erőkifejtést kell eredményeznie, azon pillanatban kell hatását
kifejteni, amelyben a leghevesebb és pedig mielőtt ellobban, mert
különben semmit sem ér el: amennyiben a szív természetszerűen a rendes
mérsékelt életmozgásába tér vissza és azon bágyadtságba esik, amelyben
előbb volt, mert olyasmi érte, ami ugyan izgatta, de nem olyan, ami
erősítette volna. Fogalmakra épített _alapelveket_ kell felállítani,
minden más alapon csak pillanatnyi felbuzdulás jöhet létre, amely nem
szerezhet az egyén számára morális értéket, sőt még önbizalmat sem,
amely nélkül az öntudatos erkölcsi érzület és az öntudatos jellem, az
ember legfőbb java, nem is lehetséges.
Oh őszinteség! Te Asztrea, ki a földről az égre menekültél, hogy
vonzhatnánk téged (a lelkiismeret és ezzel minden benső vallásosság
alapját) ismét le hozzánk? Megengedem, bár igen sajnálatos, hogy
nyíltszívűség (az _egész_ ismert igazság elmondása) az emberi
természetben nem található. De őszinteséget (hogy mindaz, amit mondunk
igaz legyen) minden embertől követelnünk kell és ha erre sem volna
természetünknek hajlama, bár csupán elhanyagolják a művelését, úgy az
emberi fajnak saját magát mélyen meg kellene vetnie.
Most hasonlítsuk ezzel egybe a mi nevelési módszerünket, különösen a
vallás tekintetében, vagy jobban mondva a vallástan tekintetében, ahol
az emlékezetnek hűségét a feltett kérdésekre való felelettel, anélkül,
hogy a hitvallás hűségére ügyelnének (amit nem is tesznek soha vizsgálat
tárgyává) már kielégítőnek találják arra, hogy hívő lélekké tegyenek
valakit, aki csak meg sem érti azt, amit szentül fogad és így nem fogunk
többé csodálkozni az őszinteség hiányán, amely az embereket csupa belső
képmutatóvá teszi.
A képes ábéczéskönyv, mint a képes biblia, vagy éppenséggel a képekben
ábrázolt _erkölcstan_ a gyermekes tanító játékszere, hogy tanítványait
még gyerekesebbé tegye, mint aminők voltak.
Mivel az emberi megismerésnek természetes útja az, hogy először az
értelem alakul ki, amennyiben a tapasztalat által szemléletes ítéletekre
és ezek által fogalmakra tesz szert és hogy erre e fogalmakat alapjuk és
következményeik viszonyában és végül a tudomány jól rendezett egészében
az ész megismeri, tehát a tanításnak is ezen az úton kell haladnia. A
tanítótól tehát azt várjuk el, hogy hallgatójában először az _értelmes_,
azután az _eszes_ embert és végül a _tudóst_ nevelje. Az ily eljárásnak
az az előnye van, hogy bár a tanítvány sohase ér az utolsó fokra, amint
az rendesen történik, mégis a tanítás által nyert és ha nem is az
iskola, de az élet számára gyakorlottabbá és okosabbá vált.
Ha ezt a módszert megfordítjuk, úgy ráragad ugyan valami észforma a
növendékre, mielőtt értelme ki volna képezve és van kölcsönvett
tudománya, amely csupán mintegy rajt ragad, de nem benne termett; ami
mellett kedélyi képessége épp oly terméketlen, mint valaha, de a
bölcseség képzelgése által sokkal romlottabbá vált. Ez az oka annak,
amiért nem ritkán találunk tudósokat (tulajdonképp csak tanultakat),
akiknek kevés az értelmük és ezért küldenek a világba az egyetemek több
átlagembert, mint bármely más közintézmény.
