Beszálltam. Elhelyeztem a kézi táskámat és abban reménykedtem, hogy
egyedül leszek és átalhatom az éjszakát. Künn sipolás hallatszott. A
vonat indul. Ekkor – az utolsó másodpercben – egy hordár rontott be a
fülkébe és elegáns kézi táskát dobott fel a tartóba. Kinéztem az
ablakon. A hordár kiugrott a kocsiból és alázatosan integetett egy
urnak, aki lassu léptekkel jött végig a perronon. Hosszu, kockás kabát
volt rajta, felgyürt gallérja eltakarta az arcát. A hordár rámutatott a
kocsira, a vonat már megindult és a hosszukabátos ur fellépett a
lépcsőre.
Ketten elférünk, gondoltam, és hozzáláttam, hogy a fülke egyik oldalát
lefoglaljam a magam számára. A hátam mögött nyilott az ajtó.
Kiegyenesedtem, megfordultam. Szemben állottunk. Az idegen – a meleg
kocsiban – már levetette a kabátját, kalapja a kezében volt.
Meghökkenve, riadtan, sápadtan bámultam rá. Elakadt a lélekzetem,
elakadt a gondolatom és a szédülés kerülgetett. Ki ez? Ki vagyok én? Hol
vagyok? Én voltam-e az, aki az imént kihuztam a pamlagot, hogy kényelmes
fekvés essék rajta? Vagy én vagyok-e az, aki most beléptem egy fülke
ajtaján és szemben állok egy sápadt és reszkető emberrel?
A hosszukabátos ember nem én vagyok-e? Nem az én egyenes, kemény
metszésü orrom-e ez? Nem az én baloldalon kettéválasztott szőke hajam-e
ez? Nem az én szemem, nem az én szájam, nem az én szikár, izmos
termetem-e ez? Aki belépett mögöttem a vasuti kocsiba, nem árnyékom-e,
nem valamely csalódása az érzékeimnek, nem valamely káprázat-e:
földöntúli vagy lázszülte?… De aki velem szemben állott, megmozdult.
Sápadt volt ő is, a felindulástól vonaglott az ajka, de erősebb volt,
mint én. Megmozdult. Leült.
Leültem én is kimerülten. A vonat már teljes erővel robogott. Benne
voltunk az éjszakában, a dübörgésben és dideregve tekintettünk egymásra.
Ebben a percben hittem a csodákat, minden földöntúli hatalmakat.
Boszorkányokat, elátkozott lelkeket, amelyek fekete kutyák képében
bolyonganak a világon. Reszketett a lelkem ez előtt a gondolat előtt: mi
fog most történni.
A _másik_ megmozdult. Idegesen fészkelődött egy kicsit, a homlokán egy
kemény elhatározás ránca huzódott lefelé, és megszólalt:
– _Sir_, – mondta angolul – bocsássa meg azt a merészséget, hogy
ismeretlenül önhöz fordulok… Én lord Torcy Henry vagyok.
A rekedtes hangja is olyan volt, mint az enyém. De a kábulatnak vége
volt. A csodákban és a babonákban nem hittem már. Egy ritka, bámulatos,
szenzációs hasonlatosság az egész. Ez az ember sem a földöntúlról nem
jött, sem az árnyékom, hanem egy feszes angol, aki nagy lelki küzdelem
után elhatározta, hogy bemutatkozik.
– Én pedig – válaszoltam neki – dr. Vas János vagyok és természetesnek
találom, hogy mi egy pár szót váltunk. Furcsa lett volna hallgatva
bámulnunk egymást az egész éjszaka.
Erre elmosolyodott. A mosolygását kedvesnek és ismerősnek találtam. A
következő másodpercben rájöttem, hogy ez az én mosolygásom.
De most már szaporán beszéltünk. Én kissé küzdöttem az angollal, de a
lord egészen belemelegedett a beszélgetésbe és gyorsan, vidáman,
kedvesen fecsegett. Csodálatos, ismételte folyton, csodálatos ez a
hasonlatosság. Még a ruhánk is egyforma.
