A helyi poéta lelkes alexandrinusait a jótékonyság nemtőjének adta a
szájába és a fiatal Pándorfné így stilszerű görögös ruhát szerzett be
erre az alkalomra; leomló redőzetű fehér peplont, amelyet virágok
egészítettek ki.
Az előadás napján a szinház zsufolásig megtelt. Egyetlenegy hely nem
maradt üresen.
A függönyt visszahúzták egy kicsit, hogy a jótékonyság istennője a
lámpák elé léphessen. Utolsó szavaira majd fellebben a függöny és az
első káprázatos ragyogású, megindító élőképet tárja fel.
A függönyt tehát visszahúzták és a fiatal Pándorfné a lámpák elé lépett.
A redős fehér ruha művészi hullámokban omlott le róla, nyaka szabadon
volt és a haja középen volt görögösen elválasztva. Nyugodtan és
méltóságosan állott meg a bámuló százak előtt. A kötelességteljesítés
nemes tudata töltötte el önérzettel a szívét. A lámpaláznak nyomát sem
érezte.
Jobb karját felemelte és egy széles, méltóságos mozdulattal – amint
betanulta – tárta ki a közönség felé. A szinházban halálos csend volt. A
görögruhás nő félrehajtva a fejét, végtelenül jóságos mosolylyal az
ajkán, beszélni kezdett:
_Úri szép közönség, idejöttél mára_
_Hivó szózatomra…_
Az ismert hang szétröppent az óriási nézőtéren. Ez az ismert hang
azonban most felemelkedett, rezgett és megnyúlt. A páthosz felkapta ezt
a hangot, megszokszorozta, harsogóvá tette. Az ismert dünnyögés
szavalásba emelkedett, a nazális rezgés vontatott és méltóságos
énekléssé vált. A lassú esésű alexandrinusokba belebújt a rettenetes
jargon, a görögruhás nő mögött megjelent az elfelejtett és felejtetni
akart ős kétségbeejtő árnyéka.
Az első sor után egymásra néztek az emberek. A második sornál egymásra
mosolyogtak. A padok között suttogás támadt, mindenfelé volt valaki, aki
a szomszédjával okvetlenül közölni akart valamit. A szinpadon egyre
zuhogtak az alexandrinusok, a dünnyögést mind magasabbra emelte a
páthosz és a nazális hangok az egyre érzelmesebb sorokkal úgy törtek
elő, mint a trombitaharsogás.
A nézőtéren nevetni kezdtek. A nevetés először hátul ütődött fel; elől
az emberek nyugodtak voltak. A görögruhás nő azonban még mindig szavalt
és elől is le-lehajolt egy-egy ember, hogy a nevetését a zsebkendőjébe
nyomja.
És az alexandrinusok nem fogytak el. A harsogó páthoszból most a
szívekhez szóló könyörgés hangjába csapott a jótékonyság nemtője. Hangja
leszállott és amint minden érzelmét, minden jóságát bele akarta vinni a
szavakba, a kitóduló hang, amely nem tudta elkerülni az orrot, úgy
hangzott, mint a lassú vinnyogás.
Ekkor csend volt. De hátul egyszerre újra felhangzott a nevetés. És most
már nem lehetett ellentállni. Mint a tűz, úgy futott előre a padsorokon
az emberi derültség szörnyű hangja. A legkétségbeesettebb erőfeszítés
sem használt. Aki végső erővel még fogva tudta tartani izmait és össze
tudta szorítani a torkát, az is el volt veszve, mikor mögötte, előtte,
mellette nevetni kezdtek. A sorokon végigbugyborékolt a kacagás. A
szinpadról egyre omlottak az orrhangok, és a nézőtér most már nem tudta
tartóztatni magát. Csilingelő női kacagások és mély röhögések egymásba
vegyültek, az egész nézőtér nevetett, kacagott, hahotázott, röhögött.
Egy-egy ember végignyúlt a széken és kieresztette a hangját, a nők
füzőin pattogtak a kapcsok, a püspök a proszcéniumpáholyban lehajtotta a
fejét és az egész teste meg-megrázkódott. Az első sorokban végig:
kinyilt szájak, félrehúzott arcok, könnyes szemek röhögtek. A nevetés
buffogott, bugyborékolt, dőlt ki mindenütt, hátul egész zivatarrá
erősödve.
