illem szempontjából nézi, vagy azon látszat szempontjából, amilyennel
szembetűnik. A belső minőség és azon indító okok, amelyeket maga a tárgy
tartalmaz hidegen hagyják, sem igazi jóakarat nem hevíti, sem becsülés
nem hatja át. Sőt csak annyiban tartja magát boldognak, amennyiben
gyanítja, hogy mások annak tartják. Modora mesterkélt. Mindenféle
szempontot kell tudni elfoglalnia, hogy modorát a szemlélő különböző
helyzetéből tudja megítélni, mert nem törődik azzal, hogy micsoda, hanem
csupán, hogy minek látszik. Evégből jól kell ismernie a közízlésre való
hatást és azt a sokféle benyomást, amelyet magatartása másokra gyakorol.
Miután e ravasz figyelemnél hidegvérre van szüksége és nem szabad, hogy
szeretet, részvét vagy szívének együttérzése elvakítsa, azért sok olyan
balgaságot és kellemetlenséget kikerül, amelyekbe a szangvinikus
belejut, akit közvetlen érzése elragad. Ezért rendszerint értelmesebbnek
látszik, mint a minő tényleg. Jóakarata udvariasság, tisztelete
szertartásos, szeretete kieszelt hízelgés. Mindenkor önmagától eltelt,
ha az udvarló vagy a barát modorát ölti fel és soha sem az egyik, sem a
másik. A divattal akar kápráztatni; de mivel minden rajta mesterkélt és
csinált, azért abban merev és ügyetlen. Sokkal inkább elvek szerint
cselekszik, mint a szangvinikus, akit csupán alkalmi benyomások
indítanak meg; de ezek nem az erény elvei, hanem a becsülésé és nincs
érzéke a cselekedetek szépsége vagy értéke iránt, hanem aziránt, hogy a
világ, hogy ítélné meg azokat. Mivel eljárása, ha nem tekintünk azon
forrásra, amelyből ered, majdnem épp oly közhasznú, mint maga az erény,
úgy a közönséges emberek részéről ugyanoly nagyrabecsülésben részesül,
mint az erényes, de finomabban látó szemek elől gondosan elrejtőzik,
mert nagyon jól tudja, hogy becsvágyának, mint titkos rúgónak fölfedése
megfosztaná őt a becsüléstől. Ennélfogva nagyon tettető, a vallásban
képmutató, az érintkezésben hízelgő, a politikai pártállásban
köpenyegforgató a körülmények szerint. Örömest válik a nagyok
rabszolgájává, hogy azáltal kisebbek zsarnoka lehessen. A naivitástól, e
nemes vagy szép egyszerűségtől, amely a természet és nem a művészet
bélyegét hordja magán, teljesen ment. Ezért, ha ízlése elfajul, úgy
csillogása _kiabáló_, azaz ellenszenves módon kérkedő. Stílusa, mint
cziczomája akkor túlzásba esik, a torzkép egy fajává válik, amely a
pompással szemben ugyanaz, mint a kalandos vagy bogaras a komoly
magasztossal szemben. Sértés esetén olyankor párbajozik vagy pörlekedik
és a társadalmi viszonylatokban sokat ad ősökre, elsőségre és czímre.
Amíg csak hiú, azaz becsvágyó és feltünésre vágyó, addig még tűrhető, de
ha tényleges előnyök és a tehetség teljes hiánya mellett felfuvalkodottá
lesz, akkor az, aminek a legkevésbbé szívesen tartatná magát, azaz
_bolond_.
A _flegmatikus_ vegyülékbe nem jutott magasztos vagy szép alkotórész
különösen feltünő fokban.
