A dácsi nagy homokpuszta szélén, ahol már feketedik a föld, magános
tanya áll kis ákácos közepette. Kicsi fehérre meszelt lakóháza van,
amelynek egyetlen ékessége a hozzáépített vadszőlőlugas. A telep a sík
közepette elhagyott és unalmas benyomást kelt. A kertje se nagyon
viruló, mivel a tyúkok reggeltől estig ott kaparásznak. Naponta ugyan
tízszer is kizavarják a baromfit, de a következő percben csak ott
kotkodácsol megint. A ház mögött kifeszített kötélen fehérnemü szárad… A
cselédudvaron egy öreg béres kalapálgat valami szerszámon, három
lenhaju, szurtos gyerek meg komoly arccal nézi.
Ki hinné, hogy ebben a házban a párisi Figaro-t járatják és Bourget-t
meg Prévost-t olvassák? Pedig így van. A párisi lap előfizetője és a
francia szerzők olvasója a tanya úrnője, Zajcsáryné. Elvált fiatal
asszony. A szép jelzőt nem tettem eléje, mivel az izlés végre is
sokféle, Zajcsáryné pedig éppen azok közé tartozik, akik némelyeknek
nagyon, sokaknak meg sehogysem tetszenek.
Különös megjelenése miatt a megyei humor elnevezte Ariannának. Hogy
miért adták neki éppen ezt a nevet, azt senki sem tudja, bár mindenki
így emlegeti. Sem Theseushoz, sem a Minotaurushoz nincs semmi köze, csak
az arca egy kissé sápadt és a tekintete kissé különös. Az asszony
egyébként tudja, hogy így nevezik és nem haragszik érte, csak mosolyog
rajta.
Telt idomu, szépen megnőtt asszony. Az arcbőre bársonyos, de halvány,
ami ebben a perzselő hőségben szinte csodával határos. A haja
sötétbarna. Egyenes metszésü felső szemhéja félig eltakarja a szemét,
ami különös fáradt, lappangó és sokatmondó kifejezést ad tekintetének.
Igazi pogány szeme van.
Nem mondható különc asszonynak. Rosszat senki sem beszél róla, a
gazdaságát meglehetős rendben tartja és szomszédaival jó viszonyban él.
Nem nagyon töri magát utánuk, de nemis kerüli a velük való érintkezést.
Igaz, hogy bizalmasabb barátságban senkivel sem él, de ez nem a
jóakaratán, hanem inkább a természetén múlik. Azért hát többnyire otthon
van. Alkonyatkor, amikor a kert már árnyékos, sokáig szokott föl s alá
sétálni a lugas előtt. Nesztelen, csodálatosan bágyadt léptekkel jár föl
s alá; ilyenkor nem lát s nem hall, mintha kábult volna a mozdulatai
egyformaságától. Olyan, mint egy nemes ragadozó állat, amely a ketrec
vasrácsa mögött koptatja és emészti magát.
Ime, a száműzött királynő képe… Száműzött királynő? A megyebeliek az
ilyenre elnevetik magukat… Ugyan kérem, hiszen Zajcsáryné itt született
a megyében! A bölcsője ebben a pusztai házban ringott, ahol most lakik.
Nem is nagyúri családból való: édesapja ezredorvos volt, a régi jó idők
sorozásain szerzett vagyont… A nép azért ma is Untauglik pusztának
nevezi a tanyát…
Vagy öt esztendővel ezelőtt ment férjhez a doktor leánya. Az ura
aljárásbíró volt a szomszéd városban; igen rokonszenves, derék ember.
Három évig éltek együtt, a férj azalatt járásbíró lett. Jó házasságban
élhettek, az ellenkezőjét legalább senki sem állította. Három év múlva
mégis szétmentek. Minden föltünés és botrány nélkül váltak el, sőt el
lehet mondani, hogy a válásuk barátságos volt. Az asszony indítványozta,
hogy bontsák föl a házasságukat. Azt mondta, arra a meggyőződésre
jutott, hogy a házasélet nem neki való. Az ura jóideig habozott,
gondolkozott, végül belenyugodott. Ő is másnak képzelte a házasságot. A
járásbíró ezután a kaszinói vendéglőből hordatta haza ebédjét, az
asszony pedig egyedül lakott künn az Untauglik-pusztán. Hébe-korba, ha
éppen előadta magát valami, írtak is egymásnak. Barátságos hangu, bár
meglehetős rövid leveleket.
