utca mellett, hosszan fütyölt és megállott. Rendelete szerint csak egy
udvari papja várta Gál püspököt.
A püspök kocsira ült, a huszár alázatos meghajlással csapta be az ajtót
és öt perc mulva új rezidenciájában volt Gál Simon. – A káptalan
tisztelgett nála, fogadta a jószágkormányzót és azután maga kivánt
maradni.
Bejárta a palota termeit. Egy percre megállott a Forgách püspök arcképe
előtt, elmélázva nézte az Eszterházy biboros finom vonásait, egy
pillantást vetett a törökverő Drugeth püspök páncélos képére és azután
hálószobájába vonult.
Boldogsággal és mámorral volt tele a szíve. Ime, ő, Geiger Simon az
Alsó-városról idekerült a Forgáchok és Drugethek palotájába. A Geiger
Lázár fia ura ennek a palotának és elébe nem járulnak kevesebb
hódolattal, mint akár Eszterházy biboros elé.
A városra, ahonnan diadalmas útjára elindult, régen nem gondolt. Ki
akarta törölni emlékéből a nyomorúságnak ezt a helyét, ahol egy fiatal
zsidó jogászt a hiányzó vizsgadíja arra kényszerített, hogy visszatérjen
a piarista-atyákhoz – akiknek kedves tanítványa volt – és kérje a maga
számára is a rend atyai jóvoltát és ruháját. De most lehetetlen volt nem
gondolni a városra, a multra, a zsidóváros piszkos utcáira ott a vasut
mellett.
A gyermekkorára gondolt, a labdázásokra a Forgách-kertben, az ájtatos
tanításokra az alacsony imaházban, és mosolygott. A gimnáziumban
dédelgették lángeszét az elfogulatlan papok. Otthon nyomorogtak. Az apja
tönkrement, az anyja meghalt. Dúsgazdag rokonaik voltak; nem törődtek
velük. Meghalt az apja is, és egy napon hiába járta be a várost,
milliomos rokonait, egy pár rongyos forintért, ami vizsgadíjra kellett.
Akkor elindult a gimnázium felé és négy hét mulva a kispapok ruhája volt
rajta.
Harmincöt éve. Milyen út azóta: – az első miséig, az első szentbeszédig,
amely lázba hozta hallgatóságát, az első könyvig, amely a legelső
történettudósok közé emelte, a kanonokságig és a tardosi apátságig,
amelynek jövedelméből bőkezű mecénása lehetett minden művészetnek, a
feledhetetlen római utazásig… És most, ötvenötéves korában Marosvár
püspöke. Milyen út a Geiger Lázár fiának. Hálával és csodálattal gondolt
a nagyszerű hierarchiára, amelynek páratlan demokráciája ajtót tárt
előtte. Jónak, nagynak, boldognak érezte magát. Szép az élet és jó az
Isten… Úgy hajtotta le csendes, tiszta és nyugodt álomra a fejét, mint
az a kis zsidógyerek ott az Alsó-városban valamikor. Megint Geiger Simi
volt.
… A székfoglaló, az avatás napján azután Gál püspök lett. A
székesegyházban ünnepies volt és alázattal teli, a fogadásoknál
méltóságos és fejedelmi. Éles metszésű, halvány arca királyi módon ült
magas termetén, a szava tündöklött és mozdulatai egy király mozdulatai
voltak. A küldöttségek hosszú sora a nagy szónokot hallotta, a nagy
tudóst, a mecénást, az emberbarátot. Mindenkit elragadott és – hiába
lesték titkolt várakozással – a zsidó hitközség küldöttségének jósággal,
leereszkedéssel, fejedelmi módon adta tudtára, hogy a felekezetek
közötti békét fontosnak és szükségesnek tartja… Gál Simon megmutatta
Marosvárnak, hogy oda való a Forgách püspök helyére.
Mikor a város nevében üdvözölte a polgármester, Gál püspök pillantása
megakadt egy öreg ember arcán. Fekete ruhában szorongva, egy
összetöpörödött öreg ember állott a városi képviselők között. Gál püspök
szórakozottan hallgatta a polgármester szavait és az emlékezése
megfeszített erővel dolgozott.