A szangvinikus oda fut, ahová nem hívták, a kolerikus nem megy oda,
ahová az illemszabályok szerint meg nem hívták, a melancholikus elejét
veszi annak, hogy őt egyáltalán ne hívják. A társaságban a melancholikus
csöndes és figyel, a szangvinikus beszél arról, ami eszébe jut, a
kolerikus megjegyzéseket tesz és magyaráz. A házias életben a
melancholikus fösvény, a szangvinikus rosz gazda, a kolerikus
nyereséghajhászó, de pompázó. A melancholikus bőkezűsége nagylelkűség, a
kolerikusé kérkedés, a szangvinikusé könnyelműség. A melancholikus
féltékeny, a kolerikus uralomvágyó, a szangvinikus bujálkodó.
Az ember értelme teljes használatának korát _ügyességére_ vonatkozólag
(tetszés szerinti czélra való felhasználás) körülbelül huszadik évére
tehetjük, az _okosságra_ vonatkozólag (hogy más embert saját czéljaira
felhasználjon) a negyvenedikre és végül a _bölcseségre_ vonatkozólag
mintegy a hatvanadik évre; de az utóbbi korban annyiban inkább
_negativ_, hogy belátja a két előbbi minden balgaságát; amikor
elmondhatjuk: «Kár, hogy akkor kell meghalnunk, amidőn éppen
megtanultuk, hogy hogyan kellett volna igazán jól élni»; bár e korban is
még ritka ez az ítélet, amennyiben az élethez való ragaszkodás annál
erősebbé válik, minél kevésbbé van értéke úgy a cselekvésben, mint az
élvezetben.
A társas érintkezésben és az irodalmi közösségben őrizkedjünk a szenttől
és a zsenitől. Az előbbi mint kiválasztott, bíróként beszél mindenki
másról, mint romlottról; az utóbbi mint orákulum tanít mindenkit, mint
tökfilkót. Mindkettő hálátlan, szeszélyes és így tovább.
Akik mindent érzelmekre redukálnak, a poétáknak nincs jellemük.
A _fanatikus_ (vizionárius, rajongó) tulajdonképp bolond, aki közvetlen
sugallatokban hisz és úgy véli, hogy az égi hatalmakkal nagyon bizalmas
lábon áll. Az emberi természetben nincs ennél veszélyesebb
szemfényvesztés. Ha kitörése új, ha a megcsalt ember tehetséges és a
nagy tömeg elő van készítve ezen erjesztőszer bensőséges fölvételére,
akkor néha az állam is eltűri az önkívületet. A rajongás a lelkesedőt
végletekbe viszi. Mohamedet fejedelmi trónra és Leyden Jánost a
vérpadra.
Belátással bíró emberek, mivel tulajdonképpeni czéljuk az igazság és
mivel csak annak örülnek, ami állandó, azért mindenkor becsületesek.
A cselszövő emberek gyenge tehetségűek, gyakran vannak ötleteik, de
egészben véve rosz ember nem láthat be semmit.
Közönséges emberek, ha szórakozottak és a legközönségesebb dolgokat
elfelejtik, azalatt legnagyobb részt galádok.
A harag a gyönge ember igen jóindulatú érzése. Nem mindig gyűlölik azt,
akire haragszanak, míg a harag elnyomásának hajlama engesztelhetlen
gyűlöletet kelt.
Ha valaki haragosan lép be szobátokba, hogy heves megbotránkozásának
kemény kifejezést adjon, úgy ültessétek le udvariasan; ha ez sikerül,
akkor szidalmazása már enyhülni fog: mivel az ülés kényelmével már enged
feszültsége, ami az állás közbeni fenyegető mozdulatokkal és kiabálással
nem igen egyeztethető össze.
A harag, amely nagyon szükséges és a férfihoz illő tulajdonság, nagyon
is természetünkben van.
A haláltól azok félnek a legkevésbbé, akiknek élete a legértékesebb.
Férfi és nő – házasság.
