Az inas beszólt a vendégszobába, hogy kész az ebéd. Alázatos képü,
sekrestyésformáju tót volt és suttogó hangon beszélt.
Magam a tükör előtt fésülködtem, az útitársam pedig, Sándor bácsi, a
mosdótál fölött prüszkölt. A testünket és a ruhánkat egészen ellepte a
fehér úti por, amit félnapi kocsizással szedtünk magunkra. Nyáron át
olyan az egész Karánköz, mint a lisztes láda.
– Igazán kiváncsi vagyok a háziasszonyunkra, – mondtam Sándor bácsinak.
– Sokat emlegetik nálunk otthon.
Az öreg egy hófehér törülközővel dörzsölgette a cinóbervörös bikanyakát.
– Nagyszerü asszony! – krákogta. – Csupa ész és erő! Nincs férfiember,
aki így rendbe tudná tartani a gazdaságát… Ha ifjabb éveimben ilyen
asszonynyal találkoztam volna –
– Mióta özvegy már az asszony?
– Az őszszel lesz kilenc éve, hogy az a szamár agyonlőtte magát.
– Az ura? Hát nem agarászaton járt szerencsétlenül?
– Ördögöt agarászaton! Soha nem is agarászott. Főbe lőtte magát. Talián
országban vagy hol a pokolban.
– Emlékszem már! Igen – Nerviben történt.
– Két évi boldog házasság után fogta magát az ipse és se szó, se beszéd,
csak eltünt hazulról. Másfél hónapig bolyongott, az ég tudná, hogy hol,
aztán megtalálták a holttestét ott lenn egy korcsmában. Itthagyni egy
ilyen asszonyt és ilyen szép vagyont!
– És miért hagyta itt, vajjon?
– Azt senkisem tudja. Az asszony sem.
– Hátha csak nem akarja megmondani?
– Mondom, hogy sejtelme sincs róla… Nekem megesküdött akkor a szűz
Máriára, hogy nem tudja és az ő szavát inkább elhiszem, mint sok
férfiét. Amikor az a szerencsétlen utolsó útjára kelt, – azt mondta,
hogy Aradra megy, – gyöngéden elbúcsuzott az asszonytól, meg is
csókolta… Semmi félreértés nem volt közöttük… Abból is látszik, hogy
végrendeletet készített, amelyben mindenét a feleségének testálta. Ezt
pedig nem tette volna, ha lett volna közöttük valami.
– Már ez bizonyos. Úgy emlékszem, hogy amerikai párbajról is rebesgettek
akkoriban?
– No az meg éppen sületlenség. Ki vívott még amerikai párbajt, ha nem
volt regényhős?
– De valami okának mégis csak kellett lenni!
– Az volt a baja, hogy bolond volt. Arra vágyott, ami neki nincs s nem
becsülte meg azt, amit az Isten adott.
– Mire vágyott? És mije nem volt?
– Hát tudom én? Talán repülni akart, mint a varju, vagy a vízben járni,
mint a vízi poloska… Nem lehet kiokoskodni az ilyen poétaember szavából…
– Poétaember? Hát verseket is írt?
– Nem írt se verset, se prózát. De azért mégis poétaféle volt, mert
részeg volt olyankor is, ha színét se látta a bornak és úgy tudott
beszélni, hogy akár kótára is szedhetted volna… Úgy beszélt, mint a –
mint a –
– Mint kicsoda?
– Tudja az ördög, hogy mit akartam mondani. Szóval: bolond volt! Az
ilyen ember mindenre képes. Miért ölte meg magát? Talán azért, mert
elfogyott a hold. Vagy azért, mert kinőtt a körme. Különben ne
beszéljünk többet a haszontalan fráterról!
– Miért haszontalan?
– Vannak a tisztességnek bizonyos szabályai, amelyek a halálban is
kötelezők. Úgy ahogy az az ember meghalt, nem szabad meghalni
úriembernek…
Miközben megkötöttem a nyakkendőmet, eszembe jutott, hogy más hangon is
hallottam már beszélni a megboldogultról. Egyik íróbarátom beszélt róla,
évekkel ezelőtt. Ami magasztaló jelzőt egy féktelen képzeletü ember csak
találhat, azt mind rápazarolta.