A jótékonyság nemtője nagyranyílt szemekkel állott a szinpadon. Az
alexandrinusok akadoztak, a szavak botorkáltak, a hang elcsuklott és a
félrehajtott fej ijedten szegődött hátra.
Az emberek nevetnek. Rajta nevetnek, ebben nem lehet kétség. Riadtan
nézett szét és mindenféle könyörtelenül nevető arcokat látott… Mindenki
nevet.
Esztendők óta talán először tünt el a mosolygás az arcáról és a szinházi
festék alá halálos sápadtság szökött. A fejét még jobban hátrahajtotta,
a szava akadozni kezdett, szavaló hangja leszállott és egyszerre torkán
akadt.
Nem szólt. Szembenézett a tömeggel. Még mindig a nevetés rázkódott végig
a sorokon, hangos, fékevesztett, letiporhatatlan nevetés, amely
betöltötte a szinházat.
De amint ő elhallgatott és mereven megállott a tömeggel szemben,
lassanként elhallgatott a nevetés is. Halálos csend lett. A tömeg
meghökkenve nézett a lámpák felé.
A görögruhás nő nehéz mellel vett lélegzetet. Amint szembenézett a
tömeggel, egyszerre megértett mindent. Régi kétségek, amelyek csak
hajdan – tükre előtt – kínozták, most bizonyossággá lettek. Megértette,
hogy ő rút, szánalmas és nevetséges. Megértette, hogy jóságát mindig
kigúnyolták, megértette, hogy háta mögött kinevették, megértette, hogy
kellemetlen, komikus és félszeg volt, hogy társadalmi szereplését
lenézték, kinevették, hogy jóhiszeműsége, jóindulata, jósága irigységet,
gyülöletet, lenézést szerzett a számára.
Végignézett a százakon és látta, hogy mind nevetett, hogy ő mindnek
siralmas és nevetséges volt, hogy nincs senki, akinek ő tetszett volna.
A fejét még jobban hátraszegte, a szivét egy görcs szorította össze és a
görög ruhákban csendesen összeomlott a szétlibbenésre kész függöny
előtt.
A kis gróf.
A kis grófot egy fiatal pap kisérte el mindennap a gimnáziumba. A fiatal
pap a nevelője volt. A kastély felől jöttek csendesen, összesimulva. A
pap fekete ruhában volt, a kis gróf mindig kék bársonyban. Sápadt volt
mind a kettő. Olyanok voltak, mint két sötét, hallgatag árnyék.
A kastély azelőtt üres volt és csendes. De a kis gróf édes apja sokat
kártyázott, a birtok egy napon gondnokság alá került és ekkor a grófné
kezdett parancsolni. Ő rendelte el, hogy hazaköltözzenek a kastélyba,
mert – mondta – nem akarja, hogy fia koldús legyen. Úgy volt, hogy
otthon laknak, amíg minden adósság ki nincs fizetve. A gróf unta ezt a
dolgot. Átásítozta a hónapokat és a monokliján át mély megvetéssel nézte
az egész kis várost. A kis grófnak közömbös volt az ügy. Keskeny arca az
első év végén éppen olyan halvány és mozdulatlan volt, mint amikor a
cisztercita tanárok először simogatták végig, és a zajongó osztályra
éppen olyan nyugalommal tekintett, mint amikor először jelent meg
közöttünk. Hanem a grófné, ő lelkesedett a kastélyért és az egész kis
városért. Itt ő parancsolt, ő rendelkezett, elhanyagolt és mellőzött
asszonyból itt a város királynője lett. Hihetetlen méltósággal tudott
megjelenni a nyilvánosság előtt és mámorosan élvezte azt a bámulatot,
amelyben része volt. A harminc éven jól túl volt már, erősen hízott, de
elsőségét a városban vitatni sem lehetett.
A kis gróf egy éve járt már a cisztercitákhoz, amikor – a második
gimnáziumban – megbarátkoztunk. Segítettem neki valami feladatában, ez
teremtette meg a barátságot. Ezután bizalmas közléseket tett nekem a kis
gróf és én álmélkodva láttam, hogy tapasztalt, vad és erős mivoltom
mellett milyen félénk, tudatlan, lányos és anyás maradt. Nemcsak gyenge
volt és nemcsak a zajt és a dulakodást kerülte, valami rettenetes –
arisztokrata – irtózással, hanem járatlan volt az élet minden dolgában.