Van egy eszmém, amely szerint én hasznosnak képzelem a főiskolai
tanítást és ez az, amelyet _a világ ismeretében való_ előgyakorlatnak
nevezhetek. Ez a világismeret az, amely arra szolgál, hogy minden
egyébként megszerzett tudományt és ügyességet _oknyomozóvá_ tegyen, ami
által az nemcsak az _iskola_, hanem az _élet_ számára is használhatóvá
válik és ez az ami az elkészült tanítványt rendeltetési helyére, azaz az
_életbe_ vezeti.
A főczél, amelyet én főiskolai életemben mindenkor szem előtt tartok, az
abban áll, hogy a jó érzületet terjesszem, amely elveken alapul, azt a
jónak alkotott lelkekben megerősítsem és ezáltal megadjam az egyedüli
czélszerű irányt a tehetség kifejlesztésére.
Faj – nemzet.
Valószínű, hogy a fajok összekeveredése (nagy hódításoknál), ami
lassankint kitörli a jellegzetes vonásokat, az emberi nemnek, minden
állítólagos emberszeretet figyelmen kívül hagyva is, nem hasznos.
A régiek lángeszéről igen nagy a véleményem. Mi rendezett tömegben
működünk, ami a lángészt (mint a bátorságot és a fegyverrel való ügyes
bánásmódot is) nemcsak fölöslegessé teszi, hanem meg is gátolja.
A _spanyol_ komoly, hallgatag és igazmondó. Kevés becsületesebb
kereskedő van a világon, mint a spanyol. Büszke lélek, akinek több
érzéke van nagy, mint szép cselekedet iránt. Mivel keverékében kevés
jóságos és szelid jóakarat van, gyakran kemény, sőt kegyetlen is. Nem
mondható hogy a spanyol büszkébb vagy szerelmesebb, mint más ember, de
mindkét dologban oly kalandos hajlamú, amely ritka és szokatlan. Hogy az
ekét otthagyja és hosszú karddal és köpennyel sétál a mezőn, míg az
arrautazó idegen el nem ment, vagy hogy a bikaviadalban, ahol az ország
szépei egyszer fátyol nélkül mutatkoznak, külön üdvözléssel tudtára adja
mindenkinek, hogy ki az imádottja és aztán az ő tiszteletére vad
állattal veszélyes küzdelembe fogni merészkedik, ezek oly szokatlan és
különös cselekedetek, amelyek nagyon eltérnek a természetestől.
A _francziának_ erős érzéke van a morális szép iránt. Jómodorú, udvarias
és szolgálatkész. Igen hamar bizalmas, tréfálkozó és az érintkezésben
nyílt; ezt a kifejezést, jómodorú férfi vagy hölgy csak az érti meg
igazán, aki a franczia udvariasság iránti érzékét szerezte meg. Még
magasztos érzései is, amelyből nem kevés jutott számára, a szép
érzékének vannak alárendelve és erősségüket csak az utóbbival való
megegyezésből nyerik. Igen szeret elmés lenni és ötlete kedvéért
meggondolás nélkül fog valamicskét az igazságból feláldozni. Azonban
ott, ahol az elmésségnek nincs helye, épp oly alapos belátással
rendelkezik, mint más népbeli, pl. a matematikában és a többi száraz
vagy mélyértelmű művészet és tudományban. De nem lehetünk eléggé
óvatosak e nép metafizikai, morális vagy vallási irataival szemben.
