.
– Jobb szeretem, ha nem beszélünk erről, – mondta szárazon.
Azzal otthagyta barátját, akit aztán jó sokáig nem látott. Egyedül élte
tovább legényéletét, amelyet utóbbi időben sivárabbnak talált, mint
valaha.
Egy nap aztán véletlenül összetalálkozott megint a szép bűnössel. Úgy
esett, hogy egész délután künn kóborolt a szigeten. Egész délután
jókedvében volt, alkonyatkor azonban, midőn a nyárfák megnyúló árnyéka
elnyelte a verőfényt, megint erőt vett rajta a levertsége. Kalappal a
kezében végigsétált a sötét alagúton, amelyet a lehajló lomb alkotott a
feje fölött. A cserjésből tavaszi pára emelkedett föl, amely rejtelmes
vágyakkal töltötte el a szívét és forrongásba hozta vérét. Egyszerre
szomorunak találta a magányt és nyomasztónak a csendet és megint emberek
után kivánkozott. Az embereket megtalálta a felső vendéglő előtt.
És amint ott ült, asztalára könyökölve, elhagyottan a lármás sokaság
között, váratlanul, mint egy tünemény, megjelent előtte Margit; fölemelt
fővel, könnyü mosolylyal az ajkán, a világos nyári ruháját kecsesen
összefogva, jött föl a veranda lépcsőjén.
Két év óta, amióta eltünt a fővárosból, kissé megváltozott. A termete
mintha megnyúlt volna, bár vállban megtelt. A tekintete azonban most is
olyan gyermekesen nyilt és becsületes volt, mint annak előtte.
– Jó estét, asszonyom!
– Jó estét, Tóth!
Mindaketten zavarban voltak. Tóth egy ösztönszerü mozdulatot tett a
kezével, erre aztán Margit odanyujtotta neki a keztyüs kezét.
– Maga most itt van? – kérdezte Tóth.
– Itt lakunk, a szegény édesanyámmal… Szegény anyám, nagyon beteg… Egész
délután ápoltam, most elküldött a friss levegőre, meg vacsorázni… Hanem
nem tudom, találok-e üres asztalt…
Tóth a saját asztalára nézett és az asszony odaült. Csak mikor
elhelyezkedett, kérdezte zavart mosolylyal: Szabad? Aztán, hogy
palástolja zavarát, nagy buzgóan az étlap tanulmányozásába merült,
amelyet a pincér tett eléje. Félhangon olvasta az ételeket, de
láthatólag nem tudta, hogy mit olvas. Az arcát pedig rózsásra festette
az izgalom. Amikor a pincér elment, Margit arca egyszerre elborult.
– Ugy-e nem kellett volna ideülnöm?
– De miért ne? Hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon…
– Igazán? Akkor jól van.
Valamit evett, aztán már megnyugodott.
– Mit csinál ő? – kérdezte egyszerre. – Hallom, megházasodott… Boldog
legalább?
– Óh igen, boldog a maga módja szerint, – mondta Tóth elnéző mosolylyal.
Ugyanaz az elnéző mosoly most megjelent a Margit ajkán is.
– Örülök, hogy hozzávaló asszonyra talált… Mert jó ember, ugy-e? Hanem
mi ketten nem illettünk össze… Ugy-e nem?
– Nem, maguk sehogysem illettek össze…
A pincér salátát hozott Tóthnak és az asszony kivette a kezéből a tálat.
Ecetet, porcukrot és mustárt kért.
– Majd elkészítem, ahogy maga szereti, Szabad?
Tóth hátradőlt a széken és figyelmesen nézte az asszony kezét, amelyen
egy türkizes gyűrű csillogott. Mindig nagyon szerette ezt a szép, fehér
kezet és most olyan figyelmesen és hosszan nézte, mintha kárpótolni
akarná magát a kétévi mulasztásért. Valami puha kecsesség jellemzi
minden mozdulatát, akár fölvesz, akár letesz valamit, az olyan, mintha
megsímogatná, szinte csodálatos, hogy a villák és tálak nem reszketnek
meg a nagy gyönyörűségtől. Nemcsak a keze, az egész asszony olyan lágy,
behízelgő, símogató. A hangja is, a nézése is, a mosolya is. Igazi nő.
Vannak, akik szebbek, elmésebbek és jellemesebbek nála, – de mennyien
vannak! Éva varázsa azonban egyikben sincs meg olyan nagy mértékben,
mint éppen ő benne. A finom illat, amely a csipkegallérjából árad, olyan
hatással van a férfira, mint az erdei ózon. Megifjítja. A villamos
lámpák most fényesebben ragyognak mint az imént, a zene édesebben szól,
még az emberek is, akik a szomszéd asztalnál ülnek, most érdekesebbek és
rokonszenvesebbek, mint az imént.
– Most indulnom kell, – mondja Tóth.
– Elkisérem a hajóig… Szabad?
A hajó azonban csak félóra mulva indul, addig ráérnek még járkálni.
Amikor a sötét fasorba értek, mindaketten elhallgattak. Az asszony
megállott, lehajtotta a fejét és az ernyőjét rátette a cipője hegyére.
Most arról a dologról fog beszélni, – gondolta Tóth. – Bár ne beszélne
arról!
Margit pedig egész halkan így szólt:
– Nem szerettem az uramat soha. Nem gyűlöltem, de nem is szerettem… Néha
meg is sajnáltam a szegény embert… Mindig egy dolog járt az eszemben: jó
volna, ha más volna az uram, Csonka pedig a barátom… Annyit gondolkoztam
ezen, hogy néha el is tudtam magammal hitetni, hogy úgy van… Hanem
képtelenség volt! Az, akire gondoltam és akiről beszélek, nem akart
megérteni… Egy nap meggyűlöltem mindent, meg magamat és a férfiakat és
meg akartam halni… Meghalni gyáva voltam és eszembe jutott, hogy máskép
is véget vethetek a komédiának… Egy gazdag vén mágnás szeretője leszek…
Erre már leánykoromban is gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, –
olvastam, vagy hallottam? – már iskolásleánykoromban is gondoltam: ha
nem lesz úgy, ahogy akarom, akkor egy gazdag vén mágnás szeretője
leszek. És nagyon rossz leszek.
Tóth haragosan a szavába vágott.
– Hallgasson!
– És nem is az uramat akartam megcsalni. – Óh nem – vele nem is törődtem
– hanem a másikkal! Ugy-e utálatos vagyok? És mégis – lássa – most azt
tehetném, amit akarok, de nincs egyéb kívánságom, mint meghalni.
A part felől panaszos harangszó hallatszott.
– Most megy a hajó!
Kezet fogtak.
– Nem fog többet kijönni, ugy-e?
– De igen. Egyszer még kinézek ide.
– Mikor jön?
– Majd ha ráérek…
– Holnap nem ér rá?
– Nincs semmi dolgom…
– Kijön holnap?
– Kijövök este.
– Délben jőjjön! Olyan rossz várni, mindig csak várni!
A finom keze ott vergődött egy pillanatig még a Tóth kezében, aztán
elváltak.
Tóth kiment másnap délben, harmadnap is kiment, a reggeli hajóval, aztán
mindennap künn volt…
Egy hónap mulva Csonka Gyula valami kerülő úton megtudta, hogy Tóth el
akarja venni az ő elvált feleségét. Fölsietett a barátja lakására.
– Milyen alávalók az emberek! Azt beszélik, hogy feleségül akarod venni
a cudart…
Tóth élesen mérte végig a barátját.
– Nem tűröm, hogy sértegesd a menyasszonyomat!