Többek közt azt is mondta róla, hogy a jelenkor legmélyebb lirai
lelkülete volt. (Szóbanforgó íróbarátom felfogása szerint a legnagyobb
költőket és bölcsészeket mindig azok között kell keresni, akik nem
írnak; az írás maga összeférhetetlen az igaz költészettel és az igaz
bölcseséggel.)
Időközben elkészültünk az öltözködéssel. Három elsötétített szobán
kellett átmennünk, míg az ebédlőbe értünk. Bolthajtásos, hűvös lakás
volt. Az ósdi bútorok a tisztaságtól ragyogtak. Mindenütt az a kellemes,
üdítő illat terjengett, amelyet a régi vidéki úriházak lehelnek ki
magukból és amely némileg emlékeztet a levendulára.
Az özvegyasszony már az asztalnál ült és a párolgó levest osztogatta.
Vele szemben egy matrózruhás kis fiu ült.
Az asszony szép asszony számba mehetett azok előtt, akik kedvelik a
nagyon szőkéket és fehérhúsuakat. Lenszínű, igen erős növésü haja volt;
a szemöldöke és a pillája is világos színü volt, inkább ezüstös-fehér,
mint aranyszőke. Szilárd és szinte megdöbbentően tiszta tekintetü szeme
volt; a szépmetszésü arcán pedig az a bizonyos nemes és tökéletes
nyugalom honolt, amelyet emberi arcon eddigelé még soha, csak növényevő
állatokén láttam.
Sándor bácsi bemutatott és az asszony helyet jelölt a balján, azzal az
udvarias közömbösséggel, amely eléggé elárulta, hogy a házánál
megszokott dolog a vendégjárás.
Az öregre, hogy ott ült a háziasszony jobbján, alig lehetett ráismerni.
Olvadozott, málladozott a lovagias hódolattól, édesdeden csucsorgatta a
száját, közbe pedig olyan émelyítő bókokat mondott, aminők az ötvenes
években lehettek divatban. Az asszony bizonyos derült fölénynyel és némi
mosolygó kicsinyléssel védekezett az udvarlása ellen. Az a benyomásom
támadt, hogy a jóakaró kicsinylése nemcsak Sándor bácsinak, de nekem is
szól és velem együtt a férfinem minden tagjának.
Velem nem sokat törődtek.
Miután bekanalaztam a levesemet, a tekintetem megakadt a képen, amely a
szemben levő falon függött… Teremtő Istenem, minő fej! Hol láttam már
ezt az arcot? Ki lehet? Ki más, mint ő, a megboldogult, aki Nervibe
utazott, hogy meghaljon. Olyan sápadt, gondolkozó, nemes arca volt,
minőt a mai festők akkor tudnak csak elképzelni, ha Eötvösre vagy
Széchenyire gondolnak. Csak jóval puhább, nőiesebb, szomorú bájjal
teltebb. A szeme! Ki az a festő, aki ilyen szemet tud festeni? Ime, a
különleges magyar szem, a nomád kalandorok dióbarna szeme, amely
álmodozó és elborult, mintha a puszta felleges ege tükröződnék benne.
Alig tudtam leplezni a szórakozottságomat.
E pillanatban megszólalt a kis fiu az asztal végén:
– Az az én édesapám! – mondta, szintén a képre nézve.
– Jancsi, mi az!
Az asszony egy feddő pillantást vetett a fiúra, aki zavarodottan a
tányérja fölé hajolt. Én pedig, aki úgy éreztem, hogy bűntársa vagyok a
gyermeknek, kenyérgalacsinokat kezdtem sodorni.
Később összetalálkozott a pillantásom a fiúéval, – hogy hasonlít az
apjára! Ugyanaz az álmodozó, tüzes, szomoru barna szem, amelyet
megirigyelhetne tőle a világ legszebb asszonya. Egyébként nem volt szép
gyermek: a szája nagy volt, az arca pedig vézna.