*
Alkonyatkor egyszer két úri vadász bandukolt a tanya közelében. Vagy
kétszáz fürjet lőttek aznap és vagy harminc kilométert gyalogoltak a
homokban. A vadászat hevében szemük elől tévesztették a kocsijukat és
bármennyit káromkodtak is utólag, a bricska azért csak nem akart
előkerülni a buckák közül. Az egyik vadász, az öregebbik, már csak
vánszorogva haladt és egyre azt állította, hogy a naptól olyan a feje,
mint a dézsa. A másik nem szólt semmit, de néha megtapogatta a
vállcsontját, amelyre ólomsúlylyal nehezedett a madarakat tartó szíj.
A két kutyájuk is egészen eltikkadt már és az egyik minden áron meg
akart feküdni a tarlóban. Egyre biztatni kellett és szólongatni. Az
öregebbik vadász egy izben dühbe is jött s ráfogta a puskáját, hogy
menten agyonlövi a bestiát. Ha közönséges vizsla, talán meg is
cselekedte volna, de drága szetter volt.
– Nini, – mondta a fiatalabbik vadász, – itt a tanya az orrunk előtt!
– Az ám, – szólt az öregebbik, – az Untauglik-puszta! Hogy az ördögbe
kerül ez ide? Én azt képzeltem, hogy jobbkéz felől hagytuk…
– Vajjon kaphatnánk-e itt vacsorát? – kérdezte az első vadász.
– Hogyne kapnánk, mikor itt lakik a feleségem.
A fiatalabbik meglepetten nézett vadásztársára, az pedig kiigazította
magát: – A volt feleségem… Meg fog örülni az asszony, mert már jórégen
nem láttuk egymást…
Olyan hangon mondta, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb
dolog. Majd furfangosan hozzátette:
– Majd odaajándékozzuk neki a madarainkat… Hanem kikötjük, hogy ne
süttessen vacsorára fürjet, mert én beteg leszek már a szagától is.
Zajcsáryné csakugyan megörült a látogatásnak. Nem volt zavart egy
csöppet sem. Némileg meglepettnek látszott ugyan, de a meglepetése
inkább kellemes volt, mint mikor az ember viszontlátja egy oly régi
ismerősét, akit őszintén becsül, sőt akivel rokonszenvezik is.
A járásbíró bemutatta volt feleségének fiatal vadásztársát, aki ügyvéd
volt.
Húsz perccel később föltálalták a hirtelen főtt vacsorát a lugasban. Az
urak nekiestek a tálaknak valódi vadászétvágygyal és evés közben nem is
igen esett szó közöttük, míg az utolsó csöpp mártás el nem tünt a
tálból. A kutyák azalatt a lugas sarkában ropogtatták nagy
farkcsóválással a csontokat. Asztali bor nem találkozott a háznál, de az
urak kitünőnek találták a cselédbort is.
– Tudja, mi volna most nagyszerü? – szólt a háziasszonyhoz a járásbíró.
– Nos?
– Ha most leheverednénk a lucernába… Ilyenkor este ott remek pihenés
esik…
– Ha úgytetszik…
A lucernás mindjárt odarúgott a kertre. Csak át kellett lépni az árkon.
A háziasszony nagy kendőt teríttetett le az urak számára és az ügyvéd,
miután kissé kérette magát, odafeküdt barátja mellé. Tényleg pompás
pihenés esett az illatos réten. Az urak égő szivarral szájukban nézték a
csillagos eget, az asszony pedig, miután jóideig szótlanul egy helyben
állott, maga is leült az árok gyepes szélére. Mélységes pusztai csend
volt köröskörül, csak a tücskök muzsikáltak kórusban, a távolból pedig
halk kutyaugatás hallatszott.