Az, aki a nőt először a _szép_ nembe tartozónak nevezte, tán valami
hízelgőt akart mondani, de jobban eltalálta a dolgot, mintsem maga is
gondolta. Mert nem is véve számításba, hogy alakjuk általában finomabb,
vonásaik gyengédebbek és szelidebbek, arczuk a barátságot, a tréfát, a
nyájasságot jobban és megnyerőbben fejezi ki, mint a férfi nemé, és
anélkül, hogy elfelejtenők azt, amit azon titkos varázserő rovására kell
írnunk, amivel szenvedélyünket előnyös ítéletre hajlamosítják, úgy
különösen e nem kedélyének jellegében sajátságos vonások vannak, amelyek
a miénktől világosan különböznek és amelyeknek főeredménye az, hogy a
_szép_ jegyével teszi azt felismerhetővé. Azzal szemben mi a _nemes nem_
elnevezésre tarthatnánk igényt, ha nemes gondolkozásmódtól nem volna
követelhető az is, hogy megtisztelő czímeket visszautasítson és inkább
adja azokat, mint kapja. Ezalatt azonban nem azt értjük, mintha a nőnek
nem volnának nemes tulajdonságai, vagy mintha a férfi neméből a szépség
teljesen hiányozna, hanem inkább azt várjuk, hogy minden nem a két
tulajdonságot egyesítse, de oly módon, hogy a nőnél minden más előny
csak arra egyesüljön, hogy a _szép_ jellegét fokozza, ami a
tulajdonképpeni vonatkoztatási alap, és ezzel szemben a férfias
tulajdonságok közül a _magasztos_ emelkedjen ki világosan, mint nemének
jellemző vonása. Erre kell vonatkozni e két nem minden megítélésének,
legyen az akár dícséret, akár gáncs, minden nevelésnek és tanításnak ezt
kell szem előtt tartania és minden fáradozásnak, amely az egyiknek vagy
a másiknak erkölcsi tökélyét akarja előmozdítani, ha nem akarjuk
felismerhetlenné tenni azt a bájos különbséget, amelyet a természet
alkotott két embernem között. Mert itt nem elegendő, hogy azt tartsuk
szem előtt, hogy emberekkel van dolgunk, nem szabad egyúttal figyelmen
kívül hagynunk, hogy ezek az emberek nem egyfélék.
A nő uralomvágyó, a férfi hódolni vágy (különösen a házasság előtt).
Innen a régi lovagrend udvariassága. A nő korán bízik önmagában, hogy
tetszeni fog. Az ifjú mindig attól fél, hogy visszatetszést kelt és
azért hölgyek társaságában zavarba jut. A nő e büszkeségére, hogy azon
tisztelettel, amelyet kelt, a férfi minden tolakodását visszaszorítsa,
és hogy joga van tiszteletet követelni a maga számára különös érdem
nélkül is, arra már neménél fogva igényt tart. A nő _vonakodó_, a férfi
_kérő_; a nő alávetése kegy. A természet azt akarja, hogy a nőt
keressék; azért nem kellett a nőnek oly kényesnek lennie az (ízlése
szerinti) választásban, mint a férfinek, akit a természet durvábban is
szerkesztett meg és aki a nőnek már tetszik, ha alakja csak arra mutat,
hogy erős és ügyes arra, hogy őt megvédelmezze; mert, ha a nő csunya
termetű volna és választásában, hogy szerethessen, finomkodó volna, úgy
néki kellene kérnie és a férfinek vonakodnia, ami a női nem értékét még
a férfi szemében is teljesen lealacsonyítaná. Néki hidegnek kell
látszania, a férfinek ellenben szenvedélyesnek. Szerelmes kihívásnak nem
engedelmeskedni, a férfire nézve, de könnyen hallgatni rá, a nőre nézve
látszik szégyenletesnek. A nő azon vágya, hogy bájaival minden jobb
férfira hasson, kaczérság; minden nővel szemben szerelmet tettetni,
galantéria; mindkettő pusztán divattá vált cziczoma lehet, minden komoly
következmény nélkül. A férfi a házasságban csak _saját_ nejének, a nő
_minden_ férfinek vonzalmát keresi; a nő csak saját nemének a szeme
számára _cziczomázza_ magát, féltékenységből, hogy más nőt bájaiban vagy
előkelőségben felülmúljon: a férfi ellenben a nő számára, ha ugyan
cziczomának nevezhető az, ami csupán addig terjed, hogy öltözékével
nejének szégyenére ne váljon.
