– Azt hiszi, találtam volna?
– Igen.
Tárczy diadalmasan emelte fel fejét. Várj csak, – gondolta. Naivul
kérdezte:
– Hát maga ismeri ezeket az orfeuménekesnőket?
Az asszony rábámult.
– Ismerem-e őket? Hogy mondhat ilyent?
– Ha azt hiszi, hogy műveltet is találhattam volna…
– De nem orfeuménekesnőt. Hanem egy nőt, aki megérti. Egy asszonyt, egy
tisztességes asszonyt.
Tárczy mély megvetéssel mondta:
– Hja, egy tisztességes asszonyt?
Az asszony remegett a felháborodástól. Nem tudott mit mondani. Végre
reszketve tört ki:
– Csak nem hasonlít egy tisztességes nőt azokhoz a nőkhöz, akiket
mindenki…
– Isten mentsen – válaszolt Tárczy nyugodtan, én a tisztességes nőket
sokkal kevesebbre becsülöm.
– Kevesebbre? Hogy mondhat ilyent?
– Akkor becsülöm meg őket, ha sokkal kevesebbre becsülöm őket. Kérem, ha
az ember órát akar, akkor az óraárushoz megy. Ha szerelmet akar, akkor a
szerelemárushoz megy. Hiszen nekik az a mesterségük. Azt ők jobban
értik. Ők azért élnek, ők azért és arra ápolják, dédelgetik, gondozzák
magukat. A fürdőjük, a parfumjük, a csipkéjük mind arra való. Hogy jutna
erre ideje és kedve egy tisztességes asszonynak?
Az asszony fehér volt a dühtől.
– De hát, mondta hebegve, az semmi, az semmi, hogy egy asszony a
szerelmének feláldozza a tisztességét? Hogy odaadja a tisztességét?
– A tisztességét? De kérem, mondta Tárczy üzleti hangon, ennek reám
nézve semmiféle értéke nincs. Értékes rám nézve az ideges, kemény,
formás, szép termet, a forró ajak, a gömbölyű kar, az acélos, karcsú
láb… De a tisztesség? Mit érek én több gyermekes családanyák
tisztességével?
– De hát a lélek? A szellem?
– Ah, a lélek, a szellem… Tudja, magának, aki olyan okos asszony,
megmondhatom, nincs utálatosabb, mint egy asszony, aki folyton a lelket,
a szellemet emlegeti.
– De hátha egy asszonyt nem ért meg az, akihez hozzá van láncolva?
– Oh, a legnevetségesebb és a leggyülöletesebb élőlény a világon a femme
incomprise. A meg nem értett asszony oda tolakodik a maga érzelmeivel
minden idegen gondolathoz, minden idegen érzéshez, felajánlja, kinálja a
szimpatiáját. Árulja magát és a legtöbbet ajánló biztosan megkapja…
Az asszony nem birta tovább. Kiegyenesedett és a dühtől reszketve
kérdezte:
– Én kinálom magamat? Én?
Tárczy csudálkozott.
– Ki beszél magáról? Magának két gyermeke van, maga nem keres lihegve
megértést, hanem bölcsen tudja, hogy a legszebb dolog két gyermek jó
anyjának lenni. Minden hódolatom az ilyen asszonyoké. Én a másik
fajtáról beszéltem. Hogyan beszélhettem volna magáról?
Az asszony megzavarodott. Nem tudott szólni. Tárczy kegyetlenül
folytatta:
– Minthogy pedig a másik fajtával, amelynél talán volna remény, nem
érdemes foglalkozni, én meggondoltam a dolgot. Szakítani akartam Riese
Micivel? Meggondoltam… Nem szakítottam vele.
Az asszony felugrott.
– Tárczy, sziszegte, Tárczy, maga a legutálatosabb, a legszemtelenebb, a
legelbizakodottabb fráter a világon.
Megfordult és elsietett. Tárczy utána nézett. Tudta, hogy a holnapi
ebédnek most már vége.
– Az ebédért kár, szólt némi melankóliával.
De igen meg volt elégedve magával és nagyon becsületesnek érezte magát.
A világosság.
– Lona elájult!
A lakásban nagy futkosás támadt, a kis szabóműhelyből csörömpölés
hallatszott. Valaki felszaladt az első emeletre és lihegve jött vissza:
– Jön a nagyságos tanár úr.