Az ügyvéd titokban arra a megállapodásra jutott, hogy jóizlésü ember, ha
az övéhez hasonló különös helyzetbe jut, legbölcsebben cselekszik, ha
minél kevesebbet beszél. Ha hármuk közül valakinek szóval kell tartani a
társaságot, hát csak beszéljen a járásbíró.
Zajcsáry beszélt is. Közbe-közbe köhögött, mint a gutaütésre hajló
emberek szoktak, aztán nagyot pöfékelt a szivarjából és beszélt az idei
termésről, a búzaárakról és egyéb közömbös dolgokról.
*
Egyszerre – az ég tudná, hogyan történt – a társalgás kiszökött közömbös
medréből.
Zajcsáry mondott valamit, azután az asszony vette át a szót. Az árnyképe
ott ült a töltés szélén, összekulcsolt két kezébe fogva térdét. Az
ügyvéd lehunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse hangját. Most tünt csak
föl neki, hogy milyen gyönyörü bársonypuha és mégis szilárd hangja van
az asszonynak. Lehunyta szemét és az a bolondos hallucinációja volt,
hogy az asszony szavai szentjánosbogárkához hasonló, színes, apró
fénypontokként rajzanak a szíve körül. Tisztán látta, hogy az _a_ betűje
lángvörös, az _á_-ja pedig sötétpiros, az _e_-je sárga, az _í_-je fehér,
az _ó_-ja pedig azurkék…
Mit is mondott Zajcsáry? Egy katonatisztről beszélt, akit mostanában
helyeztek át a városukba. Azt mondta: Gyönyörü szál legény, igazi Don
Juan-alak, képzelem, hogy fognak majd bolondulni az asszonyok…
– Katonatiszt nem lehet Don Juan, – mondta Zajcsáryné nyugodtan.
A járásbíró elcsodálkozott ezen az állításon.
– A tapasztalás az ellenkezőt bizonyítja!
– Csak a közhit tartja az ellenkezőt, de a közhit nem bizonyíték. Én azt
hiszem, hogy a katonák csak a színpadon és a novellákban hódítanak női
szíveket, a valóságban nem. Vagy amit hódítanak, az alig éri meg az
ostrom fáradalmait. Ők csak katonánéknak tetszenek és unatkozó vidéki
asszonyoknak, leginkább olyan helyeken, ahol egyedül képviselik az
előkelő semmittevő ifjúságot. Nézzen körül a nagy világ társaságában,
nem fog katona Don Juant találni. Vagy ha talál ilyen Don Juant, az csak
véletlenül katona, de nem tipikus katona.
– A tiszt, akiről szó van, nem csak katona, hanem föltünően szép ember
is.
– Látott már olyan föltünően szép férfit, aki tetszett volna a nőknek?
Én még sohasem láttam. Általánosságban azt találom, a nők, az igazi nők,
igazságtalanok és elfogultak a szép férfiakkal szemben. A feltünően szép
férfi sohasem fogja magát tisztázni a gyanu alul, hogy a külsejével
kiván hatni. Ezt az igyekezetét – legyen az való vagy ráfogás – a nő
mindig nevetségesnek fogja találni. Kivételt csak a vénülő asszonyok és
parasztleányok tesznek…
– Tehát a férfiasság tetszik a nőknek?
– Én Istenem, nem értem egészen, hogy mit tud férfiasság alatt. Ha az
erőt és a bátorságot érti, akkor nemmel válaszolok. Ha az erő és
bátorság nagy hatással volna a nőkre, akkor az a cirkuszi akrobata volna
a teremtés koronája, aki földre teremti az összes henteslegényeket…
– Hátra volna még a jellem. Remélem azonban, nem fogja azt állítani,
hogy éppen ez volna a Don Juan főerőssége?
– Sohasem állítanék ilyet. A nagy jellemek gyakorta unalmas emberek.
A járásbíró elhallgatott, de megszólalt az ügyvéd.
– Azt hiszem, az olyan nőre, aminőről a nagyságos asszony beszél, nagy
hatással lehetnek a híres emberek. Például az írók. Nem?
Zajcsáryné halkan elnevette magát.