– Az nem csodálatos, válaszoltam neki. Mielőtt elindultam – utazni
akarok hat hónapig – azt mondtam a szabómnak, csináljon nekem egy
angolos utazóruhát. Elém tett egy londoni divatlapot, abból választottam
ki a formát és a szövetet.
– De a gallérja is, a nyakkendője is.
– Ez csak annyit jelent, hogy önök uniformisba bujtatták az emberiséget.
Megint nevetett.
– Bécsben vár rám – mondta – az anyám és a menyasszonyom. Olaszországba
indulunk. De én előbb látni akartam Budapestet. Reggel várnak. Össze
fogják önt téveszteni velem.
– Anya és menyasszony: nem fognak tévedni.
– Tévedhetnek, válaszolt hevesen a lord. Az ön orra, szeme, szája,
homloka, haja, mind az enyém. Még a termete is. Hány éves?
– Huszonhét.
– Én is.
Elgondolkozva nézett rám és töprengve rázta a fejét.
– Uram, azt mondják, hogy én minden vonásomban hasonlítok nagyatyámra,
Broke Tamásra, a gibraltari győzőre. Nem angol eredetű az ön családja?
Vagy nem éltek valaha Angolországban?
– Nem, válaszoltam. Az én apám és a nagyapám és a dédapám földmivelő
parasztok, akik a megyéjük határán túl nem jártak. Az én anyám szegény
asszony, aki a Tisza-parti falujából soha ki nem mozdult. Talán ötszáz
év óta én vagyok az első a fajtánkból, aki kimozdul ebből az országból.
Mulatságos kétségbeeséssel rázta a fejét. Érthetetlen, érthetetlen.
Beszélgettünk még egy ideig, azután elbucsuzott tőlem. Hálófülkét vett –
mondta – és most már kezd álmosodni. Kezet szoritottunk. Elment.
Lefeküdtem én is. De aludni nem tudtam. Az én bámulatom már régen
eltünt. A helyét most már egészen elfoglalta egy különös, nagy
levertség. Minden rajongás, amelylyel valaha angolokra, Angolországra,
angol életre, angol izlésre és angol büszkeségre gondoltam, most
irigységgé változott. Miért ő és miért nem én? Miért lord ő, miért nagy
ur, miért járja a világot uri hódítóként, miért őt várja Bécsben a
menyasszonya és miért nem engem? Én vonásról vonásra ő vagyok és ő
izről-izre én? Miért vagyok hát én szegény ország fia, aki keserves
fáradsággal dolgozott az ügyvédi diplomájáért, aki összekuporgatta az
utazásra való pénzt és kikönyörögte az első osztályú szabadjegyet, akit
egy piszkos küzködéssel teljes élet vár, és miért királya az életnek ő?
Keserű lélekkel próbáltam aludni. Előbb hánykolódtam még egy óra
hosszat, de azután – a vonat dübörgése egyhangú csattanásokban és
zökkenésekben ért a fülemhez – a zaj egyre halkult és közeledett hozzám
az álom. A csendből egyszerre kidörrent egy pokoli csattanás. Ezt ujabb
dörej követte, azután sziszegő, zúgó, csikorgó roppanások zaja tört be
hozzám. A kocsi megrándult. Egy ujabb rántás szinte szétrepesztette
eresztékeiben. Ujra jött egy rázkódás, én kábult fekvésemből
nekirepültem a falnak, a fejem belevágódott a vastartóba és elvesztettem
az eszméletemet.
… A kora tavaszi reggel csipős levegője téritett eszméletre. Egy
mentőágyon feküdtem. Körülöttem élénk sürgés-forgás volt. Megpróbáltam
felkönyökölni. Egy fehérkötényes úr sietett hozzám:
– Csak nyugalom. Nem lesz semmi baj.
– Mi történt? – kérdeztem tőle.
– A bécsi gyorsvonat összeütközött egy tehervonattal. Ön egy hét mulva
elfelejti az egészet. A fejére kapott egy nagy ütést, bekötöttük úgy
ahogy; nem lesz semmi baj. De amott nagy szükség van ránk.