Megvan. Egyszerre eszébe jutott minden. Valamelyik nagy ünnepen ott az
Alsó-városban nem volt mit enni már a Geiger Lázár házában. Akkor egy
kis szatócs, egy nevetséges alacsony emberke, egy furcsa kis figura, egy
alig ismert szomszéd hozta be hozzájuk, amije volt. Gál püspöknek forró
hálával telt meg a szíve.
A polgármester beszédére ragyogó ékesszólással válaszolt, és amikor a
küldöttség tagjait bemutatták neki, a kis öreg emberhez fordult:
– Lamm bácsi, úgy-e?
– Igen, kegyelmes uram.
A püspök megrázta a kezét.
– Kedves, jó Lamm bácsi, nagyon, nagyon örülök, hogy látom.
A szívében tuláradt a hála és az emlékezés.
– Kedves Lamm bácsi, – mondta hirtelen – kérem, maradjon itt, szeretnék
magával egy kicsit beszélgetni…
Az öreg félreállott és hosszú sorban jöttek tovább a küldöttségek; mind,
mind hódolni a Geiger Lázár fia előtt. És a Geiger Lázár fia mindvégig
fejedelmi volt.
Az utolsó küldöttségnek válaszolt Gál püspök, mikor a nagyterem tulsó
végében egy csoportot vett észre. A különböző küldöttségek tagjaiból
maradtak vissza, új emberek is jöttek hozzájuk, összeverődtek lassanként
vagy tizen; a Gál püspök rokonsága. Ott voltak mind: a Geigerek, a
Schwartzok, a Spitzerek, a dölyfös és korlátolt milliomosok.
Amig beszélt még Gál püspök, éles szeme végigfutotta a társaságot. Igen,
itt vannak mind: Geiger Gyula, a hatszoros milliomos, aki nem adott az
apjának rongy pár ezer forintot, amelylyel a bukástól menthette volna
meg, Schwartz Lázár, akihez hiába ment vizsgadíjért, az egész milliomos
pereputty, amely az apja hosszú haldoklása alatt éhezni engedte őket. A
püspök szívét vad erővel rohanta meg az emlékezés: a sok alázkodás, a
nyomorúság emléke; és a gyülölet, amelyet régen érzett irántuk, most
friss erővel kelt fel. Itt vannak mind kövéren, ünnepiesen – ezek a
milliomosok csodálatosan hosszúéletűek – és akit engedtek volna
elpusztulni, annak tiszta talárjába most bele akarnak kapaszkodni.
Az utolsó küldöttség is elment. A terem végén megmozdultak a fekete
ruhák. Egy csoportban jöttek előre a dörgölődzés mosolyával, alázatosan
és dölyfösen, hogy gőgjük új támaszt nyert magasra jutott rokonukban.
A csoportból előlépett az egyik, aki szónokolni fog. Szóhoz azonban nem
jutott.
Gál püspök nem birt magával. Finom arcán ezer ráncba szaladt a lenéző
kötekedés, papi vonásain kiütött az egykori zsidó fiú gyilkos
gúnyolódása, a fekete ruhákkal nem Gál püspök, hanem Geiger Simon állott
szemben. Oh, most a kezében vannak, a bosszú jó, a bosszú édes, a bosszú
áldott.
A szónok nem tudta kinyitni a száját. Geiger Simon szembenézett a
társasággal, két kezét egy villámgyors mozdulattal emelte fel és
szorította maga elé szétterpesztve, arcán a ráncok éltek, nevettek,
gúnyolódtak és ez a régi arc, ez a héber gesztus félreérthetetlenül,
világosan és hangosan rikoltozta a milliomosok felé: – De piszkos banda
vagytok…
Három másodperc volt az egész. Azután ismét Gál püspök állott ott
selyemtalárjában, magasan, méltóságosan és a következő mozdulata
fejedelmi volt.
Egy lakájnak intett királyi és beszélő mozdulattal:
– Ezt a szemetet innen ki!
Azután megfordult és termei felé távozott. Egy intésére mellette ügetett
a kicsi öreg ember.
– Gyerünk, Lamm bácsi!
Cseléd.
Szeretem – mondta a fiatal Both – a szép gesztusokat, a fejnek büszke
hordozását, a félig lehunyt szempillák hideg, gőgös tekintetét.