Két perc mulva jött a híres orvos: magas, tatárarcú, negyvenéves ember.
– A vak lány ez? – kérdezte Lonáról.
– Igenis, nagyságos tanár úr.
– Fektessék ágyba, nem lesz semmi baja.
Lonát ágyba fektették. A negyvenéves ember összehúzott szemmel nézte a
lány csodálatos szépségét.
– Hány éves ez a lány?
– Husz, nagyságos tanár úr.
– Mióta vak?
– Nyolcéves kora óta.
Egy-két orvosi rendeletet adott még a professzor, azután menni készült.
– Nem lesz semmi baja, könyörgöm? Mást ne csináljunk vele, nagyságos
tanár úr?
– Adják férjhez – dörmögte a tanár és elment.
Egy hónap mulva feleségül vette a lányt. Lona nagyon boldog volt.
Vaksága nem gátolta a jólét élvezésében: szerette a nagy, szőnyeges
szobákat, amelyekbe a szűk szabólakásból jutott, örült, hogy cselédei
vannak, akiknek parancsolhat, és imádta a férjét, aki úgy dédelgette őt,
mint egy gyermeket, és aki rá nézve az erő, nagyság, hatalom és szépség
megtestesülése volt, a gazdagság és az örömök dús forrása, vak leánysága
álmainak a lovagja.
Egy lányuk született, azután egy fiuk és Lona szívében az örömöknek egy
új világa nyílott meg, a boldogságnak egy új birodalma: a vak asszony
szívében édes gyönyörűséggel áradt el az anyaság érzése. Nagyon boldogok
voltak.
Lona huszonhatéves volt – erős, délceg, fiatal asszony – mikor az ura
egy délben hazajövén, megkapta a kezét:
– Fordítsd csak a fejedet erre, a világosság felé.
A tanár Lona szemeit nézte és így szólt hozzá:
– Lona, megoperáltatom a szemedet. Most elviszlek a klinikára, ott
maradsz vagy két hétig és azután újra fogsz látni.
Lona megcsókolta az ötéves lányt és a hároméves fiut és elment.
Megoperálták a szemét; sötét szobában élt két hétig és a tizenötödik
napon nyitott és szabad szemmel, látóan tekintett bele a nap teljes és
fényes világosságába.
A férje eljött érte. A hideg ember meg volt hatva, áradozott:
– Édes, drága Lonám, de boldog vagyok! Én feketefürtös, szép gyermekem,
milyen szép vagy… milyen szépek a szemeid, te szép Lonám, fehér
asszonyom… Ugy-e Lonám, szép a világ, az élet, a napfény… Lona, látni
fogod a gyermekeinket… Lona, a látás megkettőzi az élet minden örömét.
Lona zavarodottan tekintett rá és hallgatott. Kocsiba ültek: végig a
nyári fényben fürdő városon, haza a két gyermekhez. A férfi ujjongott:
– Süthet most a nyári nap, szikrázhat, vakíthat: Lona belenéz, Lona lát.
Lona elfordította a fejét. Nézte a fasort, amelyen végigrobogott a
kocsi, nézte az egész harmatos, nyári reggelt: az élet csakugyan szép.
Nézte a járkálókat: a színes ruhák csakugyan szépek, az emberek között
is van olyan, aki majdnem megközelíti az emberi szépségnek azt a képét,
amelyet ő gyermeksége világosságából elvitt a vakság sötétségébe.
A tanár gyönyörűséggel nézte a hallgató asszonyt, Lona pedig a hintó
párnáján elhúzódott tőle. Ez az ő férje? Mikor vak volt, nem tudta, hogy
a bőre ilyen sárga, a szakálla – milyen selymesnek tetszett – ilyen
ritkás és kopott, az orra, a feje ilyen különös formájú. Ijedt gondolata
nem merte rútnak mondani, csak a félelmes különösségét és idegenségét
vallotta be.
Hazaértek. Hangos kiáltásokkal jött a két gyerek, zajos örömmel
ölelgették az anyjukat.
Lona hallgatott. Ijedten nézett körül az ismerős lakásban: – ez az ő
lakása valóban, de mégis idegen lett ez a lakás ő neki. Mit keres ő itt
az idegen férfi és a két gyerek között, akiknek minden vonása az apjuk
tatárarcát viseli?