A férfi féltékeny, _ha szeret;_ a nő anélkül is az, hogy szeretne: mert
hisz ahány udvarlót más asszony szerez, annyit veszít ő el a körükből.
Miután a nőt keresni kell (mert ezt kívánja nemének szükségképi
vonakodása), ezért még a házasságban is általános tetszésre kell
törekednie, hogy ha esetleg fiatalon özvegygyé válna, akadjon udvarlója.
Azért a nő e tetszésvágya miatti féltékenység igazságtalan.
A nőnek kitünő érzéke van a _szép_ iránt, amennyiben a szépség őket
magukat illeti meg, de a _nemes_ iránt is, amennyiben az a férfiban
található. A férfinek ellenben határozott érzéke van azon _nemes_
tulajdonságok iránt, amelyek az ő neméhez tartoznak, a _szép_ iránt
azonban, amennyiben az a nőn található. Ebből az következik, hogy a
természet czélja afelé irányúl, hogy a férfit a nemi vonzalom segélyével
még inkább _nemesítse_ és a nőt ugyanannak segélyével még _szebbé_
tegye. A nőt kevéssé zavarja az, hogy bizonyos mély belátás hiányzik
belőle, hogy félénk és hogy fontos ügyletekre nem alkalmas, és így
tovább, ő szép és megnyerő és ez elég. Ellenben követeli mindeme
tulajdonságokat a férfitől és lelkének emelkedettsége csak abban
mutatkozik, hogy e nemes tulajdonságokat meg tudja becsülni, amennyiben
azok megtalálhatók. Mert különben hogy volna lehetséges, hogy oly sok
rút arczú férfi, bárha volnának is érdemeik, oly takaros és finom nőt
kapjon! A férfi ellenben sokkal kényesebb a nő szép bájaival szemben. De
őt a finom termet, az élénk naivitás és a bájos nyájasság eléggé
kárpótolja a könyvtudás hiányáért és egyéb oly hiányokért, melyeket
saját tehetségével kell pótolnia.
A legfontosabb dolog, hogy a férfi mint férfi tökéletesedjék és a nő
mint nő, azaz, hogy a nemi vonzalom rúgói a természet intése szerint
működjenek, hogy az egyiket még inkább nemesítsék és a másik
tulajdonságait pedig széppé tegyék. Ha törésre kerül a dolog, úgy a
férfi érdemei folytán merészen állíthatja: _Ha nem is szerettek, de
kényszeríteni foglak benneteket, hogy engem nagyrabecsüljetek_ és a nő,
bája hatalmában bízva válaszolhat: _Ha bensőleg nem is becsültök
bennünket nagyra, mégis kényszerítünk, hogy bennünket szeressetek._ Ily
elvek hiányában látjuk, hogy férfiak nőies tulajdonságokat vesznek fel,
hogy tessenek és látjuk néha, hogy nők (ámbár sokkal ritkábban) férfias
szokásokat erőltetnek magukra, hogy tiszteletet keltsenek; amit azonban
a természet köszönete nélkül csinálnak, azt mindenkor nagyon rosszul
csinálják.
A hölgyek nem jutnak az égbe, mert már János jelenéseiben írva van egy
helyen, hogy csend volt fél óra hosszat. Ilyesmiről azonban el se lehet
gondolni, hogy lehetséges, ahol asszonyok vannak.
A férfi dolga _szerezni_, az asszonyé _takarékoskodni_. Az előbbihez
bátorság, az utóbbihoz félénkség szükséges. Nevetni _férfias_, sírni
ellenben _nőies_ (férfinél férfiatlan), és csak a könnyes _hangulat_
bocsátható meg a férfinak és pedig mások szenvedése feletti nagylelkű,
de tehetetlen részvétében, akinek könny ragyog a szemében, anélkül, hogy
könnyei hullanának, még kevésbbé, hogy zokogással kísérné és így
ellenszenves zenét szolgáltatna hozzá.