Sándor bácsi a tengeri útjáról beszélt, amelyet Fiumétől Ankonáig tett.
Erről az útjáról nagyon szivesen beszélt, mert a hajón mindenki megkapta
a tengeri betegséget, csak éppen ő nem. A fiú ekkor megint beleszólt a
társalgásba.
– Találkoztak tengeri kalózokkal? – kérdezte.
– Ma már nem járnak kalózok a tengeren, – világosította föl az
édesanyja.
– De vademberek még járnak?
Nem válaszoltak neki. Amikor a gyümölcsöt hozták, a fiú fölkelt az
asztaltól és kezet csókolt az édesanyjának.
– Nem eszik gyümölcsöt? – kérdeztem.
– Nem szeretem, – válaszolt vérvörös arccal; azzal kiosont a szobából.
– Nagyon szereti a gyümölcsöt, – mondta a háziasszony, – de büntetése
van, azért nem kap. Képzeljék: hazugságon értem az este!
– Hazugságon?
A Sándor bácsi arca elborult, mint az olyan házibaráté, akit egy
fájdalmas családi titokba avattak be.
– Mindent meg lehet bocsátani a gyereknek, csak a hazugságot nem!
Mellesleg jegyzem meg, hogy az én tiszteletreméltó urambátyám volt a
vármegye legnagyobb _ánzágolója_. Ha minden egyes vadászfüllentéseért
megvontak volna tőle egy tál ételt, már régen éhen kellett volna halnia.
– A kis haszontalan, magyarázta az asszony, – föllármázta tegnap este az
egész házat, hogy rablók vannak a kertben. A cselédek mind fegyverre
kaptak, Jancsi pedig a Flóbert-puskájával vezette őket… Persze, egy
lelket se láttak, Jancsi azonban, amikor vallatóra fogtam, erősen
megmaradt az állítása mellett. Azt mondta, hogy ötvenen voltak a rablók,
mindannyian – irokéz-indiánok. Megkérdeztem tőle, hogy honnan tudja,
hogy irokézek voltak, erre azt mondta, hogy kék teknősbéka van a
mellükre tetoválva, arról ismerte meg őket.
– Úgy látszik, a fiu elolvasta Cooper könyveit? – kérdeztem.
– Egy idő óta valóságos olvasási düh vett erőt rajta, a képzelete
éjjel-nappal az olvasmányain kalandozik. Azelőtt lovagokkal,
szerecsenekkel és sárkányokkal népesítette be a házat, most pedig
indiánokkal. A legkülönösebb az, hogy el is hiszi mindazt, amit maga
füllent.
– Ha elhiszi, akkor nem füllent, – vetettem közbe – és akkor nem is
javít rajta a büntetés.
Sándor bácsi egy rosszaló pillantást vetett reám, az asszony pedig
nyugodtan mondta:
– Nekem az a meggyőződésem, hogy vannak öntudatos és öntudatlan
hazugságok. Az öntudatos hazugság szülő oka az erkölcsi romlottság, az
öntudatlané pedig a fantázia fegyelmezetlensége. Ha megbüntetem a fiamat
hazugságáért, ezzel nem akarom megjavítani – erre nincs szükség, mert
nem rossz gyermek, – hanem fegyelemre akarom szoktatni.
– Pedig fantázia nélkül nincs emberi nagyság.
– Meglehet, ezt nem tudom. De van boldogság…
Száz dolgot mondhattam volna, de éreztem, jobb lesz, ha elhallgatok.
Ennek az asszonynak elvei vannak. Ha egy nőnek elvei vannak, az azt
jelenti, hogy nem lehet vele vitatkozni, mert sziklaszilárdan hisz a
tulajdon csalhatatlanságában.
