Jácint. _A leány karjai közt Ágihoz._ Látod fiam? Én tudom, mi kell a
nőknek.
Ági. Szépséges… jóságos… már rég, rég megbocsátottam… mindent.
Alexandra. Most már én nem tudok magamnak megbocsátani. Soha többé.
_Felriad_. Istenem, mi történt itt velünk? _Hirtelen_. És szegény mama…
_Fel akar kelni._
Jácint. Maradj, lányom. Most nem lesz jó odamenned. Csillapodjál le,
majd aztán felmegyünk hozzá, ketten együtt.
Ági _átmegy az asztal mögött_. A mama nagyon kegyetlen volt. _Leül
Jácint asztali helyére._
Alexandra. Az is nekem fáj, lássa. Minden nekem fáj. És mégis most olyan
jó itt. Olyan édes nekem, hogy itt vagy. _Megöleli Jácintot._ Olyan
vagy, mint a méz. És milyen bátor vagy. Hogy lehet az, hogy te így meg
tudod érteni az embert?
Jácint. Én most furcsán vagyok veletek, angyalom. Szigorúnak kell lennem
és leszek is. Mikor a lovacskák megbokrosodtak, a te mamád szépen
kiugrott a kocsiból. És most nekem kell megfognom a gyeplőt. _Igen
komolyan._ Ezt el kell intézni gyermekeim. Ebből… kérlek szépen… soha
nem lehet semmi. Ezt remélem, ti is tudjátok. Úgy-e? Nna. Annál
mindaketten okosabbak vagytok. Úgy-e. És most… szigorúan meg foglak
róni, lányom. Nagyon sajnálom. És téged is fiam. _Ágihoz_. Amit te ma
itt tettél, az… ejnye, ne búsulj úgy neki, fiam, mert akkor én nem tudok
erélyes lenni. Nézd csak. _Ujra kezdi._ Amit te ma itt tettél, az,
kérlek szépen… _más hangon_… kérlek szépen, ne hallgass ilyen okosan, ez
engem zavar. Tulajdonképpen te is, meg ő is… _Alexandrához_… te meg ne
nézz rám olyan boldogan, semmi okod nincs rá. Mégis csak hallatlan!
_Egy-két lépést jár._ Hallatlan, hogy terrorizálják az embert. Nézd
csak. _Megáll. Pattogva._ Itt ülnek, néznek, hallgatnak, az ember nem
jut szóhoz. _Ágihoz, újra nekikezdve._ Amit te ma itt tettél, az
tulajdonképpen, kérlek szépen… _elfordul a tekintetétől, mérgesen_… az
tulajdonképpen… kérlek szépen… az tulajdonképpen nagyon érthető. Nna.
Most megmondtam. _Alexandrához, dühösen._ Mért nézel rám olyan kedvesen?
Alexandra. Te nézel kedvesen énrám, Jácint.
Jácint _mérgesen_. Az éppen a baj. Igenis, az éppen a baj, hogy én rád
nézek és rátok nézek és ahogy így rátok nézek… hát rátok nézek.
Hallatlan! Igenis, rátok nézek… és nagyon sajnálom… de ti… ti kedves
szép gyerekek… fiatalok vagytok, tiszták, szomorúak, romlatlanok… hát…
igenis, én nem születtem bírónak. Próbálom, de hiába próbálom. Nem tudok
én ítélni. Mert… itt ültök… ebben a szűz órában… amikor a férfi bátor és
csacsi… és a lány ártatlan és csacsi… és… öreg fejemnek megadatott látni
egy ilyen tiszta pillanatot. Két ilyen szivecskét. Két jó kis embert,
így nekikeseredve. Ilyen zavarban. Ilyen boldogan. Soha többé nem
lesztek ilyen boldogok. Már nem is vagytok talán. Úgy röpül ez. Mire
megérezzük, már nincs is itt. És aztán a valóság… ami majd reggel rátok
virrad… ami majd szétválaszt benneteket, az helyes lesz, de egy kicsit
szomorú lesz, édes gyermekeim. Volt ez már ilyenformán az életben
egyszer, valamikor régen, amikor még én is frakkban, meg uniformisban
jártam. Nagyon régen. Ezt csak azért mondom kislányom, mert… azt
kérdezted: hogy lehet az, hogy én ezt értem. Hát csak úgy, hogy… hát
visszaemlékszik az ember… pedig nem kéne… tudod. Viszont a lényeg az,
hogy okosabbnak kell lenni… és talán most hagyjuk is abba ezt az
egészet. _A pohara után nyúl. Halkan. Isten éltessen benneteket.