Elsietett. Körülnéztem. A fejemen formátlan nagy kötés volt és minden
mozdulat fájdalmat okozott. Az orvos már ott volt a szomszéd ágynál,
ahol operációt végeztek. Ezt nem tudtam nézni. Valami vasuti embernek
szóltam: vigyenek odébb. Elvittek jó messzire, a langyos reggeli napra.
Jobban éreztem magamat egy kicsit. Pénzt adtam az emberemnek és
elmondattam: mi történt. Közönséges vasuti katasztrófa: hibás
váltóállítás; az utolsó percben vették észre; a lokomotiv, a hálókocsi,
az első két kocsi teljesen összetörött; husz halott; egy tömeg sebesült;
egy óra óta itt van a bécsi segélyvonat és aki él, egy óra mulva
utazhatik tovább.
Cigarettát kértem. Néztem bele a reggeli napsugárba és fáradt bámulattal
kérdeztem: hogyan menekültem én meg. Gyengébb voltam még, semhogy örülni
tudtam volna neki és az egyetlen érzés, amely a világhoz füzött, az az
öröm volt, hogy a cigarettám jó.
Még amikor a bécsi vonat indult, akkor is kábult voltam, fáradt és
összezuzott. Minden porczikám sajgott, fájt, égett. Betettek a kocsiba
és félig eszméletlenül hajtottam hátra a fejemet. A kocsiban csupa
menekült volt, egy riadt, fáradt, agyonhajszolt nyáj. Robogó kórház a
vonat.
Nem volt egyetlen teljes és határozott gondolatom sem. Ötletek,
gondolat-szilánkok röpködtek az elmémben: szándékok rongyai és
elhatározások törmelékei. A vonat szabadon vágtatott át a napfényes
tájon. Mindjárt jön Bécs.
A vonat megállott. Fojtott moraj fogadta. A perronon óriási tömeg
állott: ezek mind keresnek valakit.
Szédülve léptem ki: bele kellett kapaszkodnom a feljáró korlátjába.
Kábultan állottam. A zavaros zajból ekkor egy sikoltás válik ki, a
tömegen egy karcsu alak töri át magát, két leánykar fonja át a nyakamat
és az arcomra, a homlokomra záporként hull a zokogó, ujjongó csók.
Fáradt, halott tagjaimon egyszerre élő forróság futott végig. Megdobbant
a szivem és a nagy izgalom megremegtette minden fáradt tagomat.
Felkaptam a fejemet és semmi fájdalmat nem éreztem.
… A hálókocsiban mindenki meghalt. Akkor meghalt az én utitársam is.
Meghalt és én vagyok ő, ha akarom. Vass vagy Torcy: tőlem függ.
A szivem izgatott verése fájdalmassá lett, a fejemben zsibongva zúgott a
vér. Mi fog történni, istenem, mi fog történni?… Ránéztem a lányra. A
testemen forróság futott át újra. Ismét erős voltam. Csodaszép volt a
barnahajú, kékszemű angol lány. Nem tudtam szólni.
A leány hátrafordult. A tömegből egy őszhajú asszony vált ki. Messziről
kitárta felém a karjait.
Most dől el minden. Most fordul minden: leszek-e nyomorgó, küzködő kis
fiskális, vagy királya az életnek. Vár a vagyon, a rang, a hatalom, a
kékszemű leány. Nem is szabad talán ezeket, kettőjüket megölnöm az
igazsággal. A hazugság: boldogság nekik és boldogság nekem. Lord Torcy:
fel a csillagok felé.
Behunytam a szemeimet. Az öreg asszony puha kezét éreztem az arcomon és
a zokogó hangját hallottam:
– Fiam, fiam!
Hideg verejték ütött ki a homlokomon. Enyém a világ; de kinek mondja az
én anyám azt, hogy _fiam_. Puha, fehér kéz simogat, de engem egy ráncos,
öreg kéz simogatott. Ez egy idegen uri dáma, az én édes anyám egy öreg
parasztasszony. Átfutott a plebejus gőg. Minden szeretetem ujjongva
repült a Tisza partjára egy öreg parasztasszonyhoz. Felemeltem a fejemet
és halkan, csendesen, részvéttel, de a lelkemben gőgös, nagy
büszkeséggel mondtam:
– Mylady, én nem vagyok az ön fia…
A görög katona.