A női dolgokról pedig, amelyeket a padok között tudatlan, fojtott
kacagással sugtak tovább a fiúk, egyszerűen sejtelme sem volt.
Egy napon ezzel a kérdéssel lepett meg:
– Te, a te anyád festi magát?
– Nem – válaszoltam csodálkozva.
A kis gróf hideg szemében egy kis büszkeség csillant fel.
– Az én anyám, mondta jelentős hangon, festi magát.
Elámulva néztem reá és a kis gróf megmagyarázta, hogyan megy a dolog.
Rendre elsorolt minden részletet és így fejezte be:
– Ez a festés. Hallottam, amikor az inas mondta a szobalánynak: a
méltóságos asszony festi magát. Mindig festi magát, mikor valahová
elmegy. Olyankor nem szabad megcsókolni.
Álmélkodva hallgattam a dolgot. A kis gróf egyre büszkébb lett az
előadás hatására és hogy betetőzze ezt a hatást, hozzátette:
– Azt hiszem, csak grófnéknak szabad festeni magukat.
Le voltam sujtva. Az egész kicsi városban csakugyan senki nem merte
volna az arca színét megkorrigálni és a kis gróf határozottan nagyot
nőtt a szememben ezen a napon. Ekkor éreztem először, hogy kitünő dolog
lehet grófnak lenni. Eddig mindig én bántam bizonyos jóindulatú
leereszkedéssel vele, most a kis gróf lett a leereszkedő. Nagyon
szégyeltem, hogy az én anyám nem festi magát és elhatároztam, hogy ha
husvétra hazamegyek, meg is kérdezem a dologra nézve.
Az ügyet azonban elfelejtettem, és hogy a következő évben Budapestre
kerültem, hosszú esztendőkig nem foglalkoztatott a kifestés joga és a
kis gróf.
Tízenkét év telt el és nem találkoztam vele. Ekkor egyszer a Dunaparton
szembejött velem. Az első percben megismertem; az arca alig változott,
maradt az a lányos arcú, halvány, karcsú szőke fiú, aki volt. Ő is
megismert.
– Szervusz, mondta örömmel, szervusz, hogy vagy?
Beszélgetni kezdtünk. Hamarosan láttam, hogy nemcsak az arca, hanem a
lelke sem változott: tudatlan, félénk, lányos, anyás. Otthon végezte el
a gimnáziumot, a liceumban tanulta a jogot, mindig az anyja mellett volt
és mindig egy fiatal pap volt a nevelője. Most doktor juris és talán
valamelyik miniszteriumba megy. A birtokon most már nincs adósság és
megint Budapesten laknak. Ő most izlelt bele a szabad, nagyvárosi élet
különös örömeibe. Mámoros volt, de még ügyetlen és gyáva.
– Hát te mi vagy? – kérdezte azután.
– Újságíró.
Elhallgatott. Zavartan izgett-mozgott, egy vérhullám öntötte el finom
arcát és végül nagy elhatározással, szinte dadogva kérdezte:
– Ismered Tábor Pannit?
– Igen.
Csodálkozva néztem rá. Zavartan mentegetőzött:
– Mert ti újságírók ismeritek úgy ezeket a szinésznőket.
Hosszas unszolás és kérdezősködés után kiderült, hogy a kis gróf őrültül
szerelmes Tábor Panniba. A versenyen látta vagy ötször és úgy imádja,
mint ahogy csak a naiv, anyás fiatal grófok imádhatják az igen rossz
nőket. Nem mert még senkinek se szólni és meghal, ha nem ismerkedhetik
meg vele.
– Nem szoktál a Dalos-szinházba járni?
– Nem. Háromszor voltam szinházban életemben.
– Hát gyere el ma este, felviszlek a szinpadra és bemutatlak Tábor
Panninak.
– Nem haragszik meg?
Elnevettem magamat.
– Légy nyugodt. Nagyon fog örülni.
Megvigasztaltam még, hogy a szerelme nem is olyan reménytelen, mint
ahogy gondolja… Azután elváltunk.