Megrohanta és elkábította ez a csunyaság. Az ő puha keze simogatta
ezeket a fejeket, de akkor ezek csodaszép, fürtös angyalfejek voltak. Ő
hozzásimult ehhez a hajlott férfihoz, de ez akkor délceg levente volt.
Orvul rontott rá és úgy gázolta le ez a csunyaság. Ezeknek az embereknek
a rútsága fáj, éget és perzsel.
A gyerekek még csókolgatták az anyjukat, a találkozás első perce alig
mult el, Lona keservesen zokogni kezdett.
A férje simogatta dús, fekete haját:
– Az öröm sírása ez.
A keserű zokogás azonban nem akart szünni, egyre fájdalmasabbnak és
lázadóbbnak tetszett.
– Mi bajod, Lona?
– Istenem, én Istenem!
– Lona, mi bajod?
Lona beleharapott az ajkába és fuldokolva zokogott.
– Hát mi bajod, – csattant fel a gyanakvás a férfiban.
– Istenem, én Istenem.
– Lona! – hangzott fenyegetőleg a férfi szava.
Megkapta a csuklóját:
– Ide nézz! Mi bajod?
Lona görcsösen, fájdalmasan, lázadóan zokogott:
– Istenem, Istenem, milyen csunyák vagytok.
… Nagy csend támadt. A levegő nehéz lett körülöttük, súlyos sejtelmek
árnyéka tette hűvössé, eljövendő tragédiák lehellete rezzentette meg.
A gyerekek riadtan húzódtak vissza, a férj arcába bánat, harag és
gyötrelem kergetett egy sötét vérhullámot. Az asszony észrevette, hogy
hibát követett el, és jóléte féltése megmozdult benne. És a vakságból
alig kimenekült asszony elkövette első csalását: emberfeletti
erőfeszítéssel parancsolta könnyes arcára a szeretet mosolyát és
nevetve, könnyezve, bocsánatot kérve, a kitörő szeretet képmutatásával
szorosan megölelte a férjét.
A hazatérők.
A _Jégkirály_ befutott a kikötőbe. Annyi érdeklődéssel fogadták csak,
mint amennyi minden érkező hajót megillet.
Péterfi, az expedició alvezére, rátámaszkodott a korlátra és mosolyogva
mondta Laczfynak:
– György, ha ezek tudnák, hogy az északi sarkról jövünk…
Laczfy, a nyugodt fekete óriás, az expedició vakmerő és bálványozott
vezére, csendesen szólt:
– Mindig túlzó vagy. Nem voltunk a sarkon.
Péterfi heveskedve válaszolt:
– Annyi, mintha ott lettünk volna. Magad is azt mondtad, mikor öthónapi
gyötrelmes szánút után elértünk az óriási, nyilt tengerig, hogy annyi,
mintha a póluson volnánk.
– De nem voltunk ott.
Péterfi újra hevesen készült válaszolni; Laczfy elébevágott:
– Ne veszekedjünk. Tele van a szívem boldogsággal.
Az arca, komoly, nemes és erőt sugárzó arca ragyogott az örömtől. A
horgonyt leeresztették és az expediciónak mind a huszonöt tagja a
kapitány köré gyült. A boldogság, a győzelem mámora, a dicsőséges munka
diadala tombolt a szivükben és a gyötrelmes négy esztendő után, amelyet
fagyban és éjszakában töltöttek el, úgy tetszett, hogy most a szíveikből
az ujjongás valamely egetrázó hangjának kell kitörnie. Huszonöt
férfimellet majd szétrepesztett a mámoros öröm. Mindnyájan Laczfyra
néztek. És a félelmetlen, kemény, erős vezérnek, akire szorongva
tekintettek mindig a nyomorúság és a veszedelem perceiben, nem volt most
más szava, mint ez az árva reszkető szó:
– Barátaim…
A szeme megnedvesedett és a huszonöt férfi, az Északnak, a jégnek, az
éjszakának, a pólusnak a hősei, könnyes szemekkel, megindulva,
ellágyulva és sírva szorította meg egymás kezét.
Laczfy megrázta magát.
– Magyarország, a mi édesanyánk örökké éljen!