A nő bátorsága abban áll, hogy türelmesen viseli baját becsülete vagy
szerelme végett; a férfi bátorsága a buzgalomban áll, hogy a bajokat
daczosan elkergesse.
A férfinak senkitől sem kellene függnie, hogy a nő teljesen tőle
függjön.
Mostani társadalmi berendezésünk okozza, hogy a nők férfiak nélkül is
élhetnek, ami mindnyájukat megrontja.
Richardson szokta idézni Seneca egy mondását a nőről: a lány ítél és
hozzáteszi: amint a bátyám mondja; de ha házas lett volna, úgy azt
mondaná: amint a férjem mondja.
A szép nemnek ép úgy van értelme, mint a férfinemnek, csakhogy az a
_szépre irányuló értelem_, a miénknek _mély értelemnek_ kell lennie.
Oly nőnek, akinek a feje görög tudással van teli, mint Dacier
asszonynak, vagy aki alapos vitákat folytat a mechanikában, mint
Chastelet márkiné, még szakáll kellene hozzá; mert ez talán a
mélyértelműség vonásait, amire pályáznak, még felismerhetőbben fejezné
ki.
Ami a tudós nőket illeti: a _könyveiket_ ezek úgy használják, mint
körülbelül az órájukat, hordják ugyanis, hogy lássák, hogy van nekik;
bár rendszerint áll, vagy nincs a nap szerint igazítva. De az óra, amely
után igazodnak, a fejükben van.
A nő nagy tudományának tartalma az ember és az emberek között is a
férfi. Filozófiája nem okoskodás, hanem érzés.
Sajátságos dolog, hogy a nő arra vonatkozólag, ami a közjóra irányul,
teljesen közömbös és hogy bár egyes, általuk ismert személyekkel szemben
nem szeretetlenek, mégis az egész emberiség eszméjének egyátalán nincs
számukra mozgató ereje. Amíg az érintetlen marad, ami különös hajlamukat
érdekli, addig úgy nézik a dolgok menetét, mintha semmi közük se volna
hozzá. Nem voltak arra teremtve, hogy az egész épületen dolgozzanak és
bolondságnak nézik, hogy mással törődjenek, mint saját ügyeikkel.
Ez nagyon jól van így. A közügyekben fáradt férfi nála üdülést talál. Ők
viszik bele az emberi dolgokba a játék kicsinyességét is, aminők azok
tényleg és mérsékelik a túlnagy fontosságot.
Nagyon különböző dicséret az, hogy: finom hölgy és: derék és kellemes
asszony. Amazt könnyű elérni, és a mutogatásra jó vagy díszre, de otthon
igen körülményes dolog és haszontalan fáradozás. Az utóbbi a férfi
boldogsága. Ha azt mondom: finom úr, úgy ez teljesen más, mint: kitünő
és derék ember. Ha amaz már nem úr, úgy semmi sem. Nem szeretném az
«asszony» szót e nem dicséretéből eltűnni látni. Ha elvesznek a
sajátlagos szók, eltünnek lassanként a fogalmak.
A házaséletben az egyesült pár mintegy egy morális személyt képezzen,
amelyet a férfi értelme és a nő ízlése elevenít meg és kormányoz. Mert
nemcsak, hogy a férfiről inkább a tapasztalaton alapuló értelem
tételezhető fel, míg a nőről inkább az érzés szabadsága és helyessége,
hanem minél nemesebb a férfi érzése, annál inkább hajlik arra, hogy
fáradozásának legnagyobb czélját szeretete tárgyának megelégedésében
lássa és másrészt minél szebb a nő érzése, annál inkább törekszik e
fáradozásnak szivességgel való viszonzására. Ily viszonyban tehát a
főlényért való vita haszontalan és ahol megvan, ott a legbiztosabb jele
a durva, vagy az egyenlőtlenül párosult ízlésnek. Ha a dolog annyira
jut, hogy a parancsolás joga kerül szóba, akkor már az ügy nagyon el van
rontva; mert, ahol az egész kapcsolat tulajdonkép csak vonzalmon alapul,
ott már az félig elszakadt, ha a «kell» hallatja hangját. A nőnek e
kemény hangon való követelőzése igen rút, a férfinél pedig a legfőbb
fokban nemtelen és megvetendő.