Rendszerint sok szép szemfényvesztés van bennük, amely a rideg vizsgálat
előtt nem állja ki a próbát. A franczia szeret merészet mondani; de hogy
az igazsághoz jussunk, ahhoz nem merészség, hanem óvatosság szükséges. A
történelemben szereti az anekdotát, amihez nem hiányzik más, mint az,
hogy kivánatos, hogy igaz volna. A jó mondásnak nincs nála oly futólagos
értéke, mint máshol, mohón terjesztik és könyvekben megőrzik, mint a
legfontosabb eseményt. Higgadt polgár és a közjavadalmak bérlőinek
elnyomását szatirával vagy parlamenti beadvánnyal boszúlja meg,
amelylyel, miután az czéljához képest a nép atyáinak szép hazafias
tekintélyt biztosított, nem történik más, minthogy dicsőítő felemlítés
koronázza meg őket és elmés költemények magasztalják. Az a tárgy,
amelyre leginkább vonatkoznak e nép érdemei és képességei, az a nő. Nem
mintha itt jobban szeretnék vagy becsülnék, mint máshol, hanem, mivel ő
adja meg a legjobb alkalmat, hogy az elmésségnek, az udvariasságnak és a
jó modornak kedvelt tehetsége fényében mutatkozzék. A nő adja meg
Francziaországban minden társaságban és érintkezésben a hangot. Bár nem
tagadható, hogy a társaság a szépnem nélkül meglehetős ízetlen és
unalmas volna; de ha a hölgy megadja benne a szép modort, úgy a férfinak
a saját részéről a nemest kellene megadnia. Mert különben az érintkezés
épp oly unalmassá válik, de az ellentétes oknál fogva: mivel semmi sem
oly undorító, mint csupa édesség. A franczia ízlés szerint nem azt kell
kérdezni: itthon van az úr? hanem, itthon van az úrnő? Az úrnő
toalettjét rendezi, az úrnőnek migrénje van; egyszóval az úrnővel
foglalkozik és az úrnőről szól minden társalgás és minden mulatság.
Holott ez már nem is a nő megtisztelése. Oly férfinak, aki játszadozik,
annak soha sincs érzéke, sem az igazi nagyrabecsülés, sem a gyengéd
szerelem iránt. Sokért nem mondanám én azt, amit Rousseau állít oly
vakmerően: _hogy a nő sohasem egyéb, mint nagy gyermek_. De az éleslátó
svájczi ezt Francziaországban írta és gyaníthatólag ő maga, mint a
szépnem oly nagy védője, felháborodott azon, hogy ott nem bánnak a nővel
több igaz tisztelettel. Miután a francziában nem hiányoznak a nemes
tulajdonságok, csakhogy ezeket benne csupán a szép iránti érzék
elevenítheti fel, ezért ott a szépnemnek hatalmasabb befolyása lehetne
arra, hogy a férfinemnek legnemesebb cselekedeteit keltse fel és tegye
serénynyé, mint bárhol másutt a világon, ha gondolnának arra, hogy a
nemzeti szellem ez irányát egy kissé kedvezményben részesítsék. Kár,
hogy a liliomok nem fonnak. A nemzeti jellem e hibája legközelebb áll a
lazasághoz, vagy udvariasabban szólva a könnyelműséghez. Fontos dolgokat
tréfaként tárgyalnak és csekélységekkel a legkomolyabban foglalkoznak. A
franczia öreg korára is még vidám dalokat énekel és amennyire képes
galáns a nőkkel szemben. E megjegyzésekre nagy, hiteles kezeseim vannak
maguk a francziák közül és egy Montesquieu és D’Alembert mögé húzódom
vissza, hogy minden aggódó boszúság elől biztosítsam magam.
A franczia nemzetet minden más népnél inkább jellemez a társalgás
ízlése, amely tekintetben minden más nép mintája. Társalgásuk
_udvarias_, főleg idegenekkel szemben, akik őket felkeresik; bárha nincs
most divatban az udvari erkölcs. A franczia nem érdekből közlékeny,
hanem mivel ízlésének közvetlen szükséglete az. Miután ez az ízlés főleg
a nők nagy világával való érintkezésre vonatkozik, ezért a franczia
nyelv általános nyelvvé vált és egyáltalán nem vitatható: hogy az ily
hajlamnak a szolgálatkészség, a segítő jóakarat fejlesztésére és
lassanként az elveken alapuló általános emberszeretetre is kell hogy
legyen befolyása és az ily népet egészben véve _szeretetreméltóvá_ kell
hogy tegye.