Fekete kávé után a háziasszony és Sándor bácsi a hivatalos dolgaikat
kezdték feszegetni. Az öreg ugyanis hivatalos küldetésben járt itt: a
vármegyét képviselte, amely évek óta pörben volt az asszonynyal és most
egyezséget akart vele kötni. Ha Sándor bácsi ez alkalommal nem
ajándékozta el a vármegye egész területét, alkalmasint csak az asszony
szerénységén múlt, mert kötve hiszem, hogy az öreg úr meg tudott volna
tőle valamit tagadni. Magukra hagytam őket. Egy ideig a kertre nyíló
terrászon cigarettáztam, aztán – bár halk eső kezdett permetezni –
végigsétáltam a sötét vadgesztenye fasoron. Nagy és szép park volt.
Kissé elhanyagoltnak látszott – a takarékos asszony nem tartott
műkertészt, hanem béresekkel gondoztatta, – de éppen az elvadultsága
tette széppé. A fasor békanyálos kis tóhoz vezetett, amelynek partján
régi kőpad állott; azontúl sűrű bükkös terült el. Ez már valóságos erdő
volt és amint körülnéztem a sűrű bozótban, önkéntelenül is a Jancsi
indiánusaira gondoltam, azokra a vérszomjas, ordítozó irókézekre, akik
egykor csábos fantómokkét vonultak át az én gyermekálmaimon is.
Egy kis tisztáshoz értem, amelyről frissen kaszált széna illata áradt
felém és ekkor meglepetten állottam meg az esőtől gyöngyöző bokrok
között. A tisztás másik oldalán, vagy tíz lépésnyire tőlem, csinos kép
tárult elém. Egy óriás bükkfa lehajló lombja alatt, kis szénaboglyán két
gyermek ült: a fiút ismertem, Jancsika volt, a másik egy kis
parasztleány. Mindakettőnek a fején sárga nagy virágokból font koszoru
volt. A leány azonkivül még egy liliomszárat is tartott a kezében, jogar
gyanánt. Mezítláb volt, piszkos kék ruhácskában, de a fitos orra és a
nagy kék szeme bájossá tette az arcát. A kis leány nagyon komolynak,
ünnepiesnek és meghatottnak látszott. Mereven ült valami képzelt
méltósága érzetében. Jancsi egy nagy könyvet tartott a térdén és
hangosan, az iskolás gyermekek éneklő hangsúlyozásával olvasott belőle.
A napfényben sziporkázó esőcsöppek finom ezüstfátyolt vontak a kép elé,
amely a maga fantasztikus voltával beleillett volna a Szentivánéji álom
egyik jelenésébe.
A gyermekek nem vettek észre és én meghallottam minden szavukat.
Jancsi így folytatta az olvasást:
„Budán a trónjáért és életéért remegő V. László királyt rábírták a
cselszövő urak, hogy a Hunyadi-házat megsemmisítse. Miután a várat
megrakták cseh zsoldosokkal, a gyermek Mátyást is Budára csalták és a
két Hunyadit, számos barátaikkal egyetemben, elfogták és tömlöcbe
vetették…“
– Tömlöcbe vetették? – szólt közbe a leány.
Meglátszott rajta, hogy aggódik a két Hunyadi sorsáért. Jancsi azonban
megnyugtatta kis barátnőjét.
– Csak hallgass ide, most jön a java! Most meg lesz írva, hogyan
szabadultak ki a tömlöcből; sok lovagtörténetet olvastam már és tudom,
hogy ennek így kell lennie.
„A királyi tanács, azt híresztelvén, hogy a Hunyadiak összeesküdtek a
király élete ellen, a két ifjút fő- és jószágvesztésre itélte. Mátyást
megmentette zsenge kora, Hunyadi Lászlót március 16-án estefelé
lefejezték a Szent György-terén…“
– Lefejezték? – kiáltotta a kisleány fölháborodva.
Jancsit láthatólag zavarba ejtette a váratlan és brutális befejezés.