Kié legyen a házban a főhatalom? mert hiszen csak egy lehet az, aki
minden ügyletet czéljaival megegyező összefüggésbe hoz. Az udvariasság
nyelvén (de nem anélkül, hogy igaz volna) azt mondanám: a nő
_uralkodjon_ és a férfi _kormányozzon;_ mert a hajlam uralkodik és az
értelem kormányoz. A férfi viselkedése azt kell, hogy mutassa, hogy
nejének javát minden másnál inkább a szívén hordja. De mivel a férfinak
a legjobban kell tudnia, hogy hogyan áll és meddig mehet: tehát úgy fog
cselekedni, mint a miniszter, aki pusztán az élvezetre gondoló
uralkodóját, aki mondjuk ünnepélyt akar rendezni vagy palotát akar
építtetni, e parancsára először is köteles készségéről biztosítja,
csakhogy most nincs pénz a kincstárban, mondja, vagy hogy előbb bizonyos
sürgősebb szükségleteket kell elintézni és így tovább, úgy hogy a
legfőbb parancsoló úr mindent tehet, amit akar, de azon feltétel
mellett, hogy ezen akaratát a miniszter a kezébe szolgáltatja.
Már ez a szó, hogy conjugium eléggé mutatja, hogy mindkét házasfél igát
hord; és iga elé fogva lenni, ezt csak nem lehet boldogságnak mondani.
Nevelés.
Nem hiányoznak Európa művelt államaiban a nevelő-intézetek és megvan a
tanítókban a jóakaró buzgalom, hogy bárkinek ez irányban szolgálatot
tegyenek és mindamellett most világosan bebizonyult, hogy mind
együttvéve alapjában el van rontva, hogy mivel abban minden a természet
ellen működik, azáltal távolról sem fejlesztik ki az emberben azt a jót,
amihez a természet megadta a hajlamot és hogy mivel mi állati
teremtmények csak a kiművelés által válunk emberekké, rövid idő alatt
egész más embereket látnánk magunk körül, ha az a nevelési módszer
terjedne el általánosan, amely bölcsen maga a természet eljárásából van
levonva és nem a régi szokás és a tapasztalatlan kor szolgai utánzásából
ered.
Hiábavaló azonban, hogy az emberi nem ez üdvét az iskolák lassú
javulásától várjuk. Ujjáalkotni kell azokat, hogy valami jó dolog
származhasson belőlük: mivel eredeti berendezésük hibás, sőt a
tanítóknak is új műveltséget kell fölvenniök. Nem eredményezheti ezt
lassú _reform_, hanem gyors _revoluczió_.
A kényelemszeretet az ember számára rosszabb, mint az élet minden baja.
Rendkívül fontos tehát, hogy a gyermekek ifjúságuktól fogva dolgozni
tanuljanak.
A sokfélének tanulását az iskolában a kevesebbnek alapos tanulására kell
visszavezetni.
Fák, ha a szabadban állnak és növekedőben vannak, jobban fejlődnek és
pompásabb gyümölcsöt fognak hozni, mintha mesterkedéssel, üvegházzal és
formák rákényszerítésével nevelték volna.
A gyermekek akaratát nem szabad megtörni, hanem csupán hajlítani oly
módon, hogy a természetes akadályoknak engedjen.
Először egyáltalán jellemet kell képezni, aztán jó jellemet. Az első
valamely szilárdan föltett szándékban való gyakorlat által történik,
amely szándékhoz reflexióból eredő meghatározott elvek elfogadásával
jutunk.
