Szegény Nacám, a neved ugyan nem nagyon szép, de magad bájos vagy,
aminőnek a gyerekek őrző angyalát szoktuk képzelni. De nemcsak bájos
leány vagy, Naca, hanem egyéb is: okos, dolgos, szerény és becsületes
vagy. Volt ezelőtt még egy tulajdonságod, amelyért kiválóan kedveltünk:
jókedvü voltál, örökké jókedvü, miként az erdei madár. Munkás és okos
ugyan most is vagy, de a jókedvedet egy idő óta szelid szomoruság
váltotta föl. Úgy találom, hogy illik ez a csepp érzelgősség a vidéki
doktorkisasszonyhoz, mint a hársfaillat a holdas éjszakához. És okát is
tudom a múló bánatodnak.
Sátory gróf, – azért ne pirulj, Naca! – Sátory gróf, miután hazajött a
fürdőből, napokon át egyebet se tett, mint hosszu léptekkel, hajadon
fővel sétált a kastélya alatt elhúzódó nyárfasorban. Szomoru őszi kép
volt, a komoly arcu, nyugalmát nem lelő fiatalember, az üres fasorban,
amelynek csendjét károgó varjuk zavarták csak. Egyszerre aztán hirtelen
megállott a poros úton és reménytelenül tekintett végig a tarlók
egyformaságán!
Ekkor olyan félelmetes érzése támadt, mintha bepillantást nyert volna a
sors könyvébe. Abban az van megírva, hogy ő meg fog bolondulni.
Később a régi kastély hátsó udvarán találta magát. Az udvar óriás nagy,
komor és puszta. A kövezet gránitkockái közül kiserkent a fű, a potrohos
rácsu ablakok hosszu sorai pedig némán bámulják a magános embert. Rajta
kivül senki se volt az udvaron, pedig sokért nem adta volna, ha legalább
egy veréb csiripelése zavarta volna meg a csendet. Mit kezdjen most?
Hová bujdosson a végzete elől?
Most megrázkódott az egész valója: dörgést hallott, mély és irtató
erejü, bősz menydörgést, amely úgy hangzott, mint az ugrásra készülő
óriás fenevad morgása. Odafönn, a sápadt égen, száz torony magasságában,
fehéren világító, vajudó felhők torlódtak össze. Nem is felhők, hanem
fantasztikus jéghegyek, ezermázsás jégtáblák, malomkőnyi kristályok,
amelyeket az északi vihar alkalmasint a poláris tengerből ragadott föl
és sodort ide. Irtóztató súlyukkal és fagyos lehelletükkel könnyen
lebegtek a síkság fölött s amint egymást horzsolva összetorlódtak,
vészes búgást hallattak. Lenn a síkságon rémült csend volt. A park
fáinak mintha ijedtükben égnek meredt volna minden águk, a bokrok pedig
mozdulatlanul lapultak a földre. Az egész természet visszafojtotta a
lélegzetét. Aztán egyszerre a szélrózsa minden irányából imaszerü,
egyhangu morgás hallatszott, százezer kétségbeesetten könyörgő, esze
nélkül hadaró élőlénynek a hangzavara. Talán a föld népe könyörgött a
viharok urához? Vagy az erdei fák, a bokrok és fűvek nyelvét oldotta meg
a halál félelme?
– Ez az őrület! Ez az! – mondta Sátory magában.
A szobájában találta magát. Egy idegen alak állott előtte, – nem idegen:
az inasa volt… Levelet tett az asztalra.
– Most hozták a postáról…
– Elvonult a vihar? – kérdezte a gróf.
– Vihar? – csodálkozott az inas. – Szép napos idő van odakünn…
– Jól van! Elmehetsz!
Szégyelte magát és félt, hogy felösmerik benne a bolondot. Azért
közömbös arccal – amelyen azonban a hideg verejték gyöngyözött – a
szemére nyomta az üvegét és gépiesen a kezébe vette a levelet.
Mire való a gondosan összehajtogatott, címeres papírlap? És az egymásba
fonódó, fekete betüsereg? Miért is közlik az emberek egymással a
gondolataikat? Nem feltünő, hogy kedvet éreznek ilyen hiábavalósághoz,
amikor azzal úgy sem segíthetnek a titkos nyomoruságukon? Nem
csodálatos, hogy egyáltalában kedvet éreznének valamihez?
– La belle Yvette, – mormogta a gróf, miközben a levelet nézte.
Ez a név, amint kiejtette a száján, különös képet varázsolt a szeme elé.
