Dominika. A hattyú, ha gyalogol… ha a parton totyog… bizony valami más
madárhoz hasonlít.
Alexandra. Liba?
Dominika. Majdnem, lányom. A természetrajz azt tanítja, hogy a hattyú
csak egy fenséges kacsa. Ha a földre lép, ez ki is derül róla. Ezért
kell neki a tó tükrén maradni, büszkén úszni, díszesnek lenni a néma
fehér méltóságtól. Madárnak lenni és nem repülni. Egy dalt tudni, de
mindhalálig el nem énekelni. Igen, lányom. _Alexandra a keblére hajol._
Vissza a kék tóra, édesem… és ott emelt fő, reprezentativ némaság… hűvös
közöny azok iránt, akik a partról bámulnak… és dal: soha!
_Szünet._
Caesar _jobbról belép_. A reggeli.
_Jácint karját nyujtja Dominikának és indul vele jobb felé. Utánuk
Beatrix megy egyedül. Albert Alexandrát fogja karon és követi őket.
Kimennek. Caesar méltóságteljesen lépdel utánuk._