Este kissé későn jutottam el a szinházba. A kis gróf már aggódva várt.
Az első felvonásközben karon fogtam.
– Menjünk a szinpadra.
Ujjongott örömében. A szinpadon megtaláltam Tábor Pannit. Rövid rokoko
szoknyában, nagy fehér parókával, erősen – a szinpadi világításnak –
kifestve állott egy sarokban. Nagyon szép volt. Bemutattam neki a kis
grófot és egyideig beszélgettem velük. Villámgyorsan megbarátkoztak. A
kis gróf eleinte bátortalan volt. Panni annál merészebb. Ez a merészség
azután felgyújtotta a kis grófot és két perc mulva már a szerelmi
vallomásnál tartott. Ekkor elhivott valaki.
Mikor a felvonásköznek vége volt, lementem a szinpadi lépcsőn és a
folyosón át a nézőtér felé tartottam. Mögöttem jött le a szinpadról a
kis gróf is. Utolért. Megkapta a karomat. Halálsápadt volt.
– Mi bajod? – kérdeztem tőle.
– Gyere, dadogta, gyere ki innen. Az utcára.
Kimentünk. Kiváncsian és aggódva néztem rá. A kis gróf a homlokáról a
verejtéket simogatta le, nehéz lélekzésssel szítta be a hűvös, éjszakai
levegőt és hozzám hajolva, kétségbeesetten, rekedten, megsemmisülve
sugta:
– A világosságon láttam, hogy ki van festve. Mint az anyám…
Bánatos lemondással intett vissza a szinház felé:
– Sohasem tudnám megcsókolni. Sohasem fogok visszamenni.
Matt.
A leány szülei sokáig ellenkeztek. A férfi kezdő ügyvéd volt és nem
biztak benne, hogy lesz valamivé. A leány makacs akarata végre
diadalmaskodott. Megvolt az esküvő, egy hónapig utaztak és azután
megkezdték a házasság csendes, békés, munkás életét.
Az első mámor hónapokig tartott. Egy félév telt el, amig szinte
mindennap újra érezték győzelmük örömét, egyesülésük mámorát, lassan
azonban jelentkezett ekkor az unalom. Meglepetve fogadták és
szégyenkezve titkolták maguk előtt is. De nyilvánvaló volt már, hogy
egymás társasága nem elégíti ki őket. Az örökös együttlétbe befúrakodott
a fanyarság. Nem volt mit mondaniok egymásnak. Próbálgatták a dédelgetés
és a becézés régi játékait és unottnak találták. Nézték egymást,
ásítoztak és tanácstalanul ődöngtek a lakásban.
– Paula, kérdezte egy napon a férfi, tudsz sakkozni?
– Nem – válaszolt az asszony. – Miért?
– Az íróasztalom fiókjában megtaláltam a régi sakktáblámat. Kedves
volna…
– Taníts meg – mondta az asszony.
– Jó – kiáltott örömmel a férfi.
Kihozta a kockás táblát, felállította a figurákat és magyarázni kezdett.
Eleinte kissé nehezen ment a dolog, de azután mindent megértett az
asszony. Az idő gyorsan telt el és mikor végét vetették a tanításnak,
örömmel állapították meg:
– Ezentúl mindennap játszunk.
Mindennap játszottak. Az ebédutáni és a vacsorautáni idő, amelyet a
férfi még mindig otthon töltött, volt a legunalmasabb. Ilyenkor
játszottak. A férfi szivart vett elő, az asszony is rágyújtott egy
cigarettára és megelégedéssel, örömmel ültek le a kis asztalhoz, amelyen
szép rendbe sorakozva ott állottak a játék figurái. Jó pajtásoknak
érezték magukat, szórakozást, kellemes, apró izgalmakat vártak a
játéktól. Szerették ezeket az órákat.
Addig, amig az asszony kezdő volt, minden pompásan ment. A férfi könnyen
nyerte meg a játékokat és ha az asszony is nyert néha, az véletlenszámba
ment. Ebbe belenyugodott az asszony is. Hónapok teltek el és a sakkozás
óráit mindig örömmel várták.