Egy dörgő éljen volt a válasz és a könnyező öröm harsogó ujjongásra
vált. A kapitány azután megszólalt:
– Barátaim, én most kiszállok. Hammerfest a föld legészakibb
táviróállomása – bejelentem innen, hogy útban vagyunk hazafelé; elhozom
a leveleinket és azután indulunk.
Újra dörgő éljenzés volt a válasz, Laczfy partra szállott. A
táviróhivatalba még ismeretlenül ment be. Három táviratot tett le itt
csendesen a hivatalos asztalra.
A három távirat jó ideig hevert ott, míg a posta embere elvette. A
hivatalnok elolvasta az elsőt, felkapta a fejét és tört angolossággal
kérdezte:
– Uram, ön Laczfy úr?
– Igen.
A hivatalnok elpirult, a szeme kigyulladt, a kezét kinyújtotta az óriás
felé és megindultan, hebegve mondta:
– Uram, engedje meg, hogy a kezét megszorítsam. Az egész civilizált
emberiség nevében üdvözlöm a kulturának ezen a határállomásán, és jogom
van rá, mert az egész emberiség aggódva vár hírt az ön vakmerő és
felséges vállalkozása felől.
Laczfy mosolygott és megszorította a hivatalnok kezét.
– Uram, elérték a pólust?
– Nem, de eljutottunk a sarki tengerig.
– Szóval ön tovább jutott, mint valamennyi előde.
– Igen, mondta nyugodt büszkeséggel Laczfy, a legelső magyar sarki
expedició tovább jutott összes elődeinél.
Később azt mondta:
– Uram, mi otthon megállapodtunk abban, hogy ami értesítés van
számunkra, azt ide küldik; bizonyosan vár tehát ránk egy pár levél.
– Igen. Van olyan, amelyet három éve őrzünk, és bizony, utóbb ha jött
egy-egy, azzal a gondolattal tettük a többihez, hogy sohasem kapja meg
az, akinek címezve van.
Laczfy átvette a nagy levélcsomót és megdobbant a szíve. A levelek közül
felé ragyogtak a felesége kezevonásai. Sietve búcsúzott el, hogy
olvashassa a drága írást.
A napfényes utcán megállott és felbontotta a levelet.
– György, – szólott az írás, – ha Isten hazavezérel, az ő végtelen
kegyelme bocsássa meg nekem, hogy ezekkel a sorokkal lépek eléd, nehéz
utad után, György, én térdenállva teszek egy alázatos vallomást.
Gyermekem született. A gyermeknek Bán az apja. Nem tudtam ezzel a
vallomással várni, míg hazajösz. A szívemet kín facsarja össze és
megmérgez a keserűség, hogy így kell téged fogadnom. De György, te erős
vagy, jó, nagy és irgalmas. – György, miért hagytál magamra! Én gyenge
vagyok, miért mentél el tőlem!…
Laczfy ott állott az utcán, kezében a levéllel és szédülve tekintett
körül. A napfényre sötétség borult; szeme bizonytalanul keresett valami
támasztékot, amelyen a rettenetes forgatagban megpihenhessen.
Megnézte a levelet: két éve, hogy a postán hever.
Tehát már az első évben… És Bán, az a senki, az a hitvány báb, az a
rongy pojáca…
Megrázta magát. A levelet nem olvasta tovább, minek olvassa azt, ami még
azután jön. Betette a zsebébe, nehéz mellel vett egy hosszú lélekzetet
és indult csónakja felé.
A hajón szétosztotta a leveleket. Végigtekintett a tengeren és elfordult
a többiektől. Azután lement a kabinjába, hogy a mások öröme vérig ne
korbácsolja az ő fájdalmát.
Lenn a kezébe hajtotta a fejét és maga elé bámult. Nem volt semmi
gondolata; belemeredt a levegőbe és teltek az órák.
Lenn is elviselhetetlenné vált a maradás; akkor újra felment a
fedélzetre. Rádőlt a korlátra és belebámult a tengerbe. A kormányos
lépett hozzá és rekedt hangon kérdezte:
– Hát indulunk haza?
Laczfy ránézett a vonagló arcú emberre és azt kérdezte:
– Hát neked mi bajod van?
– A levél… A menyasszonyomtól kaptam levelet… Hogy nem tud rám várni.
Hogy minek mentem el… Talán már nem is élek… Hogy nem maradhat vén lány.
– Máshoz ment férjhez?
– Igen.