Az érem másik oldala az elvek által nem eléggé fékezett _élénkség_ és
világosan látó értelem mellett a könnyelműség, hogy bizonyos formákat,
csak mivel régiek vagy csak mivel túlságosan dicsérték azokat, még ha
jól is érezték magukat azok mellett, ne hagyjanak soká fennállani és
amellett ragályos _szabadságszellem_, amely magát az értelmet is bevonja
játékaiba és a népnek az államhoz való viszonyában oly mindent megrázó
lelkesedést gyújt, amely még a végleteken is túlmegy. E nép sajátságai,
mint árnykép, mely azonban élethűen rajzolt, további leírás nélkül,
pusztán ezen odavetett összefüggéstelen töredékekből, mint jellemzése
adalékaiból egy egésszé könnyen összeállíthatók.
Az ily szavakat, mint: esprit (e helyett: bon sens), frivolité,
galanterie, petit maître, coquette, étourderie, point d’honneur, bonton,
bureau d’esprit, bon mot, lettre de cachet és így tovább, nem könnyű más
nyelvre lefordítani: mert inkább azon nemzet sajátos gondolkodásmódját
fejezik ki, amely mondja őket, mint azt a tárgyat, amely a gondolkodó
előtt lebeg.
Az _olaszban_ úgy látszik a franczia és a spanyol érzéseinek keveréke
van; több érzéke van a szép iránt, mint az előbbinek és több a magasztos
iránt, mint az utóbbinak. Azt hiszem ily módon megmagyarázható erkölcsi
jellemének többi vonása is.
Amint a franczia kitünik társalgási tehetségével, úgy az olasz
_műízlésével_. Vonásaiban érzelmeinek erős játéka nyilvánul és arcza
kifejezésteli. Ügyvédeiknek a törvény előtti védelme oly szenvedélyes,
hogy színpadi szavalathoz hasonlít. A franczia inkább a _magán_
mulatságokat kedveli, az olasz a _nyilvánosakat:_ pompás felvonulásokat,
körmenetet, nagy látványosságokat, farsangi mulatságot, álarczos
játékokat, nyilvános épületek pompáját, festményeket, mozaikokat,
nagystílű római régiségeket, hogy _lássanak_ és nagy társaságban
láttassanak. Emellett azonban (hogy az önzésről se feledkezzünk meg) a
_váltó_, a _bank_ és a _lutrijáték_ feltalálása. Ezek jó oldalai:
továbbá azon _szabadság_, amelylyel gondolások és koldusok élhetnek
előkelőkkel szemben.
A rosszabb oldalai: mint Rousseau mondja, dísztermekben társalognak és
patkányfészkekben hálnak. Társas összejöveteleik börzéhez hasonlatosak,
ahol a ház úrnője a nagy társaság számára valami kóstolót nyújt, hogy az
ide-oda vándorlás közben egymással a napi ujdonságokat közöljék,
anélkül, hogy ehhez éppen barátságra volna szükség és az úrnő a
társaságból kiválasztott kis résszel együtt vacsorázik. A _gonosz_
azonban: a szokás, hogy kést rántanak, a banditák, a rablógyilkosoknak
szent menedékhelyre való menekülése, a szbirrek elhanyagolt hivatala és
így tovább: amit nem annyira a római, mint inkább a kétszínű
közigazgatás rovására írnak. Ezek azonban oly vádak, amelyekért
semmiesetre sem felelek, és amiket rendesen angolok részéről hallunk,
akiknek más alkotmány, mint az övék sehogysem tetszik.
Angliában az elmésség oly vaskos aranya található, amely franczia
kalapács alatt nagy felületű vékony lapocskákká nyujtható.
Az _angol_ minden barátság kezdetén hűvös és idegennel szemben közömbös.