Szeretnék így járni az emberek között, királyi módra felszegett fejjel,
jéghideg és merev arccal, amelyre ráfagyott a büszkeség. De korunk
szelleme, amely szkeptikus és gúnyolódó, nem tűri a királyi
fejhordozást. A gúny darázsfészke minden fullánkját beleereszti a
királyiságba; a királyok sem lehetnek fejedelmiek: mosolyogniok kell és
barátságos szavakat intézni a körülöttük tolongó cifraruhás
csőcselékhez.
Büntetlenül ma csak a szolgák lehetnek fejedelmiek, az inasok a nagyuri
palotákban, a Jamesek és Baptisteok. Őket szeretem nézni, amint
márványarccal járnak a szőnyeges termekben: egyenesen, mint egy szálfa,
hang és mozdulat nélkül. Milyen büszkék, milyen méltóságosak, milyen
fejedelmiek! Mi hajlongunk és mosolygunk, ők egyenesen állnak és
jéghideg az arcuk. Mi kacagunk és hüledezünk, ámulunk, szörnyűködünk, az
ő arcukon nincs más, mint méltóság. És ha szétdől a terem a nevetéstől,
és ha dübörög és háborog, ők állnak nyugodtan és hidegen és egyetlen
izom nem mozdul az arcukon. Az ősök dicsőségének, az utód büszkeségének,
a régi törzs gőgjének és az évszázados palota méltóságának a hordozói és
őrizői ők tudatosan vagy öntudatlanul.
Mindez a királyi méltóság, ez a fejedelmi gőg, amit imádok, megjelent
előttem egyszer egész uralkodói ragyogásával egy szőke lányon. Nem volt
cseléd, de alig több: angol társalkodónője volt az öreg Sándorfy
grófnénak.
A szinházban láttam először; a grófné páholyában ült. Hiszek a
kiválásban, a fajta nemesedésében és ezt mondtam magamban:
– Évezredes fajtának kifinomodott virága ez a lány. Hercegeknek és
hercegnőknek kellett egymást, szeretniök csodamódon, teremtő szerelemmel
összetalálkozniok, hogy ebben a lányban elérje tetőpontját a fajta
virulása, ereje és szépsége. Mert szép lehet a plebejus vér is, de a
hajnak ez a csodás, hamvas szőkesége, az arcnak ez a színe, a száj
metszése, az orr finomsága, ez a fül, ez a kéz és ez a termet csak egy
munkától megkimélt, csupán a maga virágzásában fáradó, gyönyörű racenak
adatott meg.
Csalódtam. A lány nem hercegnők lánya, hanem társalkodónő. Mary a neve,
az apja kocsmáros, Jamesonnak vagy Jacksonnak vagy hogy hívják. Mindegy,
mondtam magamban, szeretem ezt a lányt.
Másodszor a grófnénál találkoztam vele, ahol nagy vacsora volt,
mulatság, tánc. A lánynak olyan szerepe volt, ami a házikisasszonyé és a
szobalányé között van. Rendelkezett a cselédséggel, de a grófné vele
hozatott magának egy pohár vizet.
Hogy hozta ezt a pohár vizet! Körülötte hangos beszélgetések és kipirult
arcok; az ő ajka hallgatásra zárva, az ő arca hideg és mozdulatlan, az ő
feje büszke és magas. Mint egy királynő, úgy ment a tömeg között, a
grófok és a grófnők körülötte fecsegő cselédek voltak. Körülötte a
póriasság lotyogott és kacagott durván, ő volt a méltóság és a fenség.
A társaság rosszul bánt vele. Az asszonyokat bosszantotta a szépsége, a
férfiaknak kellett volna a szépsége: bántották tehát mind a ketten
csipős megjegyzésekkel, parancsolgatással vagy otromba bókkal. A lány
mozdulatlan arccal járt közöttük.
Beszélgetni kezdtem vele. A hangja szonór, aranynyal zengő alt-hang
volt. A kérdéseimre gőgös hidegséggel, röviden válaszolt. De úgy
beszéltem vele mint egy hercegnővel, és megbarátkoztunk lassan.