Laczfy ekkor körülnézett. Megint ott voltak csaknem mind a fedélzeten és
az arcokon – végig, minden arcon – bánat, harag és keserűség.
Odalépett a legokosabbhoz, a legderekabbhoz, egy fiatal tanárhoz.
– Mi bajod?
– A levél… Mivel csak két évre terveztük az expediciót, csak két évre
kaptam szabadságot. A harmadik évben betöltötték az állásomat, a
fizetésemet nem adták ki a húgomnak és…
A szava elcsuklott. Laczfy felhördült:
– Mi történt vele?
– Ne kérdezd.
Elfedte az arcát. Laczfynak zsibongott a feje. Szédülve tekintett körül.
Péterfi, a mindig vidám, bízó és jókedvű fiú ott ült egy kötélcsomón és
könnyek csurogtak le lassan az arcán.
– Hát veled mi van? – kiáltotta neki kétségbeesve.
– Az édesanyám, az én édesanyám…
– Mi történt?
– Várt két évig bizalommal. És hogy nem jöttem, várt türéssel még egy
évig. És hogy nem jöttem, lefeküdt és meghalt.
Laczfy fuldokolva tekintett körül.
– Hát ti?
– A levél…
Mind a levelet mondta. Halált, hűtlenséget, gonoszságot, hitehagyást
jelentettek a levelek. A matrózoknak is, az utolsó embernek is volt
valakije, aki elhagyta, megcsalta, kirabolta: feleség, barát, szerető… A
fedélzeten sötét árnyak suhantak végig. Az arcok vonaglottak, a kezek
ökölbe szorultak. Könny volt a szemekben. Észak diadalmas hősei ott
állottak győzelmes hajójukon megverve, kifosztva, megcsalva.
Közeledett az alkony és a férfiak szótlanul állottak ott. A fejüket
lehajtották és hallgattak.
Laczfy sóhajtott egyet és azt mondta:
– Mégis csak haza kell mennünk.
A hajó elindult. Amikor kiértek a kikötőből, az egyik azt kérdezte:
– Nem volna jobb visszamenni _oda_?
A pólus felé mutatott, a dermedt sivatagok, a jégpokol felé; ahol négy
esztendőt gyötrődtek és ahol epedve álmodoztak a hazatérés felől.
A kezek egy önkéntelen mozdulattal nyultak a kormány, a vitorlák felé,
hogy megfordítsák a hajót; inkább oda, a jégbe és az éjbe, mint haza, az
emberek közé. De azután keserűen, leverve, komoran fordították mégis dél
felé a kormányt. A Jégkirály gyorsan haladt a boldog, déli vizek felé,
és a pólus huszonöt hőse, akiket ujjongva várt a haza és a világ,
csüggedten és keserűen, bánatosan, megalázva és összetörve nézte a
hullámokat.
Danse macabre.
Leültem egy asztalhoz. Jött a pincér. Hozattam valamit és belebámultam a
levegőbe. Meleg nyári est volt, jó ilyenkor a szabad ég alatt ülni és
nézni, nézni a csillagos estét. A lelkem meg volt tiporva és fájdalmasan
vonaglott. Az ember arca eltorzul ilyenkor attól a nagy keserűségtől,
amelyet valósággal a szájában érez, reszket az ökle, mert ütni akarna és
azután görcsösen kapcsolódik össze. Bámultam bele az estébe.
Egy szempár verte fel a magányosságomat. Igen, valósággal felverte ez a
szempár. Sötét szem volt, kék vagy fekete, de nagyon sötét és amint
egyszer-egyszer rám nézett, mintha valami nagy árnyék lebbent volna el
felettem. Nézni kellett ezeket a szemeket. Vannak ilyen szemek, sötétek,
csodásak.
Néznem kellett. Szemben ült velem valamelyik asztalnál egy férfival. A
férfit egy futó pillantással elintéztem: ez nem számít. Hanem az
asszony… Fehér volt az arca, bűnösen fehér, fekete haja fürtökben bújt
elő kalapja alól és mintha ezek a fürtök éltek volna.
Néznem kellett. Miután pillantásaival felverte a nyugalmamat, most
gőgösen vette tudomásul az érdeklődésemet és rám se nézett. Beszélgetett
a férfivel. Látszott rajtuk, hogy házastársak és hogy idegenek.