Klonárion, hívlak! Klonárion, aranyos szandálod, könnyű lábad nyomát
régen besöpörte az ezredévek homokja.
De hívásomra, Klonárion, éppen úgy megjelensz, mint azon a ragyogó nyári
napon Pompéji kapujánál. Tömött hajad fekete, mint a ciprusok árnyéka,
és mély szemed olyan tündöklő, mint maga a nap a görög szigetek felett.
– Azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujában így szólt hozzánk a
vezető:
– Ezen a helyen az első ásatások idején a láva és a hamú mély rétege
alatt csodálatos épségben egy katona holttestét találták. Ez a katona a
kötelességteljesítés ragyogó példaképe. Mikor mindenki menekült a tűzzel
elárasztott városból, ő kitartott őrhelyén. Az ifjabb Plinius beszéli,
hogy a menekülők odakiáltottak neki, meneküljön ő is, mert elpusztul. Ő
azonban nekidőlt a kapunak és ott maradt azon a helyen, ahová a
parancsszó állította. Ott maradt és meghalt.
… A németek és az angolok komolyan bólintgattak. Igen, igen, az ifjabb
Plinius is írja. Én nem tudom, írja-e az ifjabb Plinius, nem
bólinthattam, hogy igazat mond a fecsegő, hazug vezető. Szemem előtt
azonban megrezzent a fénnyel telt nyári levegő, megrezzent, csillogott,
vakított és formát öltött. Ott állottál előttem, Klonárion. Arannyal
hímzett, redős fehér ruhád lágyan omlott le karcsú termetedről és
csodálatos ajakad körül titkos, könnyű mosoly bujkált, amint ránéztél a
németekre és az angolokra.
Csodáltalak, Klonárion, szemedbe néztem és világos volt előttem, hogy a
vezető, a németek, az ifjabb Plinius mind-mind együgyüek és bambák. Nem
úgy halt meg az a katona, úgy-e Klonárion? – Mi tudjuk, hogyan.
*
A pompeji kikötőhöz vezető hosszú kőút néptelen volt. Az alkonyodó nap
pirosra festette a tengert és a kikötő zaja lassanként egészen
elhallgatott. A tengerparton egy szálas katona bámult bele a langyos nap
piros sugárözönébe és vágyódva pillantott végig a tengeren. Rövid
kardja, tarajos sisakja azt mutatták, hogy az afrikai légióból való. De
szabályos metszésű arca, világos színe rómaira vagy görögre vallott. Egy
ideig vágyódva bámult még a tengerre, azután megfordult és a város felé
tartott.
Messze tőle, a kőút másik végén egy női alak tünt fel. A katona lassan
haladt előre és figyelemmel nézte a sietve közeledő asszonyt. Hová siet
vajjon ilyenkor? A nap egészen belemerült már a tengerbe és lassanként
sötét lett.
A közeledő nő fehér alakja a babérliget mellett látszott. A katona ekkor
egy ijedt sikoltást hallott és a nő eltünt szemei elől. Az első
sikoltást egy második követte és a katona rohanva szaladt előre. Ott
volt a ligetnél, ahol utoljára látta az asszony fehér alakját. Kutatva
nézett körül.
A liget szélső fái alatt egy hajlott alak egyenesedett ki. A katona
közelebb lépett. A csillagos este világosságában egy férfit látott,
piszkos és gyanus alakot, amilyenek a kikötő körül szoktak csavarogni és
fosztogatni. Egy ugrással ott termett. A földön feküdt az asszony
mozdulatlanul; a jobb karjáról már lecsavarta a fosztogató a széles
aranykigyót, amelyet díszül hordott.