Ijedten kaparászott a könyv tábláján, hátha az a lap, amely a
megnyugtató magyarázatot tartalmazza, valahogyan odaragadt, de bizony a
históriának vége volt. Már csak két sor volt hátra:
„Hunyadi László holttestét 1458 tavaszán Gyulafehérvárott eltemették az
apjáé mellé.“
– Vége? Mindennek vége? – kérdezte a kis leány.
A fiu nem tudott mit válaszolni. Az arca sápadt volt a fájdalmas
csalódástól, a szemében pedig könycsepp csillogott. Bizonyára ez volt az
első lovagtörténete, amelynek rossz volt a vége. Persze, a többit, amit
eddigelé olvasott, költők írták, ezt az egyet maga az élet csinálta.
A kis leány sehogysem akart belenyugodni a kegyetlen megoldásba.
– Jancsi, hiszen a király megesküdött! Megesküdött, hogy nem bántja
őket! Óh, ez nem szép történet…
Azt hiszem, ha V. László király szelleme hallhatta volna ezt a
megjegyzést, ötszázötven esztendő mulva is elszégyelte volna magát a két
gyermek előtt.
De akkor különös dolog történt.
– Még nincs vége, – mondta Jancsi, – figyelj, Mariska, hadd olvasom
tovább.
Összeráncolt homlokkal hajolt a könyv fölé és elszántan olvasta:
„Azonban Hunyadi László nem halt meg igazán, mert akit lefejezett a
hóhér a Szent György-téren, az nem László volt, hanem egy kóccal
kitömött nagy bábu és a bábura ráadták a László ruháját, hogy a király
azt higyje, hogy az a László és a bábu nyakában hólyag volt, piros
festékkel, hogy piros legyen tőle a hóhér bárdja…“
Nagyszerü, – a nebuló meghamisítja a történelmet Mariska kedvéért!
Világos, hogy amit gagyog, az rögtönzés…
„És amikor a hóhér levágta a hamis Hunyadi nyakát, akkor a király így
szólt hozzá: „Hóhér, mutasd ide a bárdot!“ És amikor látta, hogy a bárd
piros, azt hitte, hogy az a László vére és hogy László meghalt és azt
mondta: „Jól van!“
A kis leánynak igen tetszhetett a Hunyadi történetének javított kiadása,
mert boldogan fészkelődött a szénában és lelkesen szopogatta ujját. Lám,
mondtam magamban, ez a fiu megértette a költő ősi hivatását. Mert mi
volna a hivatása, ha nem az, hogy édes hazugságokkal szárítsa föl a
könyeket, amelyeket a keserü valóság sajtol embertársai szemébe?
Hunyadi László történetének befejezése Jancsi szájában épp oly
egyszerüen, mint megnyugtatóan alakult. László egy titkos földalatti
folyosón át kimenekült a budai várból. Később visszatért ezer hű lovagja
kiséretében és Jancsi állítása szerint valamennyien aranypáncélt
viseltek és hattyuparipán ültek. Az esküszegő király „borzasztóan
megijedt“ és térdenállva kért kegyelmet; épp úgy a cselszövő Garák és
Ujlakiak is. Mivel a megbánásuk ezúttal őszinte volt, kegyelmet nyertek,
aztán valamennyien boldog egyetértésben éltek…
Engem nagyon meglepett a Jancsi nagylelküsége, hogy megkegyelmezett a
cselszövő uraknak. Mert bizony mondom, ha gyerekkoromban rám bízzák a
Hunyadi-ház sorsának az intézését, habozás nélkül karóba huzatom Gara és
Ujlaki uraimékat. És az is meglepett, hogy a fiu láthatólag maga is hitt
a meséjében. Az arca sugárzott a boldogságtól, mintha valóban
megmentett-e volna a fényes dalia életét. Megrészegült a tulajdon
hazugságától, mint a fülemüle a maga dalától.
– Mit játszunk most? – kérdezte a kis leány.
– Hunyadi Lászlót. Te leszel a rab Hunyadi, én pedig az a jóbarátja, aki
kiszabadítja a tömlöcből. Majd ásunk egy titkos folyosót a szénába,
aztán megkötöm a két kezedet folyondárral…
Nagy lelkesedéssel nekiestek a szénának és túrni kezdték, fejjel
beleásva magukat, mint a vakondok a földbe. De aztán egyszerre abba
hagyták a munkájukat.