Az asszonyt néztem még egy ideig. De minthogy következetesen, gőgösen,
szinte kihivóan kerülte a tekintetemet, felkeltem és elmentem.
Egy óra mulva elintéztem valami dolgomat és bementem a kávéházba.
Leültem és folytattam a szótlan bámulást a csillagos, nyári estébe,
sajgó szívvel, amely úgy fáj, hogy az ember szeretne felzokogni.
A magányosságomat ismét felverte egy szempár. Fel kellett néznem. Oda
kellett néznem és tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. Itt van az
asszony, az ismeretlen assszony, a fehérarcú asszony.
Rábámultam. Első meglepetésemben szinte csodának néztem azt, ami
egyszerű véletlen volt: kerestek egy közeli kávéházat és ide jöttek be.
Az asszony észrevette az elámulásomat és egy gyors mosoly futott át az
arcán.
Én azután nem foglalkoztam tovább a dologgal. Bámultam az estébe. Tőlem
ugyan ne fordulgasson el gőgösen senki asszonya. Az asszony sötét
pillantása azonban egyre ott suhogott körülöttem, mint egy halk
szárnycsapású, nagy fekete madár. Mit akar tőlem ez az asszony? Most
látom másodszor; véletlenűl; mit akar hát? Uri asszonynak látszik, mit
akar hát? Boszankodva akartam lerázni magamról a sötét, árnyékos
tekintetet, de nem tudtam. Ideges lettem. Zavart lettem. A lelkem nem
sajgott már úgy, de valami határozatlan, félénk, gyenge vágy
borzongatott meg ezektől a szemektől. Végre is szép ez az asszony.
Csodaszép.
Azután megráztam magamat és felkeltem.
Nem engedem, hogy egy kacér asszony játszszék velem. És nem megyek bele
valami ostoba és kétes végű kalandba, amikor még itt sajog a lelkemben a
másiknak a fájdalma. Felkeltem és elmentem. Rá se néztem.
Egy ideig foglalkoztatott még, két nagy szeme rám tekintett, akárhová
néztem, de pár óra mulva elfelejtettem. Másnap, mikor a vendéglőbe
mentem vacsorázni, eszembe se jutott. De egyszerre rám libbent sötét
pillantása. Ott volt. Valami borzongás futott végig rajtam. Óh, ez az
asszony nagyon hatalmas úr tudna lenni felettem, nagyon meg tudna
kínozni.
Nem akartam ránézni. De rajtam volt a pillantása. Mindig rajtam volt
parancsolóan, követelően, makacsul és néha naiv csodálkozással: miért
nem nézel rám?
Ránéztem. A szeme ekkor kigyúlt. Lenn a nagy sötétségben, a szeme alján
villámok pattantak elő, hosszú szikrák villantak ki, egy égő tűzfolyam
áradt a szeméből. Szembenéztem vele. A férfi nem vett észre semmit. Az
asszony fekete szeme tűzben ragyogott és én már szinte el voltam veszve.
Oh, mondtam magamban, oh, de borzalmasan, de csudálatosan, de
nagyszerűen szép vagy. A mámor lehelletét éreztem; a véremen tüzesen
borzongott át valami nagy borzongás. Az asszony szeme egyre tüzesebben
szikrázott az enyémbe és kiszáradt torokkal mondtam: oh, de tudnálak
szeretni.
Láttam, hogy már többen néznek bennünket – a férfi nem vett észre semmit
– felkeltem hát. Kimentem az utcára. Megvárom őket, gondoltam. Meg kell
tudnom, hol lakik ez az asszony.
De ki lehet ez az asszony? Honnan jön? Mit akar? Mit akar velem? Miért
éppen velem?
Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre, de csupa ifjú-öröm volt a
vérem. Oh, mondtam, szép ez az asszony. Mit bánom én: ki, honnan jön,
mit akar. Fiatal vagyok, a szemembe szikrázott a szeme, – szép az élet.
Az utcán álltam. Az asszony egyszerre kilépett. Egy kocsinak intett.
Siettem én is a kocsiállomás felé. Gyalog nem tudom követni őket.
Hajtattam utánuk. Szinházba mentek. Idegenek, gondoltam magamban,
különben nem mennének most meleg nyárban szinházba.