Lassanként azonban az asszony veszedelmes ellenfél lett. A férfinak
erőlködnie kellett; törnie kellett a fejét, kínos fejmunkával kellett
fáradnia a nyerésért. És nemsokára szó sem volt a könnyű, tréfálkozó
győzelmekről. Az asszony egyenlő rangú játékos lett. A férfi nap-nap
után vereséget szenvedett a mérkőzésben és kedvező eredmény volt, ha
nyert és veszített játékai egyenlők voltak.
A sakktábla körül ekkor valami titkos és lappangó gyűlölet keletkezett.
Nem a játék kedvéért ültek most már le játszani, hanem a győzelem
kedvéért. Aki veszített, az dühbe jött, elkeseredett, fanyar haraggal
pillantott a másikra és gyűlöletesnek találta az örömét. Hibákat
keresett rajta. Néha megállapította a fellobbanó harag, hogy a másik
durva lelkű, otromba, rút. Keserű kifakadások estek. Vad és sértő vita
támadt azon, ki játszik jobban. Gúnyolták egymást. A játéktudás után a
szellemi képességekre került a sor.
– Minden ostoba liba azt hiszi manapság magáról, hogy hódító szellemű
asszony – mondta a férfi.
Az asszony élesen válaszolt:
– Te azt hiszed, hogy csak az az értelmes ember, aki egyszer megbukott
az ügyvédi vizsgán.
A vita átsíklott a többi külső és belső tulajdonságokra és sivár, maró,
marcangoló veszekedés lett. De a sakktábla azért egyre vonzotta őket.
Minden nap újra kellett kezdeni a játékot és a tegnapi veszekedést
mindig elfelejtették, mikor a sakkozás ideje eljött.
Jókedvvel ültek le játszani. De mikor rámeredtek a kockás táblára, a
figurák mozogni kezdtek és a játék kibontakozott, akkor a fejtörés, a
megerőltetett gondolkozás, a győzelem eshetősége izgatta és lázba hozta
őket. A játszás szenvedélye, a szellemi mérkőzés tudata, a párbaj
izgalma egyformán ingerelte őket. Fékezhetetlen indulatok háborogtak
bennük és vadul törtek ki, mikor egy-egy vita támadt. A férfi egyszer
elhibázott egy lépést. Az asszony felvillanó szemmel nyult a táblához.
– Elhibáztam, mondta gyorsan a férfi. Nem úgy lépek a bástyával.
– Most már késő, válaszolt kárörömmel az asszony.
– De nem.
– De igen.
A férfi haragosan nyúlt a bástya után. Az asszony felkapta a kezét és
elébe tartotta. A férfi elrántotta a kezet, az asszony erre lesöpörte az
egész táblát.
– Nesze. Akkor játszsz velük magad.
A férfi elfehéredett a dühtől. Felemelte a kezét és az asszony felé
ütött. Nem találta. Az asszony síkoltva hátrált. Megdöbbenve néztek
farkasszemet.
Az asszony sírva sietett ki a szobából, a férfi pedig haragosan ment el
hazulról. Ekkor hetekig nem játszottak. Kezdtek társaságba járni és az
asszony kihívóan kacérkodott mindenkivel, aki az útjába akadt, a férfi
pedig tüntetően udvarolt minden kacér asszonynak.
Néma, hideg gyűlölet volt közöttük. Naphosszat alig beszéltek és siettek
megszabadulni egymástól, mihelyt tehették.
A sakktábla megérttette velük, hogy nem egymáshoz valók. Vad és
kiméletlen természetükről leoldott minden féket a játék szenvedélye és
nem szerelmes férfi és nő, hanem két meztelen indulat állott egymással
szemben.
Az érintkezés lassan újra megkezdődött közöttük. Megszokták azt, amit a
házasfelek lassanként megszoknak, hogy együtt legyenek, beszélgessenek,
együtt éljenek, amikor a lelkük rég eltávolodott egymástól. Hideg
szemmel és hideg lélekkel nézték és mérlegelték egymást, de az
érintkezésük majdnem olyan volt, mint a régi.
Egy napon otthon voltak. Nem lehetett sehová se menni. Unatkoztak.
A férfi ekkor az asszony felé fordult és egy kicsit önmagát is gúnyolva,
zavart mosolylyal, félvállról kérdezte:
– Nem játszanánk egy partiet?
– Nem.
A férfi gúnyolódni kezdett:
– Nem mersz játszani. Félsz, hogy veszítesz.