Most ott volt a katona. A fosztogató lehajtott fejjel ugrott neki. A
katona ököllel ütött rá a kézre, amely tőrrel sújtott feléje, de érezte,
hogy a mellén megvérezte a bandita. A kardjához kapott. A széles, rövid
kard megsuhant a levegőben. A bandita újra döfött, de mielőtt tőre
testet ért volna, a nehéz kard súlyosan zuhant le fejére. Az éles érc
csattanva szelte ketté a fejet. Az ember megingott és odadőlt a katona
lábához. Kettérepedt fejéből ömlött a vér.
A katona megvetéssel és gőggel pillantott végig rajta és odalépett a
nőhöz. Megnézte, nem halt-e meg. Amint hozzáért, a nő felnyitotta a
szemét. Komoly, sötét pillantással tekintett a katonára és öröm gyulladt
ki a szemében, mikor a rabló véres holttestét látta. Felkönyökölt.
– Nem sebesített meg? – kérdezte a katona.
– Nem – válaszolt a nő. – A torkomat ragadta meg és én elájultam.
A katona komolyan intett:
– Megérdemelted. Hogyan lehettél olyan könnyelmű, hogy alkonyatkor a
kapukon kívül jársz. A kikötő felé! Arany karkigyókkal.
A nő nem válaszolt. Nyugodt pillantással nézte a férfit. A katona az
asszony ruháját vizsgálta és gyanakodva mondta:
– Asszonynak látszol, előkelőnek. Mit kerestél ilyenkor a kapukon kívül?
Az asszony zavartan rendezgette arannyal hímzett ruhája redőit.
Egyszerre felkapta a fejét és szemébe nézett a férfinak.
– Görög vagy ugy-e? – mondta neki. – Hiába van rajtad a légiók ruhája. A
kiejtéseden érzem, hogy görög vagy.
– Az vagyok, – válaszolt a katona.
– Én is görög vagyok, ujjongott az asszony. Én is. Klonárion volt otthon
a nevem. Tizenkét éves koromban elhoztak Rómába. Akkor szegény voltam,
de hat év mulva, mikor sáfránnal festettem meg a hajamat, Rómában mind
vörösre festették hajukat az asszonyok.
– Asszony vagy? – kérdezte a katona.
– Az vagyok, – válaszolt a nő – de nem szabad faggatnod. Most már
visszamegyek a városba. A kapuig elkisérhetsz. Az aranykigyómat emlékül
hagyom neked.
A katona engedelmeskedett. A kapunál elváltak.
– Nem szabad együtt bemennünk, – mondta az asszony, és a katona künn
maradt.
Gondolkozva várt és egyszerre csak új erővel ébredt fel benne a vágy a
görög szigetek után. Sóhajtva tekintett a távoli tenger felé, amelyen
hazájába indulnak a hajók és szomoruan ment a városba.
Az asszonyról ezt mondta magában:
– Találkozóra ment valahova. – És nem akart többé rágondolni.
De aznap Klonárionnal álmodott. Látta őt sáfránszínű hajjal; egy
aranykigyót nyujtott ekkor feléje és mosolygott. Azután látta fekete
hajával. Komolyan pillantott a szemébe és a szeme olyan ragyogó volt,
mint a nap a görög szigetek felett és oly mély, mint a tenger a görög
szigetek körül.
Másnap nyugtalanul kelt fel és az utcákat járta, hátha találkozhatnék
vele. Kérdezősködni róla rútnak tartotta. Ez olyan volt, mintha bimbózó
szerelméhez durva ujjal nyult volna valaki.
Járta hát a tereket és az utcákat, nézte a gyaloghintókat és
bepillantott a kertekbe, hátha láthatná valahol. A várost nem ismerte,
mivel nem régen került ide Afrikából, hát tervtelenül kószán járt-kelt
az utcákon és a Forum triangulare házaiba is bepillantott, ahol pedig
templomok és hivatalok voltak csak.
Szerelme nagyra nőtt már. Kimondhatatlanul epedt az asszony látása után
és egész napját azzal töltötte el, hogy édes nevét mondta magában:
Klonárion, Klonárion.