Megállíttattam a kocsimat jó távol. Ők kiszálltak. Vártam egy kicsit,
azután én is jegyet vettem. Bementem a nézőtérre; kerestem őket.
Páholyban voltak. Az asszonynak egy fénycsóva gyúlt ki a szemében, mikor
meglátott; olyant villant rám a szeme, hogy szinte belevakultam.
Ujjongtam. Szeretem ezt az asszonyt, akarom ezt az asszonyt.
Kihajolt a páholy korlátján és amig mások nézték az előadást, rám
mosolygott. Azután az ajkára tette a kezét; ez mindent jelent,
hallgatást, csókot és igéretet, mindenekfelett igéretet.
Tele voltam fiatal örömmel, az élet büszkeségével, a vér mámorával. Oh,
ez az asszony…
Vége volt az előadásnak. Siettem, ki az előcsarnokba, hogy megvárjam az
asszonyt és azután utána menjek. A tolongásban távolról láttam már. A
szeme rám villant. Szeretlek – mondtam – és akarlak.
Lassan jöttek felém. Az asszony állandó, titkos, csendes mosollyal
nézett rám. Őt láttam csak. A férfire nem is néztem. De amint a tömegben
előrehaladtak, meg kellett látni a férfit is.
Még dideregtem az asszony pillantásától, amikor ránéztem. A szívem ekkor
egy ütést kapott, a véremen jeges áradás suhant át, visszahökkentem,
megdöbbentem, hátratántorodtam elképedve, megrettenve és megzavarva. Mi
történt?
Ez a férfi nyomorék volt. Nem volt sánta, nem volt béna, de nyomorék
volt. Elaszott testét alig tudta egyenesen tartani összeroppant gerince,
a lábai megroskadtak minden lépésnél, a járása vontatott, súlyos volt,
mint a nagybetegeké. Nyomorék volt ez a férfi. Haldokó. Összeroskadó.
Megrettenve bámultam rá, azután az asszonyra néztem. Oh, az asszony…
Rám villant most a szeme, de a szívemben nagy harag gyulladt ki. A
férfivel éreztem közösséget a közös ellenség ellen, aki az asszony…
A bestia.
Itt van e mellett a nyomorék mellett és keresi az új férfit, a másikat.
Engem! Dühös haraggal lázadtam fel az ellen a gyengeség ellen, amely
hozzá hajlított. Már vége is volt.
Utánuk néztem, de nem mentem utánuk. Lopva rám tekintett még az asszony,
de én a férfit néztem. Nem mozdultam. Mentek együtt, azután eltüntek
előlem: a bűnösen fehér asszony és a nyomorék férfi.
Magam maradtam a nyári éjszakában. Vége volt a mámoros erőnek, az erős,
szerelmes ifjúságnak. Az arcom szinte eltorzult attól a nagy
keserűségtől, amelyet a szájamban éreztem.
A bosszú.
Gál püspök a gyorsvonat ablakain át kutatva nézett az őszi este kora
sötétjébe. A távolban ott ragyogtak már Marosvár lámpái, és úgy
tetszett, hogy a katedrális kettős tornyát is látja a sötét égre
rajzolódva.
A gyorsvonat dübörögve vágtatott és sűrű facsoportok mellett rohant el.
– A Fácányos – mondta magában a püspök.
Az erdő elmaradt és a sinek mellett alacsony külvárosi házak látszottak.
Azután újra fák.
– A Forgách-kert – mondta csendes örömmel a püspök.
A házak szaporodtak és rosszul világított, görbe külvárosi utcákba
lehetett a magas töltésről belátni.
– Az Alsó-város – mondta magában a püspök és megdobbant a szíve.
Megismerte az utcát, a házakat, az egész városrészt: a piszkos és eleven
zsidó-várost, a marosvári gettót, ahová nem törvény és nem sárga folt
űzte a gettó-népet, hanem a szegénység, az űzérkedés, a szatócskodás és
a rongyszedés.
Gál püspök szíve hevesen vert. Itt, ezen a hosszú utcán, az alacsony
házak között, itt játszott ő, itt járt iskolába, itt élt le hosszú,
nyomorúságos és vidám gyermek-éveket. A kis Geiger Simiből azóta Gál
Simon püspök lett, a marosvári püspökség ura, római gróf, pápai
trónálló, ő felsége valóságos belső titkos tanácsosa és jelölt a
biboros-kalapra…