Dominika. Mondjátok, nem jelentkezett még az a tanár úr, akit hivattunk.
Jácint. De itt volt.
Dominika. És?
Jácint. Elment.
_Csönd. Hosszú szünet._
Dominika. Mit jelent ez a csönd? Mért hallgattok?
_Ujabb szünet, mely alatt Beatrix belép._
Beatrix _nézi a hallgató csoportot_. _Megrémül, erőset sikolt._ Szent
Isten… megint történt valami?
Jácint. Megcsókolta a tanárt.
Beatrix. Kicsoda?
Jácint. Albert.
Beatrix _fellélekzik_.
Dominika. Mi az, ti itt sorra csókoljátok ezt az embert? Úgy látszik,
mégis csak valami kitünő férfiú.
Jácint. Bizony az.
Beatrix. Te is megcsókoltad?
Jácint. Még tegnap. De most megint meg fogom, mielőtt elmegy.
Dominika. Akkor nekem már nincs mit beszélnem vele. Meg van szegénykének
az elégtétele.
Albert. Úgy gondoltam anyám, hogy aki ilyen nagy szolgálatot tett a
családnak, annak ez kijár. Nemcsak a menyasszonytól, hanem a vőlegénytől
is. _Dominika helyeslőleg bólogat._
Jácint. Sőt attól inkább.
Dominika. Nagyon helyes.
Beatrix. Esetleg, ha még nem ment el a házból… talán én is
megcsókolhatnám… mi?
Alexandra. Én azt hiszem anyám, most már elég volt. Inkább engem csókolj
meg… ha érdemesnek tartasz rá.
Beatrix _megcsókolja_.
Dominika _szintén megcsókolja_, És én is megcsókollak lányom, azzal a
szerény tanáccsal, hogy most már jusson sokszor az eszedbe, hogy
boldogult apád téged az ő fehér hattyújának szokott nevezni. Ez jusson
sokszor az eszedbe. Hattyúnak lenni: mikor a hold fénylik a tavon,
méltóságosan siklani, mint az álom… Fenségesen. Csak siklani a kék
fényben, lányom… a partra nem menni. _Jácint, Beatrix és Albert
bólogat._ Gyalog sose járni. Ott a szárazon, ahol az emberek járnak,
ügyetlen a hattyú. Tán nevetséges is.