Kevés hajlama van kis szívességekre; ezzel szemben azonban, ha barátoddá
vált, nagy szolgálatokat tehet. Nem erőlteti magát, hogy az
érintkezésben elmés legyen, vagy hogy finom módot mutasson, de értelmes
és higgadt. Rosz utánzó, keveset törődik mások ítéletével és rendszerint
saját ízlését követi. A nővel szemben való viszonyában nem rendelkezik a
franczia udvariasságával, de sokkal nagyobb tiszteletet tanúsít vele
szemben és ezt tán túlzásba is viszi, amennyiben a házasságban a nőnek
korlátlan tekintélyt biztosít. Állhatatos, néha a nyakasságig, merész és
elszánt, néha a vakmerőségig és elvek szerint cselekszik rendszerint az
önfejűségig. Könnyen különcczé válik, nem hiúságból, de mivel keveset
törődik másokkal és nem egykönnyen cselekszik szivességből vagy
utánzásból ízlése ellenére; ezért ritkán szeretik annyira, mint a
francziát, de ha ismerik, rendszerint többre becsülik.
Az angol jelleme valószínűleg nem jelent mást, mint azt a korai tanítás
és példa útján elsajátított alapelvet, hogy jellemet alkotnia kell a
maga számára, azaz meg kell mutatnia, hogy van jelleme; amennyiben a
hajthatatlan szándék, hogy önként felvett elvéhez ragaszkodjon és egy
bizonyos szabálytól (nem fontos melyiktől) el ne tántorodjon, ez a
férfinek azon fontosságot adja meg, hogy biztosan tudják, hogy mit
várhatnak tőle és mit ő másoktól.
Ez a jellem a franczia népével inkább mint bármely más nép jellemével
ellentétes. Az angol minden szeretetreméltóságról, mint ama nép
legkíválóbb társadalmi tulajdonságáról, idegennel szemben, sőt a saját
fajtájabelivel szemben is lemond és csupán tiszteletre tart igényt, ami
mellett egyébként mindenikük csupán saját módja szerint akar élni.
Az angol elkülöníti magát, ahol pénzéért étkezik. Inkább eszik külön
szobában egyedül, mint ugyanazon pénzért közös asztal mellett: mert
utóbbi esetben mégis némi udvariasságot követelnek tőle, és idegenben,
pl. Francziaországban, ahová az angolok csak azért utaznak, hogy minden
útját és szállodáját utálatosnak híreszteljék el, összegyülnek ezekben,
hogy csak maguk között legyenek. Honfitársai részére az angol nagy és
minden más népnél hallatlan jótékony alapítványokat létesít. Az idegen
azonban, akit sorsa földjükre vetett és nagy nyomorba juttatott, a
szeméten pusztulhat el, mivel nem angol, azaz nem ember. Az ó-angol John
Bull már arczán hordja azt a szabadságot, hogy udvariatlan legyen
bárhol, ahová jön, idegenben vagy saját országában az idegennel szemben.
A _németben_ az angol és a franczia érzelmének keveréke van, de úgy
látszik, közelebb áll az előbbihez és az utóbbihoz való nagyobb
hasonlatossága csupán mesterkélt és utánzott. Szerencsés keverékben van
érzéke úgy a magasztos, mint a szép iránt; és ha az előbbiben nem is éri
el az angolt és az utóbbiban a francziát, mindkettőt túlszárnyalja,
amennyiben összeköti azokat. Több szivességet tesz a társas
érintkezésben, mint az angol és ha nem is visz a társaságba oly kellemes
élénkséget és elmésséget, mint a franczia, de szerényebb és értelmesebb
ott. Mint az ízlés minden fajában úgy a szerelemben is meglehetős
rendszeres, és amennyiben a szépet a nemessel összeköti, annyiban
mindkettőnek érzésében elég hűvös arra, hogy fejét az illem, a dísz és a
feltünésről való megfontolással töltse meg. Ezért nála a családnak, a
czímnek és rangnak úgy a polgári életben, mint a szerelem dolgaiban nagy
jelentősége van. Sokkal többet törődik az előbb említetteknél azzal,
hogy _hogyan ítélik meg az emberek_ és ha valami van jellemében, ami a
javulás kivánságát keltheti fel, úgy leginkább ez a gyöngeség, amelynél
fogva nem merészkedik eredeti lenni, bár minden tehetsége megvan hozzá
és hogy túlsokat törődik mások véleményével, ami az erkölcsi
tulajdonságokat minden támaszuktól megfosztja, amennyiben
köpenyegforgatóvá és hamisan mesterkéltté tesz.