Felemeli a poharát és egy kis kortyot iszik. Leül oda, ahol a vacsoránál
Ági ült._
_Szünet. Alexandra és Ági mozdulatlanul nézik._
Jácint. Mért hallgatsz, kislányom.
Alexandra. Valami énekel bennem, Jácint.
Jácint. Nem az, amit az igazgatónő születésnapjára tanultatok.
Alexandra. Nem, Jácint. Annál sokkal édesebb és szomorúbb.
_Caesar halkan jön._
Jácint. Mi az, fiam?
Caesar. A fenséges asszony kéreti atyámat, hogy kegyeskedjék felfáradni
hozzá.
Jácint. Most rögtön?
Caesar. Őfensége úgy fejezte ki magát, hogy: azonnal.
Jácint _felkel_. Épp most, amikor izleni kezdett a vacsora?
Caesar _ijedten_. Atyám nem volt megelégedve a levessel?
Jácint. Levessel? Keserű forró teát adtatok nekem, csak nem szóltam.
Caesar. Szent Isten. Tévedés volt. Öngyilkos leszek, atyám.
Jácint. Azt megtiltom, fiam, hogy könnyebb legyen lemondanod róla. De te
nem is leszel öngyilkos, hanem ha jól látom, inzultálni fogsz valakit.
Ez se szép, de ezt hiába tiltanám meg. Rögtön jövök vissza, gyerekek.
Alexandra _feláll_. De Jácint… hogy maradhatunk itt? És a mama! Nekem
mégis ott kéne lennem.
Caesar. Symphorosa fenség megkérdezte, hogy a fenséges asszony kívánja-e
látni Fenségedet.
Alexandra. És?
Caesar. Őfensége, hogy úgy mondjam, kifejezte magát.
Alexandra. Hogy?
Caesar. Azt mondta: a szemem elé ne kerüljön.
_Szünet. Caesar hátralép és Alfréddal sugdos._
Jácint. Na, látod édes lányom. Ülj csak le szépen. Most előbb nekem kell
anyáddal beszélnem. Ne irigyelj. Ti pedig azalatt… szép csöndesen… és
okosan búcsúzzatok el egymástól és bocsássatok meg egymásnak. Aztán
visszajövök érted, kislányom. Hát csak… okosan. Elmegy balra.
_Szünet. Alfréd kimegy._
Alexandra _szünet után, mialatt többször Ágira nézett._ Kérem… a
keresztnevét nem is tudom. Hogy hívják?
Ági. Miklós.
Alexandra. Hány éves?
Ági. Huszonhat.
Alexandra. Hol született?
Ági. Cegléden.
Alexandra. Milyen megye?
Ági. Fenség… mi itt végre… magunkra maradtunk… és ön a nacionálémat
veszi fel?
Alexandra _ügyetlenül, zavarban_. Nem tudom, hogy szokták. Én ismerni
akarom. Most hamar mindent tudni akarok magáról. _Majdnem sír._ Nem
tudom, hogy szokták ezt elkezdeni.
Ági. És holnap reggel?
Alexandra. Arra most nem akarok gondolni. Csak most, ez a pár perc
legyen szép és gyönyörű. Magának is, nekem is. Kérem… szíveskedjék…
kedves lenni.
Ági. Holnap kisöpörnek innen, mint a szemetet.
Alexandra. És ha én nem engedem, Miklós?
Ági. Akkor is megyek, megyek!
Alexandra _észreveszi Caesart_. Mire vár?
Caesar. Parancsra, Fenség.
Alexandra _feléje megy_. Parancsolom a zenének, hogy húzzanak valami
olyat, amit nem szabad.
Caesar. Bocsásson meg, Fenség, de nincs jogom beleszólni a zenekar
művészi irányításába.
Alexandra. Megbocsátok. Annak a szegény embernek is, aki tévedett a
forró teával.
Caesar. Fenség, kiderült, hogy a leves helyett a forró teát én adtam
Jácint atyának. Nem csoda ebben a zavarban ma este.
Alexandra. Köszönöm. Elmehet.