A bokrok között megcsendült egy hang.
– Jancsi!
Megismertem a háziasszony éles hangját. A gyerekek meg se mukkantak. Az
asszony kilépett a tisztásra. Nyugodt léptekkel, közömbös arccal jött.
Most láttam csak, hogy a termete, amelyet az asztalnál túlgömbölyünek
ítéltem, még igen szép.
– Sejtettem, hogy megint együtt vagytok! Pedig megmondtam már, hogy a
béresgyerekeknek nem szabad a kertbe lépniök.
Aztán szigoru arccal a kis leány felé fordult.
– Eredj haza, Mariska, az édesapád meg fog büntetni az
engedetlenségedért.
Az erdei idillnek hirtelen vége lett; egy gonosz szellem megzavarta a
tündérek táncát. Az elcsapott kis királynő, aki az imént még nagylelkü
könyeket ontott Hunyadi László halála fölött, gyorsan, kacsázó léptekkel
tipegett a számüzetésbe.
– Gyere Jancsi, – mondta az asszony, – meg kell csinálnod a francia
gyakorlatot.
A fiu azonban nem engedelmeskedett. Sötéten bámult maga elé, aztán
hirtelen átölelte az asszony derekát.
– Ugy-e, édesmama, nem szólsz a Mariska apjának? Az apja megveri,
megveri a szíjjával! Igérd meg, hogy nem szólsz!
Szenvedélyesen, fuldokló hangon, kivörösödött arccal könyörgött.
– Az édesmama mindig megteszi azt, amit mond! – felelt az asszony.
Jancsi ekkor hosszában a szénába vágta magát és ott mozdulatlanul fekve
maradt. Az anyja egy ideig borus arccal nézte, aztán lehajolt és szó
nélkül az erős karjára kapta a fiút. Az pedig vitette magát a ház felé,
mereven, mint egy cölöp.
Magam is a ház felé vettem utamat. Nagyon rosszkedvü voltam, mert
bántott a gondolat, hogy az erdei királyné vékony kis teste ma még egy
goromba béres nadrágszíjja alatt fog vonaglani.
Egész délután a birtokon kocsiztunk Sándor bácsival, bár nem volt ott
semmi dolgunk. Az öreg mindenáron meg akarta mutatni a gazdaságát és én
nem ellenkeztem, hogy az asszonyt egy időre megszabadítsam a
társaságunktól. Szó, ami szó, valódi mintagazdaság volt. Sándor bácsi
nem is fukarkodott az elismerésével.
Még világos volt, amikor az estebédet tálalták.
Csak hárman voltunk az asztalnál.
– Jancsi úrfi nem vacsorázik velünk? – kérdezte az öreg.
Az asszony elmosolyodott.
– Nem akar enni, – mondta.
– Ohó! Csodálkozott az öreg.
– Egy óra óta a díványon fekszik, lehunyt szemmel és nem válaszol
semmiféle kérdésre.
– Csak nincs valami baja?
– Makacskodik, ennyi az egész. Az egyik béres leánya a tilalom ellenére
bejött a parkba és én meghagytam az apjának, hogy büntesse meg az
engedetlen gyermeket. Nem szeretem, ha a fiu a cselédgyerekekkel
érintkezik…
– Azoktól kapják el a betegséget!
– Jancsi nagyon összebarátkozott a kis leánynyal és most duzzog velem…
Sándor bácsi elmélkedő ráncokba szedte a homlokát.
– És nem lehet leszoktatni az önfejüségéről? Mert ennek később nagy
kárát vallhatná az életben!
(Eszembe jutott az öregnek Gyurka fia, aki kamaszkorában egyszer
vasvillával ment az apjának, amikor az meg akarta verni a
szekérlőcscsel… Igaz, hogy Gyurkából azért derék ember lett és ma az
egész család büszkesége…)
A háziasszonyunk egész kis pedagógiai értekezést tartott.