Előbb egy fehér bőrből készült, keskeny női cipőt látott, amely a
tengeri fürdő homokjában járt. Hófehér bőrből készült, lakkorru
cipőcske, valamelyik párisi mester remeke. Azután a vékony, bokán
feszülő, fekete selyemharisnya, mely körül habos csipkeszoknya
hullámzott.
– La belle Yvette!
Eldobta a levelet, anélkül, hogy fölbontotta volna. Mi köze hozzá annak
a nőnek? Mi köze egyáltalában az egyik embernek a másikhoz?
Még valami jutott eszébe: Yvette is bolond! A haja, a tekintete, az
egész viselkedése arra vall… Vagy bolond minden ember? Úgy kell lenni,
hogy vannak öntudatlan és vannak őrültségük tudatára ébredt bolondok. Az
öntudatlanok a boldogok, – a többieket elpusztítja öntudatuk… Azaz
megálljunk! Kicsoda boldog? Mi az: boldogság? Semmi! Nincs boldogság.
Nincs semmi.
A gróf az ablakhoz lépett s kinézett a tarlókra. Már alkonyodott; az
égboltozat vérvörös fényben úszott. Egyszerre rettenetes félelem fogta
el: félt a közeledő éjszakától. Ha a sötétség itt éri, a termek
magányában, akkor bekövetkezik a katasztrófa. Ellenállhatatlan vágya
támad majd, hogy kiáltozzon a sötétségben és állati üvöltésével halálra
rémítse a cselédeket.
Ez a gondolata, amelytől nem tudott többé szabadulni, tűrhetetlenné
tette neki a szobában való tartózkodást. Észrevétlenül elhagyta a
kastélyt és nyugtalan léptekkel bolyongani kezdett az alkonyba borult
mezőn. A kutyák fölhangzó ugatásától vette csak észre, hogy a faluba
tévedt.
És akkor történt, Naca, hogy megállott a ti házatok előtt.
Megállott az alacsony ablak alatt és betekintett a kivilágított szobába.
Odabenn, a nappaliban, amely nektek ebédlőtök is, ott ült már a három
örökké éhes fiu, türelmetlenül, csillogó szemmel, mint a zsákmányt leső
három farkaskölyök. Te előttük állottál, Naca, fekete háziruhádban,
amelyet édesanyád halála óta mindig viselsz és kenyeret szeltél nekik. A
három fiu tekintete élesen ellenőrzött, hogy vajjon egyforma mértékkel
mérsz-e nekik s te megértetted a tekintetüket és elmosolyodtál. A
szobában mélységes csend volt, csak a kakukóra ketyegett a hófehér
falon, a függőlámpa pedig szelid fényt árasztott üde, fiatal alakodra.
Ekkor megnyílt az ajtó, Sátory gróf megjelent a küszöbön. Az éjszakában
egyedül bolyongót ellenállhatatlan erővel vonzotta be a nyugodt
lámpafény.
– A méltóságos úr! – mondtad nagy meglepetésedben, miközben a kenyeret
az asztalra tetted és kötényedbe törülted a két kezedet.
– Itthon van a doktor úr? – kérdezte a gróf.
– Nincs itthon; Létára utazott egy betegéhez… De azt hiszem, itt lesz
félóra mulva s akkor rögtön felküldöm a kastélyba…
Nem, a gróf nem akart visszamenni a kastélyba… Egyedül nem!
– Megvárom itt, ha megengedi…
Széket hoztál neki, de aztán megint éhes testvéreiddel kellett
foglalkoznod. Két jókora köcsög aludttejet kaptak, meg egy-egy karéj
kenyeret. És miközben kanalukkal csörömpölve költötték el est-ebédüket,
némán és szakadatlanul a szokatlan vendégre meresztették tágra nyitott
szemüket. Te pedig derült nyugalommal jártál-keltél a szobában, Naca, a
gyerekekről gondoskodtál és mosolyogva válaszoltál a vendég kérdéseire.
A derült nyugalmadnak pedig valami sugalló ereje lehet, Naca, mert a
gróf lelke lassankint csöndesedni kezdett. Figyelmesen szemügyre vett,
aztán a ködön áttörő verőfényként, valami halvány reménység, egy
megnyugtató sejtelem kezdett a lelkében derengeni: óh igen, van még
egészség és tisztaság a világon. Sőt úgy lehet, hogy boldogság is van,
mert van megnyugvás.
Mint a tisztaságnak, az egészségnek és nyugalomnak bájos megtestesülése
állottál előtte, Naca, te, aki kristálytiszta lelkeddel oly kevéssé
hasonlítasz amaz Yvette-hez, a fáradt lelkü, szeszélyes elméjü és örökké
nyugtalan Yvette-hez.