Okos lány volt. Nyugodtan és biztosan itélt, egy előkelő elmének magas
szempontjai szerint. Amint mellette álltam és néztük a teremben a
táncolókat, az izzadt, kipirult és hangos párokat, megértettem, mennyire
lenézheti királyi hidegsége és gőgje ezt a lármát, ezt a póri, duhaj
társaságot.
Az órák multak és én egyre vele beszélgettem. Bizalmas lett, mosolygott,
intimitásokat mondott el az életéből.
A szemem, a szívem, a fejem egyre jobban betelt vele. Szeretem ezt a
lányt, szeretem.
– My queen, gondoltam magamban, királynőm, enyém leszel. Elviszlek téged
a Both grófok százados várába és az ősök arcképei elpirulnak az örömtől,
mert ilyen fejedelmi úrnője nem volt még Bothkőnek.
Mult az éjszaka. Jött a hajnal, a reggel. A tánc még egyre tartott. A
lánynyal beszélgettem és soha még én olyan boldog nem voltam, mint
akkor.
Öt óra volt, jól emlékszem, éppen ötöt ütött az óra, mikor az öreg
grófné ment el mellettünk. A lánynak odaszólt valamit, kérő hangon
valami parancsot.
Hogy mi volt a parancs, arra nem emlékszem, mert ekkor valami rettenetes
dolog történt. Amikor elhaladt a grófné, a lány, akinek csillogott a
szeme, aki már bizalmasának érzett, elhúzta a száját. Lerántotta az alsó
ajkát két görbe vonalban, az egyik szeme rút kacsintásra csukódott, a
fejét felkapta és a grófné után intett sunyi módra, velem bizalmaskodva,
a háta mögött csúfolta ki szolgálómódra a gazdáját.
A szerelmemnek abban a pillanatban vége volt. Két perc mulva otthagytam.
Másnap elfelejtettem. Utáltam.
Nem volt királyné. Cseléd volt.
Fanyar nász.
Zsolt kinyújtózkodott a puha karosszékben és felsőséggel magyarázta:
– A legnagyobb katasztrófa, ami érheti az embert, az, ha fiatalon
elveszti az eszét és bolond fővel megházasodik. Éljetek úgy, mint én:
hónapos szobában lakom, de arravaló a kaszinó, hogy az embernek
kényelmet adjon és a számtanácsosi fizetésből így telik kártyára is,
pezsgőre is, asszonyra is. Egyre nem telne, tízre telik.
A társaság bólogatott; ismerték már az egész elméletet. Zsolt teljesen
belefeküdt a puha karosszékbe, szívta a szivarját és látszott rajta,
hogy elégedett állatnak érzi magát.
Tizenegy óra tájban haza indult. A hűvös utcán vidáman ballagott, de a
gyomra táján egyszerre valami fájdalom jelentkezett. Először csak lopva,
alig érezhetően. Zsolt haladt előre. A fájdalom azután kigyulladt,
belekapott a gyomrába, belemarkolt, belevágott, marcangolt, égetett,
harapott. Zsolt összegörnyedt és nyögve támaszkodott egy ház falának. A
fájdalom nem szünt. Zsolt hörgött és fuldoklott. Végre lábra vergődött.
A legközelebbi házba, ahol orvosi táblát látott, becsengetett.
Az orvos az ágyból kelt fel, megvizsgálta Zsoltot és rosszkedvüen
mondta:
– Teljesen elhanyagolt gyomorbaj, talán epe-komplikációkkal.
– Meghalok? – kérdezte Zsolt.
– Valamikor mindenesetre meghal, válaszolt durván az orvos, most pedig
mindenesetre menjen kórházba vagy szanatóriumba, ha pénze van rá.
Zsolt kocsit hozatott. Nem, nem kórházba. Haza. Ha meg kell halni,
inkább otthon.
Nyögve vergődött fel a lépcsőn. Rázuhant az ágyra. A gyomra táján, mint
a parázs, úgy égett a fájdalma. Nyögött. Összeszorította a fogát és
szitkozódott. Becstelen, gaz, alávaló sors, hogy meg kell halnia az
embernek, mikor csak negyvenöt éves és jó az ital, édes a szivar és szép
a leány.
– Jaj! Jaj!
Felkapta a kezét és dühösen nyomta meg a villamos csengő gombját. A
csengő berregett. Zsolt dühödten szorította a gombot. Az ajtó kinyilott.