A németek alkalmasak arra, hogy átvegyék minden néptől a jót és
összeegyeztessék és minden jót egyforma készséggel vesznek át. A népek
ily szövetsége általánossá lehet.
Aki mást utánoz, az elérheti amazt, sőt túl is szárnyalhatja. Aki a
munkát folytatja, az első szerzőt messze túlszárnyalhatja, mint Newton
Keplert. Mi németek az ész találmányainak folytatására vagyunk hivatva.
A német jellemre nézve legalább ez idő szerint nem czélszerű, ha nemzeti
büszkeségről fecsegnénk neki. Tehetségeihez épp az a jellem illik, hogy
nincs ily büszkesége, sőt, hogy inkább ismeri el más népek érdemét, mint
sajátjáét.
A _hollandus_ rendes és szorgos hajlamú és amennyiben rendszerint a
hasznosra van tekintettel, úgy kevés érzéke van aziránt, ami finomabb
értelemben szép vagy emelkedett. Nagy ember előtte épp annyit jelent,
mint gazdag ember, barátja alatt levelezőjét érti és az a látogatás,
amely nem jövedelmező számára, nagyon unalmas neki. Ellentétben áll úgy
a francziával, mint az angollal és bizonyos tekintetben nem más, mint
egy nagyon flegmatikus német.
Az _orosz_ – természetes ügyesség, anélkül, hogy lángész volna.
Az oroszok mindenkor csak végzett növendékek, de sohasem mesterek.
Oroszok és lengyelek nem képesek önkormányzatra. Az előbbiek mivel
feltétlen úr nélküliek akarnak lenni, az utóbbiak mivel mind urak
akarnak lenni.
A _keleti népek_ sohasem javulnának meg önmaguktól.
Nyugaton kell keresnünk az emberi nem folytonos haladását a tökéletesség
felé és innen kell keresni elterjesztését a földön.
Míg a németek és angolok ugyanoly értelmesek mint a francziák, addig az
utóbbiak azzal kapcsolatban szellemesebbek, azaz képzelőerejük élénkebb,
a németeknek ítélőerejük, az angoloknak észtehetségük nagyobb. A német
mindent inkább megérlelni akar, míg a franczia a virágokat adja.
Az ítélőerő a gyökérben hajt: német.
Képzelet a pompás koronában: olasz.
Izlés a virágzatban: franczia.
Szellem a gyümölcsben: angol.
Ha a törökök, akik a keresztény Európát Frankesztánnak nevezik,
utaznának, hogy embereket és népjellemet megismerjenek (amit nem tesz
más nép, mint az európai, ami pedig az összes többiek szellemi
korlátoltságát bizonyítja), úgy talán a következőleg osztanák be Európát
népei jellemének hibái szerint: 1. A _divathon_ (Francziaország). 2. A
_szeszélyek hona_ (Anglia). 3. Az _ősök hona_ (Spanyolország). 4. A
_pompa hona_ (Olaszország). 5. A _titulusok hona_ (Németország Dániával
és Svédországgal együtt, mint germán népek). 6. Az _urak hona_
(Lengyelország), ahol minden állampolgár úr, de ez urak közül senkisem
akar alattvaló lenni, kivéve azt, aki nem állampolgár. Oroszország és az
európai Törökország, mindkettő nagyobbrészt ázsiai leszármazása lévén,
Frankesztánon kívül terülnének el: az első _szláv_, a második _arab_
eredetű, tehát oly két törzstől származók, akik egykor Európa feletti
uralmukat messzebbre terjesztették ki, mint bármely más nép valaha és
oly állapotba jutottak, hogy vannak törvényeik és alkotmányuk, de nincs
szabadság, ahol tehát senkisem állampolgár.