– Értem, hogy valaki bolondul az irodalomért, de azt sohasem fogom
megérteni, hogy valaki bolonduljon az íróért, csak azért, mert híres
ember… Úgy képzelem, hogy a híres emberek mind egyoldalúak, többnyire
önzők és jórészben izléstelenek. Ennek alkalmasint a nagy nyilvánosság
az oka, amelyben élnek… Kissé nevetségesnek is találom azt a nagy
fontosságot, amelyet a saját reflexióiknak – a való élet halvány
másolatainak – tulajdonítani hajlandók… Hallottam, hogy vannak nők,
akiknek különlegessége a hírnév… Ezek illatos leveleket írnak minden új
hírességnek, Amerikában pedig virágot küldenek a siralomházban ülő
rablógyilkosnak is… Ha híres ember volnék, nem volnék büszke az ilyen
sikerekre.
– Tehát mondja meg ön, asszonyom, hogy mi tetszik a nőknek?
– Legyen; elárulom a titkot és nem kell attól félnem, hogy a női nem meg
fog átkozni árulásomért, mert a legkevesebb nő tudja, hogy mi tetszik
neki a férfiban… Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a nőt bizonyos
különleges férfias tulajdonságok ragadják el. A szerelem a legeszményibb
önzés és a nő is csak önmagát szereti a férfiban. A férfi lelke
reflektáló tükör a nő számára és minél tökéletesebbnek és szebbnek látja
abban a saját képét, annál nélkülözhetetlenebb lesz számára a tükör. Az
a férfi, aki – akár érzi, akár csak tökéletesen tetteti – a legerősebben
reagál a nő szépségére, aki el tudja a nővel hitetni, hogy leginkább
méltatja egyéniségét: félig már megnyerte a játékot. A nőben, minden
igazi nőben megvan az érvényesülés vágya… Ne téveszsze ezt össze a nyers
hiusággal! A férfinak módjában van, hogy önállóan érvényesüljön, a nő
csak a férfi révén érvényesülhet. A nő hangszer a férfi kezében. Ha a
hegedü gondolkozni és érezni tudna, akkor bizonyára őrjöngve imádná
Paganinit és gyülölné a kontár muzsikust. Ez nem hiuság, hanem
természetes ösztön. Hiszen ismeri Ariadne regényét. Mit gondol, miért
imádta Theseust annyira? Mert félisten volt? Mert hős volt? Mert szép
volt? Ez a férfiak fölfogása, de én, az asszony, másképpen itélek.
Ariadnenak Theseus hozta meg az alkalmat az érvényesüléshez; az Ariadne
fonala segítségével szerezte meg Theseus a halhatatlanságot… A hegedü
átengedi a dicsőséget a mesternek, ő maga csak zengeni akar, elragadni
és lelkesíteni. Kedves uram, ha ön ellentállhatatlan akar lenni, akkor
ne akarjon a nőnek imponálni, ne akarja elragadni vagy megvakítani,
hanem adjon neki alkalmat, hogy ő ragadjon el és vakítson. Önnek tetszik
egy nő? Tanulmányozza a külsejét, figyelje meg a jellemét. Adjon neki
alkalmat oly szépségek és tehetségek érvényesítésére, amelyek őt magát
is meglepik. Ha nem kedveli a nyilvánosságot, akkor megteheti négyszem
között is, de ön legyen a tapsoló és ámuló közönsége – és a siker nem
marad el.
– Csakhogy ehhez érteni is kellene, – mondta elgondolkozva az ügyvéd.
– Persze, ahhoz érteni is kell, – hagyta rá az asszony.
A járásbíró már jó régen nem beszélt semmit, nem is mozdult fekvőhelyén.
Most azonban hortyogni kezdett.
Az asszony fölkelt.
– Aludni megyek, – mondta. – Az urak majd találnak ágyat az ebédlőben…
Kissé későn szoktam kelni és ha reggel esetleg már nem láthatnám önöket
– Isten velük!
Könnyedén átszökött az árkon és nesztelen léptekkel ment a ház felé.
Útközben halkan mondta azt a két verssort _Arianna sírásá_-ból, amely
gyakran járt az eszében:
Üti fehér mellét, szaggatja szép haját,
Theseus! Theseus! nagy erővel kiált…