Az édesatyád aztán megérkezett s te, Naca, miután meggyujtottad a
rendelőszoba lámpáját, egy résztvevő, aggódó és bátorító tekintetet
vetve a gróf halvány arcára, magukra hagytad a férfiakat. Félórai
vizsgálódás és faggatás után a doktor tisztában volt a bajjal.
– És mennyi cigarettát szí el napjában?
– Elég sokat. Mostanában a dohányzás az egyetlen szórakozásom. Azt
hiszem, elszívok ötvenet-hatvanat is egy nap, de meglehet, hogy egész
skatulyára valót…
– Megvan a baj: egy kis nikotin-mérgezés… Ha abbahagyja a dohányzást,
nem lesz több idegriadalma…
Amikor megösmerte a baját, tulajdonképpen már egészséges is volt a gróf.
Csak előbbi félelmének kellemetlen emléke nyomta még a lelkét.
Egy hétig aztán rendesen eljárt a doktor házába s a veled való
barátkozás, Naca, többet gyógyított rajta, mint az édesatyád tudománya.
Amolyan szellemi Kneipp-kúra volt ez a grófnak, visszatérés az egyszerü
lelki élethez. Szüksége volt egyszerü és egészséges lényed sugalló
hatására s azért készségesen beleilleszkedett mindennapi életed szűk
körébe. A kiskertedben járt-kelt veled és szemlét tartott a csibéid
fölött. Néha elkísért a konyhába és az édesatyád hangosan elnevette
magát, amikor a grófot a galambduc létráján látta. Te pedig meleg,
szinte anyai gyöngédséget éreztél iránta, Naca, aminőt csak az igazi nő
érez a férfi iránt, aki áldozatot követel tőle. Mert az a különbség az
igazi nő és az asszony torzképe között, Naca és Yvette között, hogy az
első hasznára kíván lenni a férfinak, az utóbbi pedig hasznot akar tőle.
A férfi pedig megsejti ezt a különbséget és önző lelke megtalálja az
igazit, ha szüksége van rá…
Egy hét elmult és a gróf egyszer, ebéd után, ásítva állott a kastélya
erkélyén.
– Tulajdonképpen átkozottul unalmas ez a fészek…
Bement a szobájába és miközben íróasztalán a hírlapok között keresgélt,
megtalálta Yvette levelét, amely már egy hete ott feküdt felbontatlanul.
– Nini, meg is feledkeztem a szép Yvette leveléről!
Felbontotta és növekedő érdeklődéssel olvasta végig.
A levél épp oly elmés volt, mint szemtelen. Gúnyos, de kecses formában
valóságos kihívás, – a kacér küzdelmekben járatos asszony finom
cselvágása, hogy támadásra ösztönözze ellenfelét. És hogy ingerlővé
tegye ránézve a párbajt, előre sejteti a saját gyöngeségét.
A levélpapir illatos volt és Sátory, amint mohón szívta föl a finom és
különös illatot, megint meglepő közvetlenségében maga előtt látta
Yvette-t. Mily ragyogó volt, mily érdekes, mily kitanulhatatlan és
ingerlő Párist…
Másnap csomagoltatott.
– Megyünk Párisba, – mondta az inasának. – Elég volt már a faluzásból…
A betegségére úgy emlékezett vissza, mint egy nagyon jelentéktelen
epizódra. És a doktor-kisasszonyra, a georginás kiskertre, a tejes
köcsögre és a csibékre is úgy emlékezett vissza, mint holmi nagyon
kedves és nagyon jelentéktelen apróságokra,
Azóta, hogy ez megtörtént, elhagyott a jó kedved, Naca. Az emberek, a
szomszédok és jóbarátok, összesúgtak és összenevettek. No nézd, talán
bizony méltóságos asszony akart lenni a kis Naca?
Dehogy akartál! Én tudom, hogy álmodban sem bántott a nagyravágyás soha.
Hát mit is akartál tulajdonképpen? Hasznára akartál lenni, fáradni és
gondoskodni szerettél volna érte, nélkülözhetetlen szerettél volna neki
lenni, amilyen nélkülözhetetlen vagy édesapádnak és elárvult
testvéreidnek, akiktől se jutalmat, se hálát nem vársz. A grófnak
azonban most már nincs rád szüksége, Naca, és te azért kissé szégyeled
magadat – de ez a kis szomoruságod, a szégyenérzeted, hogy ötödik kerék
voltál valakinek a szekerén, el fog mulni, miképp elmulik minden a
világon.