A becsületérzésben a következő nemzeti különbségek találhatók: a
becsületérzés a francziánál _hiúság_, a spanyolnál _gőg_, az angolnál
_büszkeség_, a németnél _nagyravágyás_, a hollandusnál
_felfuvalkodottság_. Első tekintetre úgy látszik, mintha e kifejezések
ugyanazt jelentenék, de nyelvünk gazdagságánál fogva könnyen
felismerhető a különbség közöttük. A _hiúság_ a tetszést hajhássza,
ingatag és változékony, de külső viselkedése _udvarias_. A _gőgös_ teli
van tévesen képzelt nagy előnyökkel, nem nagyon keresi mások tetszését,
magatartása merev és _fenhéjázó_. A _büszkeség_ tulajdonképp csupán
saját értékének nagyobb tudata, ami gyakran igen helyes lehet (amiért
néha nemes büszkeségnek mondják; de sohasem tulajdoníthatók valakinek
nemes gőgöt, mert az utóbbi mindig helytelen és túlzó önértékelésre
vall); a büszkének másokkal szemben való magatartása _közömbös_ és
hüvös.
A _nagyravágyó_ büszke, de egyúttal hiú is. Nem szükségképi, hogy gőgös
legyen egyúttal, azaz, hogy túlzóan és hibásan előnyöket képzeljen
magának, hanem tán nem becsüli magát többre értékénél de csupán ízlése
hibás, abban, hogy értékét külsőségekben akarja érvényre juttatni. Az a
tetszés, amit keres, tiszteletadásból áll. Ezért örömest kápráztat
czímekkel, ősök jegyzékével és pompával. A németet különösen bántja e
gyengeség. Az oly szavak, mint: kegyes, kegyelmes, méltóságos és
nagyságos és más eféle dagályos kifejezés nyelvét merevvé és ügyetlenné
teszik és nagyon is akadályozzák azt a szép egyszerüséget, melyet más
nép írásmodorában találunk. A fenhéjázó az érintkezésben _szertartásos_.
A _felfuvalkodott_ oly fennhéjázó, aki viselkedésében világosan elárulja
mások megvetését. Magaviselete _goromba_. Ez a nyomorult tulajdonság a
legtávolabb áll a finomabb ízléstől, mivel nyilvánvalóan ostoba; mert az
biztosan nem az az eszköz, amelylyel a becsületérzésnek eleget lehet
tenni, hogy nyilvánvaló megvetéssel mindenkinek maga körül gyülöletét és
maró gúnyját hívják ki.
A szerelem dolgában a németnek és az angolnak meglehetős jó gyomra van,
kissé finomkodó, de inkább egészséges és _vaskos ízlésü_. Az olasz e
tekintetben _tépelődő_, a spanyol _képzelgő_, a franczia _torkoskodó_.
De minden népben a legjobb rész mindenféle fajú kitűnő jellemet
tartalmaz, és akit egyik-másik szempontból gáncs is érhet, ha elég
finom, meg fogja érteni előnyét, amely abban áll, hogy mindenki mást
sorsára bíz, de magát kiveszi ez alól.
Gazdaság – politika – politikusok.
Mesterkélhet az ember amennyit akar, de a természetet nem tudja
kényszeríteni arra, hogy megváltoztassa törvényeit. Vagy magának kell
dolgoznia; vagy másoknak az ő számára; és az utóbbi munka annyit rabol
el mások boldogságából, mint amennyivel sajátját akarja fokozni az
átlagon felül.
A pénz csupán általános eszköze annak, hogy _az emberek egymás között
munkájukat kicseréljék;_ úgy, hogy a nemzeti vagyon, amennyiben pénzen
szerzett, nem egyéb mint csupán azon munka összege, amelyért az emberek
egymást jutalmazzák és amelyet a nép közt forgalomban lévő pénz
képvisel.