– Julcsa, hörögte Zsolt, mért nincs itt friss víz?
A cselédnek ki volt sírva a szeme. Végignézett az emberen, megfordult és
kiment.
Zsolt várt. Nem is kellett neki a víz, csak kínozni akart mást is, ha
neki kínlódnia kell. Julcsa késett. Zsolt megint a csengő után kapott.
Hosszú rikoltó berregés. A cseléd visszajött. Zsolt rárivallt:
– Hol járt eddig? Ne sétáljon. Ne oda tegye a vizet. Hiszen az nem is
friss víz. Hozzon másikat.
A cseléd az asztalra tette a vizes-palackot, az ágy elé lépett,
csípőjére tette a kezét és megszólalt:
– Hallja maga, istentelen pogány! Két év óta tűröm a maga kínzását, mert
a nagyságát szegényt, meg a kisasszonyt, nem akartam itthagyni. De hogy
most éjféltájban is lelke van ordítani, amikor bent kiterítve fekszik a
nagysága…
Zsolt felpillantott.
– Kiterítve?
– Kiterítve. Délután meghalt. A kisasszony ott sír mellette. Hát nekem
ne parancsolgasson többet. Dögöljön meg.
Sarkon fordult és kiment. Zsolt elámulva nézett utána. A halál közelsége
megborzongatta; úgy meglepte az egész fellázadás mindig hallgatva tűrt
zsarnoksága ellen, úgy átjárta mindenféle izgalommal, hogy
elcsendesedett és elaludt.
Másnap reggel újra fájdalmak ébresztették fel. Csengetni kezdett. Az
ajtó lassan felnyilott és félénken, gyáván, csendesen lépett be rajta
Eszti kisasszony. Fonnyadt alakja a fekete ruhában, a vörösre sírt
szemekkel szánalmas és megindító volt.
– Kérem, tördelte, Julcsa nem akar bejönni. Ne tessék haragudni. Majd
elvégzem én.
Zsolt mogorván szólott:
– Hívjanak doktort.
A doktor eljött, nagyon aggasztónak találta az állapotot, különféle
rendeléseket tett és Zsolt egyre csengetyűzött. Eszti mindig megjelent
az ajtóban és alázatosan, csendesen, siralmasan teljesítette a
parancsokat. Másnap délelőtt magától jött be és sírva mondta:
– Tessék megbocsátani, most egy órára elmegyek. A mamát temetjük.
Zsolt nem szólt egy szót se, de mikor egyedül maradt, dühében félóráig
nyomta a csengőt. Őrült fájdalmai voltak. Nem használt se az opium, se a
morfium, semmi se használt. Meg kell dögölni.
Eszti azután bejött a szobába és újra végezte a parancsokat: szürkén,
csendesen, alázatosan. Zsolt a fogát csikorgatta fájdalmában. A lányt is
kínozni akarta.
– Miből él ezentúl?
– Nem tudom – válaszolt a szürke lány.
– Hát eddig miből éltek?
– A mamának volt nyugdíja.
– Magának nincs semmije?
– Nincs.
– Éhen fog veszni – mondta Zsolt csendes örömmel.
A lány lehajtotta a fejét és vörös szemhéjai alól újra könnyek fakadtak
fel. Zsolt elégedetten fordúlt a fal felé. De reggel újra fájdalmakra
ébredt és végre is teljes nyugalommal állapította meg:
– Hát jó. Hát meg fogok halni. No!
Most már nyugodt volt. Hát jó, vége a szép életnek, az urinak, az
önzőnek, a pezsgőtől, lányoktól vidámnak. Szép volt, vége van. Készült
az utra. Másik életre-e, – nem tudta, de nyugalmát aggasztó és hideg
sejtések borzongatták meg. Úgy tetszett neki, hogy egész életében igen
rossz ember volt. A lány pedig ott járkált a szobában alázatosan,
csendesen, szürkén. Megszólította:
– Eszti, tudja mit, én feleségül veszem magát.
A lány megállott és elámulva pillantott rá.
– No – mondta Zsolt – ne ijedjen meg. Én úgy is megdöglök. Érzem.
Magának nincs miből élnie. Ha a feleségem lesz, akkor nyugdíjat kap.
