Korán reggel Karánvárra utaztunk, ahol Sándor bácsinak valami hivatalos
elfoglaltsága volt. Nekem nem volt ott semmi dolgom, én csak azért
kötöttem hozzá magamat az öreghez, mivel fölültem egy rossz ötletemnek:
hogy tanulmányozni fogom a vidéket. Abban állapodtunk meg, hogy délben
visszatérünk a kastélyba, rövidesen megebédelünk és estig visszatérünk
oda, ahonnan jöttünk.
A mezővárosból csak igen szerény benyomásokat hoztam magammal. Egy
rettenetes emberi ábrázatra emlékszem, amely a kávéház ablakából nézett
ki. Rezes arc volt, amely csupa táskából volt szerkesztve. A szeme alatt
egész táskasor, a tokája is csupa táska. Fehér papirszipkából
szivarozott és gonoszul, gőgösen, mint egy sütkérező óriás hüllő nézett
reánk.
A másik kép, amit magammal hoztam, a Hörömpöly István férfiszabó-üzlete.
A kocsis éppen a bolt előtt vette észre, hogy elvesztette a pipáját és
mialatt azt az út porából előkaparta, megadással fogadván Sándor bácsi
bősz szitkait, én benéztem a boltba. Ember nem volt odabenn, de a sárga
asztalon egy legyektől feketélő, enyves ujság feküdt, a falon pedig
divatkép diszelgett, amely pirosfrakkos rókavadászokat ábrázolt. Olyan
szomoru és sivár volt a kis szabó-bolt, hogy majdnem sírva fakadtam.
Térjünk vissza a kastélyba.
Amikor délfelé a nagy park alá értünk, összetalálkoztunk a karánvári
orvosdoktorral.
– Jézusom, csak nincs valami baja az asszonynak? – ijedezett Sándor
bácsi.
A doktor megállította a kocsiját.
– A kis Jancsit baleset érte… Kitörte a kulcs-csontját… De azért nincs
semmi veszedelem… Egy hét mulva rendben lesz… Délután megint kijövök, de
most sietnem kell… Hanem mondhatom, az asszony nagyszerüen viselkedett!
Páratlan asszony!
Azzal már tovább sietett.
– Szegény asszony, mennyi baj is éri, – elmélkedett Sándor bácsi.
Elhatároztuk, hogy nem ebédelünk a kastélyban, – azoknak ott most egyéb
dolguk akad, mint vendégeket traktálni, – azért nem is fogattuk ki a
lovakat. Éppen csak benézünk hogy mi van a gyerekkel, aztán útra kelünk.
Az asszony kijött a kocsirobogásra a betegszobából.
– Alszik! – mondta.
Nyugodtnak látszott, csak a szeme volt vörös a sírástól.
– De hogy esett a baj? – tudakozódott Sándor bácsi.
– Kiugrott az ablakon…
Az asszony leültetett bennünket és körülményesen elmondta a baleset
részleteit.
– Ma reggel erős főfájással ébredtem föl és azért ágyban akartam
maradni… A fiu, miután megreggelizett, erővel be akart jönni a szobámba…
Én azonban kiadtam a parancsot, hogy ne eresszék be hozzám. Meg akartam
büntetni a tegnapi engedetlenségeért és azt üzentem neki, hogy a
viselkedésével beteggé tett és hogy nem is akarom látni. Erre az ő
szokott szenvedélyes modorában az ajtómat kezdte döngetni, a cselédek
pedig, hogy nyugalmat szerezzenek nekem, bevitték a szobájába és
rázárták az ajtót… Akkor kiugrott az ablakon s megtörtént a baj… Amikor
félájultan behozták a szegényt, nem törődött a saját fájdalmával, hanem
egyre azt kérdezte, hogy mi van az édesmamával…
Az asszony elhallgatott és fölszárította a könyeit. Nekem pedig – az ég
tudná hogyan – eszembe jutott Mózes törvénykönyvének egyik sora: „Ne
főzd meg a gödölyét az édesanyja tejében.“ Bizony ez a szegény gödölye
abban fő.
A háziasszonyon valami keserü ellágyulás vett erőt.
– Mennyi gond, mennyi veszedelem! Mivel érdemlem meg ezt én, aki mindig
csak a kötelességemet teljesítem!
– Talán jó volna, ha a fiút valami internátusba adná? – vetettem közbe.
– Isten ments! – tiltakozott az asszony. – Vele senkise tud bánni, csak
én…
Az ajtóban megjelent a szobaleány.
– Az úrfi fölébredt és a nagyságos asszony után kérdezősködik…
– Megyek! De előbb megmosom a szememet… Nem szabad látnia, hogy sirtam…
Ezt elvből nem akarom…
Sándor bácsi lelkesen csókolt kezet az asszonynak. Valami nagyot akart
mondani, de meghatottsága a torkán forrasztotta a szót. Ennyit mégis
kinyögött:
– Bátor asszony! Nagy asszony!
A kocsi rázása nem akadályozta meg Sándor bácsit abban, hogy tüstént el
ne aludjon, a szivarral szájában.
Én nem aludtam, hanem arra az emberre gondoltam, aki Nerviben agyonlőtte
magát… Hej, szegény ismeretlen barátom, ugy-e neked is voltak vakmerő és
fantasztikus álmaid, mint az irokézekkel csatázó Jancsinak, amelyeket az
asszony hazugságoknak nevezett? Ugy-e, neked is voltak ideáljaid,
amelyeket az asszony kiüldözött a szívemből, miként kikergette a
parkjából a kis liliomos királynőt? És téged is megszégyenített az
erényével, dühbe hozott az elveivel és kétségbeejtett a
következetességével?
A kocsi nagyot zökkent egy kövön és Sándor bácsi fölébredt. Minden
bevezetés nélkül – mintha csak tudta volna, hogy mi jár az eszembe – így
szólt az öreg:
– Vajjon miért lőtte magát agyon az a szamár?