Az asszony hallgatott. A férfi folytatta a gúnyolódást és végül már
nyújtva, elhúzva a szavakat, gyerekmódra csúfolódott:
– Nem mersz játszani. Neeem meeersz… Neeem meeersz…
Az asszony hallgatott. De az arca kipirult, az ajka dühtől remegett és
végül reszketve pattant fel.
– Hát lássuk.
Odaült a sakktábla elé. Összehúzta a homlokát, beléharapott az ajkába és
kemény, vád akarattal akart nyerni. Nyugodt is akart lenni, de a
belsejében remegett az izgalom. A férje még mindig gúnyolódott. Ő nem
szólt semmit, de forrón érezte hullámzani a vérében minden gyűlöletét és
úgy érezte, hogy a játéknyerés vad, gyönyörű, régen kivánt fizikai
legázolás lesz.
– Hármat játszunk, mondta a férfi. Mind a hármat elveszted.
Játszottak. A férfi folyton gúnyolódott. Az asszony dühös erőfeszítéssel
játszott, remegett, izgatott volt és az első játékot csakugyan
elveszítette.
– Látod, mondta a férfi, megmondtam. Nem tudsz semmit. Mindig nagyra
vagy vele, milyen jól tudsz. Ilyenkor látszik, hogy semmit se tudsz.
Semmit.
– Majd meglátjuk.
– A másodikat is elveszted.
– Majd meglátjuk.
– Elveszted, elveszted, – dudolta a férfi.
Az asszony reszkető ajakkal, tüzelő szemmel meredt a sakktáblára. A
faragott figurák összezavarodtak előtte. A kockák kinyúltak,
megdagadtak, az alakok feltornyosodtak. Láza volt. Gyűlölete, dühe és
megvetése úgy borzongatta, mint valami kínzó láz. Elveszítette a második
játékot is.
– Látod, mondta a férfi jóindulatú oktató hangon, nem megmondtam. Minek
kezdesz azzal, aki többet tud nálad.
Az asszony elkeseredve, leigázva lihegett.
– Hát lássuk, mondta hebegve, hát lássuk most…
Újra játszani kezdtek. Az asszony vigyázatlan volt. Valami kombináción
törte a fejét és parasztjait elmozdította királya elől. A férfi
észrevette. Óvatosan felvonult és amíg az asszony nehéz, komplikált
tusára készült, előrehúzta királynéját, felugrott és diadalmasan
kiáltotta:
– Sakk. Matt.
Az asszony megdermedve bámult a táblára. Az volt. Matt, kétségtelenül
az. De orvmódra, tisztességtelenül az. Tisztességtelenül, komiszul
kijátszottnak, banditamódra kifosztottnak, becstelenül legázoltnak
érezte magát. Elfehéredett a dühtől. A férfi gúnyosan nevetett rá és ő
vérforralónak, rettenetesnek, galádnak látta ezt a nevetést. Elvakult,
elkábult a dühtől. Az asztalon a sakktábla mellett gyújtótartó hevert:
nehéz, éles szegletű öntött vasból. Gyűlölettől részegen nyúlt utána. A
férfi nevető feje előrehajolt. Ő felkapta a nehéz vasat és őrjöngő
erővel vágta a nevető fejhez.
A vas éles szeglete mélyen vágódott be a halántékon, a férfi elbukott és
homlokán kibuggyant a vér.
A kávéház.
Berg Géza tizennyolcéves korában került fel Budapestre egy nádorutcai
nagy bankba. Se rokona, se ismerőse nem volt az egész nagy városban és
minthogy a bank ránézve a jövendő gazdagságnak, a sikernek, az igéretnek
a földje volt, szívós elszántsággal látott neki a munkának.
Szépnek találta azt a szabad életet, amelybe az iskola szolgasága után
került és minden reggel újra gyönyörűséggel töltötte el, hogy kávéházban
reggelizik. Amint haladtak az esztendők, az életében jelentékeny
változások állottak be. Emelkedett – eleinte lassan, később gyorsabban –
a fizetése; ő is szenzációs nyakkendőket hordott, keresetten
öltözködött, este az Andrássy-úton sétált, mint a többi bankhivatalnok;
a kis kocsmát, amelybe eleinte járt, előkelő vendéglővel cserélte fel,
de állandó szerelme a kávéház volt. Itt otthon érezte magát, itt
ismerték és szerették és itt volt társasága. A törzsasztalnál, ahova
járt, más hivatalnokok, ügyvédek, orvosok is voltak, akik mindannyian
jórészt a kávéházban élték le életüket. Itt minden nap elolvasták a
lapokat, megtárgyalták az eseményeket és tudták, hogy karácsony estéjén
puncscsal, újévkor pezsgővel kinálja meg őket a kávés.