– A testi fenyítést nem alkalmazhatom, de ha tehetném, akkor is
ellenkeznék a nevelési elveimmel. Én a fiu értelmére akarok hatni. Azért
bizonyos esetekben látszólag engedek a szeszélyének, de csak azért, hogy
saját kárán okuljon. Ma, példának okáért, nem akar enni. Én tehát nem
kényszerítem. Később azonban, ha megéhezett és vacsorát kér, azt mondom
neki: Nincs már, a cselédek mindent megettek! Akkor be fogja látni, hogy
jobban járt volna, ha engedelmeskedett volna az édesanyjának…
Nem is az, amit mondott, de az oktató hangja, amelyen beszélt és amelyet
nőknél mindig gyűlöletesnek találok, dühbe hozott.
– Attól félek, – mondtam, – hogy Jancsi barátunk e pillanatban egy igen
leverő tanulsággal gazdagodott.
– És miféle tanulság az? – kérdezte a háziasszony.
– Hogy nincs köszönet benne, ha az ember a szíve nemesebb sugallatát
követi.
Sándor bácsi hangosan elnevette magát.
– Mit értesz te a gyerekneveléshez? Akkor beszélj, ha majd hat fiad
lesz, mint nekem!
Az asszony nem méltatott arra, hogy vitába elegyedjék velem, hanem
mosolyogva töltött bort a poharamba, amit eddig még egyszer sem tett.
A vacsora végén a fiu váratlanul megjelent az ebédlő ajtajában. A jobbik
orcája lángolt, alkalmasint a hosszu fekvéstől.
– Nos, Jancsi, éhes vagy? – kérdezte mosolyogva az édesanyja.
A fiu megrázta a fejét, majd halkan mondta:
– Azért jöttem, hogy jóéjtszakát kívánjak az édesmamának.
– Jóéjtszakát, Jancsi!
A fiu egy pillanatig habozva állott az ajtóban, aztán egyszerre kitárta
a két karját és egy szenvedélyes kiáltással az anyjához rohant, hogy
átölelje és megcsókolja. Valami fölséges, állati erő volt ebben a
kitörésben. Látszott rajta, hogy rajongva szereti az édesanyját.
Az asszony szeliden, de erős kézzel eltolta magától.
– Nem úgy, fiam! Először kérj bocsánatot, aztán megcsókollak!
Jancsi azonban nem kért bocsánatot. Sarkon fordult és kisietett a
szobából. A szomszéd szobában dühös toporzékolással elkiáltotta magát:
– Szíjjal verték meg!
Arra a szelid és szilárd mozdulatra, amelylyel az asszony eltávolította
magától a szenvedélytől izzó fiút, önkéntelenül az ebédlő falán függő
arcképre tekintettem… Vajjon a megboldogultat nem egy ilyen mozdulat
késztette arra, hogy Nervibe utazzék?
Az asszonyra tekintettem s nem kis meglepetésemre észrevettem, hogy a
szeme könyes. Biztosra vettem, hogy most mindjárt fölugrik az asztaltól
és utána szalad a hóbortos gyereknek, de ő erőt vett magán, és ülve
maradt. Alkalmasint _akkor_ is könyezett és _akkor_ is erőt vett magán,
amikor a hóbortos ura odalenn, a tengerparton epedve várta…
– Önöknek ugyancsak kijut nálunk a családi jelenetekből, – mondta a
háziasszony a meghatottságtól kissé fátyolos hangon.
Hosszu szünet után újból megszólalt, ezúttal megint éles csengése volt a
hangjának:
– A fiu az ő csapongó és szenvedélyes lelkületével gyakran zavarba ejt
és lefegyverez. De bármilyen nehezemre esik is, azért egy pillanatra sem
tágítok a nevelési elveimtől. Tudom, hogy egyszer meg fogja nekem
köszönni.
– Mindig beváltak a nagyságos asszony elvei? – kérdeztem.