A mélabús zenehangokból mintha valami fájdalmas szemrehányás szólt
volna. És Bojár Margit, mintha csak megértette volna a szemrehányást,
fölemelte fejét és lopva nézett a Cigánybáróra.
A hosszu kapitány, aki már kétízben járt Magyarországon, a magyar
zenéről kezdett beszélni.
– Margit hugom valódi zenei tehetség, sok magyar népdalt ismer és
képzeljék, valamennyit hangjegy nélkül játszsza a zongorán, éppen úgy,
mint a cigány…
– Melyik a nótája? – kérdezte a Cigánybáró.
A leány kissé habozott, aztán kendőjével odaintette a primást s a fülébe
mondta a nótáját:
Fehér galamb száll a levegőbe’,
Megy a rózsám, elbúcsuztam tőle;
Hová megyen, merre lész az útja,
Mikor látom, a jó Isten tudja…
Az egyenruhás árboc elgondolkozva rázta a fejét.
– A multkor más nótára mondta, hogy a kedvence.
A Cigánybárón időközben csodálatos izgatottság vett erőt. Vajjon neki
szól a búcsuztató?
Mikor a cigány elhallgatott, ő rendelt egyet:
Csak titokban akartalak szeretni,
De ki kellett annak világosodni…
Most találkozott a szemük első ízben. A leány aztán lehajtotta a fejét.
– Szabad még egy nótat játszanom? – kérdezte később halkan a
kapitánytól.
A hosszu Bredow boldog volt, hogy Margit az ő társaságában olyan jól
mulat…
– Huzassa csak, hiszen azért van itt a cigány…
A prímás a leány széke mögött állott és rákezdte:
Ne csalj meg, ne csalogass engemet
Hiszen tudod, hogy igazán szeretlek…
Bojár Margit, mintha meggondolta volna magát, hirtelen intett a
cigánynak, hogy nem azt akarta játszatni. Mást. Azt hogy:
Azt mondják: nem adnak
Engem galambomnak,
Hanem inkább másnak,
Annak a hatökrös
Fekete subásnak…
A Cigánybáró nem ivott már, hanem csillogó szemmel nézte a csinos
lilaszínűt, akinek az arca most már határozottan pirosodni kezdett.
Aztán, bár a hosszu kapitányon nem volt fekete suba, egy gyilkos
tekintetet vetett reá.
– Ácsi, cigány! – mondta Joob egyszerre. – Azt a nótát:
Megverek valakit,
Vagy engem valaki,
Hej, de a rózsámat,
Ne szeresse senki…
A leány megszeppenhetett e fenyegetés hallatára és alkalmasint a
lelkiismeretét akarta megnyugtatni, amikor válaszul húzatta:
Nem vagyok én oka semminek,
Édesanyám oka mindennek;
Mért nem is ad engem olyan, olyan, olyannak,
Kit én választanék magamnak…
A társaságnak fölötte tetszett ez a szokatlan mulatság. A fiatal
tiszteken valami patyolat jókedv vett erőt. Erősen ittak s ha értettek
volna hozzá, bizonyára daloltak volna. Bredowné szíve, odafenn az asztal
végen, anyai örömben úszott, amikor hosszu fiát sugárzó arccal látta a
gazdag Margittal fecsegni. A leány buzgón hallgatta a kapitányt, a
Cigánybáróra a világ minden kincseért se pillantott volna. Ha olykor
arra is tévedt a tekintete, akkor sem az arcába nézett, hanem arra a
nagy, vérvörös szegfűre, amelyet az alkonzul a frakján viselt.
(Boulanger tábornok tiszteletére viselte. Nagyon tisztelte akkoriban a
francia tábornokot, mivel azt várta tőle, hogy meg fogja verni a
németeket.)
Margit most odahajolt a kapitány füléhez.
– Nézze, kérem, azt a virágot? Nem tudok betelni a nézésével… Még soha
életemben ilyen szép virágot nem láttam!
– Olyan, mint minden piros szegfüvirág. De ha szépnek találja…
Bredow kapitány udvariasan elkérte a Cigánybárótól a virágot és odaadta
Margitnak.
– Köszönöm, – szólt a leány, – s mert ön adta, fel is tűzöm.
Előbb azonban megszagolgatta, egyszer, véletlenül, végighúzta a száján,
csak aztán tűzte a hajába. A piros virág pompásan festett a hajában.
– Színt vallott! – ujjongott magában a Cigánybáró.
Nagy gyönyörűségében, mi telhetett tőle? – egy nagy bankót csúsztatott a
cigány markába és elhúzatta ezt a nótát, hogy azt mondja:
Nincs feleségem, de majd lesz,
Hazahozom télen, ha jó lesz,
Veszek neki csizmát, ha jó lesz,
Megcsókolom százszor, ha szép lesz.
A kapitány azalatt szép búzavirág-színnel festette ki a jövőjét.
Ha Bredow kapitány próféta lett volna, akkor tudhatta volna, hogy mához
egy esztendőre gyorsvonat fog Budapestre érkezni, amelynek egy
különkocsijából a Cigánybáró fogja kisegíteni fiatal feleségét, Bojár
Margitot.