Egy napon végre meglátta. Gyaloghintóból szállott ki egy díszes ház
előtt. A hintóvivők elvonultak és a görög katona szorongó szívvel járt
fel-alá a palota előtt. A falak márvánnyal voltak borítva, festésük
fekete, vörös és viola volt, elől görög módra oszlopok álltak, az ajtón
pedig be lehetett látni a díszes téres atriumba. Itt nagy úr lakik.
A katona mégsem birt ellentállni. Felment a márványlépcsőkön. Az
atriumban senki sem volt. Tovább ment. Három szobán haladt át,
félrehajtott egy függönyt és szemben találta magát az asszonnyal.
– Klonárion, szólt hozzá reszketve, a halhatatlan istenek adjanak neked
örök ifjúságot.
Az asszony elpirult.
– Látott valaki bejönni? – kérdezte a katonától.
– Azt hiszem, senki.
– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte az asszony. – A Numa Pompilius
házában.
A katona elsápadt. Numa Pompilius a császár rokona, ezt ő is tudta.
– A felesége vagy? – kérdezte az asszonytól.
– Igen.
– Akkor hát – mondta a katona – legfeljebb meg fogok halni. Nem nagy ár
ez, Klonárion, azért, hogy láthattalak.
Az asszony gondolkozva tekintett a katona nemes vonású arcába.
– Tulajdonképpen vártalak, – mondotta mélázva neki. Most sietve el kell
menned, de találkozni akarok veled.
A katona szemében föllángolt az öröm.
– Hol, Klonárion? Mikor?
– Az uram – mondta az asszony – minden hét első napján a szőlőkertünkben
lakomát ad barátainak. Holnapután alkonyatkor hát szabad leszek. Várj
rám a nolai kapunál és kövess, ha kimentem a kapun. Ne csatlakozz
hozzám, de jőjj be abba a házba, ahová bemegyek. Most távozz.
A katona elment. Szívében tombolt az öröm és a mámor. Klonárion,
Klonárion! Mint a muzsika, mint a hárfa pengése, mint a citera zengése,
úgy hangzott a szívében ez az édes név. Klonárion, Klonárion! A
halhatatlan istenek, akikben én hiszek – mondta – árasszák rád minden
áldásukat.
Mámorosan járt a görög katona és a görög szigeteket se kivánta már.
Avagy a görög szigetek minden fénye nem halvány-e Klonárion mosolya
mellett, minden édességük felér-e Klonárion egyetlen csókjával.
Két napot kellett várnia. Az első napon megmozdult a föld. A katona
mosolygott a földrengésen. Van-e, ami őt megijeszthetné, mikor
Klonáriont látja egy nap mulva? A második napon újra dübörgött a föld és
a városból sokan menekültek. A görög katona Klonárionra gondolt és az
asszony úgy állott előtte, mint maga a fényességes Aphrodite.
Végre jött a találkozás napja. Délben ott volt már a nolai kapunál a
görög katona. Vele átellenben a Vezuv ormain füstfelhő gomolygott és a
füstöt láng festette meg. A föld újra dübörgött és villámok cikkáztak a
hegy orma felett. A görög katona mosolygott ezen. Hiszen ő Klonáriont
várja.
Sokáig lesz még alkonyat. Türelmetlenül járkált. De az alkonyat
egyszerre itt volt. A hegy megmozdult, a föld megingott, a sziklák
megrepedeztek. A hegyből zúgva, áradva, dübörögve tört kifelé a tűz. A
csillogó Pompejire sötétség borult. Füst és hamú szállt le a földre,
égető, forró, perzselő hamú. A föld nyögve hajlongott, újra megdördült a
hegy és ormából újra tűzoszlop lökődött az ég felé.
A városból mindenki menekült. A kapukon rémült embercsoportok törtettek
a kikötő felé és a hajók egymásután indultak a tengerre. A síró,
kétségbeesett, ordító áradat egyre dőlt ki a kapun. A katona nézte.
Fejükre lassan szállt le a forró, fojtó hamú. Valaki odakiáltott neki:
– Miért nem futsz? Siess menekülni.