Berg Géza néha szinházba ment, gyakrabban orfeumba és egyszer-egyszer
bevetődött valamelyik zajos, éjjeli kávéházba. Egyébként esténként az
Andrássy-úton sétált, sok gondot fordított a ruhájára és gondosan
tanulmányozta a párbaj-kodexeket. Igy lett huszonötéves.
Minthogy megtakarított pénze volt, elhatározta ekkor egy barátja
tanácsára, hogy butorokat vesz. Otthagyta a hónapos-szobát, amelyben
eddig lakott és beköltözött új lakásába. A lakás felette csinos volt a
tündöklő rézágygyal és a szőnyegekkel, amelyekre aránylag nagy összeget
költött, és ő meg volt elégedve.
Augusztusban költözött be új lakásába. Az ablakok az utcára nyiltak.
Szemközt, az utca másik oldalán, nagy bérház állott, amelyben élénk élet
volt. Az első emeleten azonban végig le voltak eresztve a sárga
függönyök: a nagy lakás előkelő lakója nyilván fürdőn van.
Berg Gézának egy hónapig minden reggel a sárga függönyökre esett a
tekintete, mikor felkelt. Szeptember elején azonban egy reggelen fel
voltak húzva a függönyök és mikor Berg Géza érdeklődve nézett át a túlsó
oldalra, az egyik ablakban – éppen szemközt vele – egy szőke leányfej
jelent meg. Szőke volt a haja, kék a szeme, és Berg Géza különös
ijedelmet érzett, mikor a tekintetük találkozott.
A hivatalban ez volt az első nap, amelyen nem tudott egész lélekkel
dolgozni. Egyre maga előtt látta a szőke lányt és a legkülönbözőbb
gondolatok kavarogtak a fejében.
Másnap reggel újra látták egymást és Berg Gézát cserbenhagyta a
merészségnek az a tudománya, amelyet az Andrássy-úton barátaitól tanult.
Nem tudott a lányra másképpen tekinteni, mint alázattal és elfogódva.
Még aznap délben átment és megnézte a kapu alatt, ki lakik az első
emeleti nagy lakásban; kissé elszomorodott, mikor olvasta, hogy Gerhardt
Pál, a marosvölgyi bányatársaság igazgatója… Túlságosan gazdag és
hatalmas ember, a lányát bizonyosan nem adná egy fiatal
bankhivatalnokhoz.
A szőke lány csakugyan Gerhardt Vilma volt. Berg Géza azonban tetszett
neki és reggelenként – habár az apja a marosvölgyi bányatársaság
igazgatója volt – mégis érdeklődve sietett az ablakhoz. Igy látták
egymást minden reggel, sőt később délben és este is. Voltak bizonyos
órák, amelyekben hallgatag és titkos megállapodással megjelentek ezen a
furcsa találkán: nézni egymást hallgatva és óvatosan az utcán keresztül.
Berg Géza egy napon végre be merte vallani magának, hogy nagyon
szerelmes a szőke lányba. Elhatározta, hogy megismerkedik vele, de mikor
az ismerkedés módjára gondolt, nagyon elcsüggedt. Nem voltak ismerősei,
nem járt társaságba. Hiába törte a fejét, nem talált módot az
ismerkedésre.
A vendéglőben a szomorúság e napjaiban egy szőke, fiatal úrral
ismerkedett meg, akit így mutattak be neki:
– Gerhardt Viktor.
A kérdésére azt is megtudta, hogy ez a fiatal ember a direktor
unokaöccse. Berg Géza ekkor felvillanó reménységgel, elszántan és minden
ereje megfeszítésével udvarolni kezdett a szőke fiúnak. Sikerült vele
megbarátkoznia. A vendéglőből orfeumba mentek és hajnalig együtt voltak.