Semmit se akarok érte. Akár a temetőbe se kisérjen ki. Nincsen senkim,
hadd fizesse az állam magának azt a nyugdíjat.
A leány zokogni kezdett és meg akarta csókolni a kezét, de Zsolt
haragosan ordított rá és a leány erre ismét halkan és alázatosan végezte
a dolgait. Két nap alatt rendbe hozták az irásokat és harmadnap egy
hivatalos ember házasfeleknek jelentette ki őket.
– No, – gondolta magában Zsolt – most elvégeztem a számadásomat az
égiekkel is.
Egyedül maradtak.
– Most menjen ki, – szólt Zsolt a lányhoz és befordúlt a fal felé: –
hátha most szépen, simán meg lehetne halni.
De nem lehetett. Nagy fájdalmak jöttek még. Zsolt toporzékolt,
átkozódott, a lány pedig alázatosan dolgozott. A napok teltek és egy
napon meglepetve kiáltott fel az orvos:
– Ohó! Gyógyúlás. Csoda, csoda. A daganat teljesen szétoszlik. Magától.
Egészen. Biztos gyógyulás.
Zsolt bután nézett rá. A lány szégyenkezve huzódott vissza. Az orvos
vidáman távozott.
– Három hét alatt talpra áll – mondta Zsoltnak.
A házaspár egyedül maradt. Zsolt nézett a lányra és az teljes
bűntudattal harapdálta vékony ajkát. Zsolt zavart volt. A halál
gondolatát – nagy jótéteménye tudatával – megszokta már. Most jön az
élet: egy soha még csak el sem képzelt, zavaros, érthetetlen, buta élet.
Nehezen szokott hozzá. De hozzá kellett szoknia. A lányt pokoli
találékonysággal gyötörte, az alázatos maradt és hallgatag és végre,
három hét múlva csakugyan felkelt a férfi. Minden nap erősebb lett. A
régi, szívós, erős Zsolt lett. Nagy sétákat tett és jóleső fáradtsággal
tért haza. A lánynyal nem beszélt. Nem tudtak egymásnak mit mondani.
Egyik sem tudta: mi lesz már most, hogyan lesz?
A napok azonban multak. Jött a tavasz. Egy alkonyatkor hazajött Zsolt és
leült a lány mellé. Lassan sötétedett. A lány keze után nyult és a kéz
alázatosan simult meg az övében.
Az ablakon frissen áradt be a tavasz lehellete és benn kezdődött egy
fanyar nász, egy szürke, kelletlen, érthetetlen, ostoba és bánatokkal
telt házasélet.
A prológus.
– Leányom – mondta neki az apja, aki királyi tanácsos, kereskedelmi
kamarai elnök, szóval igen tekintélyes úr volt – az embernek
kötelességei vannak nemcsak önmaga iránt, hanem a társadalom iránt is.
Abban a városban, ahová jutsz, a legelőkelőbb családok egyikének leszel
tagja. Jó feleségnek kell lenned, idővel jó anyának, de társadalmi
állásod megkivánja tőled, hogy bizonyos mértékben résztvégy a közéletben
is. A vagyon és a tekintély kötelességeket ró az emberre. Jótékony
mozgalmakat támogatnod kell; ahol éppen vagyonodra és tekintélyedre
szükség van, ott nem szabad, hogy hiába várjanak reád. Ne bocsátkozz le
azokhoz, akik alattad állnak, de légy mindenkihez barátságos. Egy
szóval, légy rajta, hogy régi és új családod tekintélye növekedjék
általad.
Efféle tanácsokkal ellátva jelent meg egy napon a friss pezsgésű
kereskedő-város aszfaltján a fiatal Pándorf Samuné. Új családja valóban
gazdag volt. A számos és kiterjedt család buzával, liszttel és
keményítővel látta el a fél országot, és a város különböző részein egész
utcákat szerzett magának. Ami azonban a tekintélyt illette, az nem akart
abban a mértékben jönni, mint ahogy kivánatos volt. Az emberek nem
tudták és nem akarták elfelejteni, hogy az öreg Pándorf Izrael még egy
rossz lóval járta a megyei vásárokat, úgy hogy a család gőggel volt
kénytelen helyettesíteni a hiányzó tekintélyt. A fiúk más városokból
hoztak asszonyt és a család lassanként elzárkózott az eleven és gúnyos
szellemű várostól.