A katona rázta a fejét. Ezek nem tudhatják, hogy ő Klonáriont várja
alkonyatkor. Előtte még mindig rohantak el az emberek. Azután megszünt a
rohanás. Ő nekivetette hátát a falnak és Klonárionra gondolt. Látta a
haját, szemét, a termetét. A forró hamú mind gyilkosabb tömegekben
hullott alá, a hegy újra megdördült, vakítva, zúgva, sziszegve ontotta a
lángoló lávát, a hamú lassan eltemette a katonát, a láva süvöltve áradt
fölé és nemsokára hatméteres takaró alatt pihent a görög katona.
Klonárion ekkor már biztosságban volt. Az első napon menekült már és
mikor Pompejit eltemette a láva, vidám társaságban, számoszi borral
nedvesítette meg csodálatos ajkait és nem is gondolt rá, hogy várja
valaki a nolai kapuban.
*
Úgy-e, így történt, Klonárion? A görög katona ott várt rád kétezer évig
a nolai kapuban. A halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot és
örök szépséget, Klonárion, neked és testvéreidnek. Testvéreid,
Klonárion, ma is elfelejtik, hogy várja őket valaki a nolai kapuban és
ciprusi borral nedvesítik meg az ajkukat, míg a nolai kapuban hull a
láva és a forró hamú.
Nem kell.
Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az író meghajolt egy
párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és
udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekesnőt, aki még
utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek.
Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és
csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövéres úr kereste fel. Ez
Veszprémi volt, a nagykereskedő. Kezet fogtak.
– Azért jöttem, – mondta Veszprémi – hogy gyere már egyszer megint
hozzánk ebédre.
– Köszönöm. Örömmel.
– Örömmel? Igazán?
– Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál
valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet… És aki érti is. És
akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek?
– Holnap, ha akarod.
– Jó.
Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva
mondta:
– Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet.
Haragszik, hogy feléje se nézel.
Tárczy meghökkent.
– Ohó, – gondolta magában – hát az egész meghivás az asszonytól ered?
Azután mentegette magát:
– Nem tudtam, hogy itt vagytok. Merre van a nagyságos asszony?
– Fenn van a teremben.
Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között
és a terem végén találkozott az asszonnyal.
– No, csakhogy rászánta magát, hogy felém néz, – mondta durcásan az
asszony. Erőszakkal kell idehozni.
– Nem tudtam, hogy itt van. Bocsásson meg.
– Jó. Megbocsátok.
Leültek. Hallgattak. Az asszony várakozva nézett a férfira.
– Nem táncol? – kérdezte végre Tárczy.
– El akar küldeni? Máris sokallja a társaságomat?
– Isten mentsen. Boldog vagyok, hogy együtt lehetek magával.
– Boldog? Komolyan?
Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán
fehérlett a kivágott ruhában és harminckét éve csak egy finom, pikáns,
könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki:
– Boldog vagyok.
– Ezt úgy mondja, mintha egy pohár vizet kérne.
– Pedig igazán boldog vagyok.
– Miért? – kérdezte logikátlanul és kihivóan az asszony.
Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat
kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki.
– Mert maga szép, okos és szeretetreméltó asszony.
– Csak azért?
Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki – gondolta – hogy csak azért, akkor
halálosan megsértem.
– Nemcsak azért, – válaszolta hát.
– Hanem?
Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az asszonynak csillogott a szeme és
kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta a fejét és hallgatott.
– A multkor is akart mondani valamit, – sürgette a választ az asszony.
Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott a multkori
beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. De
a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót
ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon
kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a
multkori dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta.
Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet.
– Szeretem – mondta magában – ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes
ember.
Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan
mondta neki:
– A multkor… a multkor azt akartam mondani… hogy szakitok Riese Micivel.
Az asszony elvörösödött az örömtől. Ő is halkan szólt:
– Ezt akarta mondani?
– Ezt.
Az asszony lesütötte a szemét.
– Én nem is értettem soha, – mondotta, hogyan választhatott ki maga egy
ilyen nőt. Egy orfeuménekesnőt. Egy műveletlen, tudatlan, szellemtelen
leányt…
– Nem találtam olyant, aki művelt és szellemes is lett volna.