Arra nem került sor, hogy valaki szemükbe mondjon sottise-okat, a hátuk
mögött pedig hiába hangzottak el lenéző megjegyzések: – nekik volt a
legszebb fogatuk, az asszonyok vakító brilliánsokat hordtak és az egész
család mégis gőgösen járkált a városban.
A fiatal Pándorfné nem vett észre semmit kissé ferde helyzetükből. A
család valóban gazdag volt, sőt valóban tekintélyes is, mert hiszen
nélkülük semmit sem csinálták a városban. Jóakaratukra, pénzükre és
jelenlétükre mindenütt szükség volt, és amint a férfiak a városi
közgyülésekhez ereszkedtek le, éppen úgy ültek az asszonyok
kimondhatatlan méltósággal a nőegylet ülésein.
A fiatal Pándorfné csak egyben hibáztatta családja többi tagjait.
Túlságosan hidegek voltak. Barátságosnak kell lenni mindenkihez,
anélkül, hogy leszállnánk hozzájuk, – erősítgette ismételten; és habár a
tanítás a többieken nem fogott, ő szíves bátorítással, biztató
jóindulattal fordult az emberekhez, akikkel sorban megismerkedett.
Sajátságosan felfelé szökő orra hamar ismert lett az utcákon, amelyeken
úgy ment végig, hogy fejét féloldalt hajtva, méltóságos és mégis
bátorító módon mosolygott mindenkire. Járására nézve az úgynevezett
kacsázók közé tartozott és a hangja, a hangja, amely utóbb biztatólag
csendült mindenki felé, felejthetetlen és hasonlíthatatlan volt. Ezen a
hangon a szőke és pisze-orrú utódban csodálatos módon valamely régen
elfelejtett ősének a jargonja ütött ki leküzdhetetlenül és győzelmesen.
Ez a hang valami furcsa dünnyögés volt, a szent könyvekre hajló ősök
valamely hasonlíthatatlan nazális fuvolázása. És ezt a hangot mindig és
mindenütt lehetett hallani: végtelen jóindulatú leereszkedéssel rezdült
meg ez a hang, ha egy gyerekkocsi jött az úton, ha lányok jöttek szembe,
ha ismerősök merültek fel; kérdezősködve, bátorítva, dicsérve és
tanácsokat adva ez a hang végigröpködte a várost, kisértetvén a
félrehajtott fej jóságos mosolya által.
A Pándorfékat követő megjegyzések új erőre kaptak, sziszegőkké,
gyilkosakká, pokoliakká váltak, mérgesek és öldöklők lettek, ha a fiatal
Pándorfné valahol megjelent. Az asszony azonban erről semmit sem tudott.
Ő életet adott két gyermeknek és a lélek példátlan harmoniájával
hajtotta le esténként nyugodt álomra elégedett és mosolygó fejét,
tudván, hogy családja és a társadalom iránti kötelességeit egyformán
teljesítette. Lassanként azután az emberek is beletörődtek jóakaratába,
közömbössé vált nekik és nem igen tettek rá megjegyzést. Ő pedig nyugodt
önérzettel teljesítette tovább is a társadalom iránt való kötelességeit.
… Idővel egyszer a nőegylet műkedvelő előadást akart rendezni
népkonyhája javára. A titkár előterjesztette a programmot: táncokat,
rövid darabokat, énekszámokat és zongorapartiekat fognak előadni csupa
előkelő és úri szereplők.
Lesz egy gavotte rokoko-ruhában, lesz egy énekes játék, bohózat és –
mivel a programmban Pándorféknak is kell szerepelniök, vagy mivel
legalább is fel kell nekik ajánlani a szereplést – a titkár
megkockáztatta azt az ajánlatot, hogy Pándorfné ő nagysága talán a
prológust kegyeskednék előadni. Az ajánlatot rövid hallgatás követte.
Mindenki meg volt róla győződve, hogy az ajánlatot visszautasítás
követi, de a fiatal Pándorfné atyjára gondolt, mosolygása egyre melegebb
lett és a fejét félrehajtva, azt mondta:
– Hát ha szükség van reám…