Gyermekeknek nyíltszívűeknek kell lenniök és tekintetük oly derült kell
hogy legyen, mint a napé. Csak a vidám szív képes arra, hogy a jóban
gyönyörködjön. Az a vallás hamis, amely az embert sötétté teszi; mert
Istent vidám szívvel kell szolgálni és nem kényszerűségből. A vidám
szivet nem szabad mindig a szigorú iskolai fegyelembe szorítani, mert az
esetben csakhamar levert lesz. Ha szabadságot kap, úgy ismét felüdül.
Erre a czélra szolgálnak bizonyos játékok, ahol a gyermek szabad és ahol
azon fáradozik, hogy mindig megelőzze valamiben a másikat. Akkor lelke
ismét derültté válik.
A gyermekeket, különösen a leányokat, korán nyílt és fesztelen
mosolygásra kell szoktatni; mert az arczvonások felderülése emellett
lassanként a bensőbe is lenyomódik és a vidámságra, szivélyességre és
barátkozásra való hajlamot alapítja meg, ami korán a jóakarat erényéhez
való közeledést készíti elő.
Joggal állítható, hogy a közönséges emberek gyermekeiket sokkal jobban
kényeztetik, mint az előkelők. Mert a legtöbb ember úgy játszik
gyermekével, mint a majommal. Énekel neki, dédelgeti, csókolgatja,
tánczol vele. Azt hiszik, hogy valami jót tesznek a gyerekkel, ha
mihelyt kiabál, odaszaladnak hozzá és játszanak vele és így tovább.
Azonban annál gyakrabban kiabálnak. Ha azonban nem törődünk a
kiabálásukkal, akkor végül is felhagynak vele. Mert hiábavaló munkát egy
teremtmény sem végez.
De csak hozzá kell szoktatni őket, hogy minden szeszélyüket kielégítve
lássák, akkor aztán majd az akaratuk megtöréséhez későn fogunk hozzá. De
ha kiabálni hagyjuk őket, úgy maguk is elunják azt. Ha azonban kora
gyermekkorukban minden szeszélyüket teljesítik, úgy ezáltal elrontják
szívüket és erkölcseiket.
Van-e valami fonákabb, mint az, hogy gyermekeknek, akik alig léptek ebbe
a világba, mindjárt a másvilágról beszélünk?
A gyermekre rendszerint rákiabálnak, hogy: fuj, szégyeld magad! Hogy
illik ez! stb. Ilyesminek azonban az első nevelésben egyáltalán nem
szabadna előfordulnia. A gyermeknek még nincs fogalma a szégyenről és az
illendőségről; nincs szégyelni valója, nem is kell, hogy szégyelje
magát, és azáltal csak bátortalanná válik. Zavarba jut, ha mást meglát
és idegenek elől a legszívesebben elrejtőzik. Ezáltal tartózkodás áll
elő és hátrányos titkolózás. Nem mer semmitse többé kérni, holott
mindent kérnie kellene; eltitkolja érzületét és másnak tűnik fel, mint
aminő, ahelyett, hogy mindent nyíltan szabadna megmondania. Ahelyett,
hogy mindig szülei körül volna, kerüli őket és a szolgálatkész
cselédségnek veti magát karjaiba.
Erkölcsileg büntetünk, ha a becsültetésre és a szeretetre irányuló
hajlamában rövidítjük meg a gyermeket, amely az erkölcsiség
segédeszköze, például, ha a gyermeket megszégyenítjük azzal, hogy
fagyosan és hidegen bánunk vele. E hajlamot amennyire lehet meg kell
őriznünk. Azért a büntetésnek e módja a legjobb; mivel az erkölcsiséget
fejleszti; ha pl. a gyermek hazudik, úgy a megvetés pillantása elég
büntetés és a legczélszerübb büntetés is.
Az irigységet keltjük fel, ha a gyermeket arra figyelmeztetjük, hogy
magát mások értéke szerint becsülje. Inkább saját értelmének fogalma
szerint kell, hogy becsülje magát. Nézd, hogy viselkedik ez és ez a fiú!
és így tovább. Az ilyfajta figyelmeztetés csak fölötte nemtelen
gondolkozásmódot hoz létre. Ha az ember saját értékét másoké szerint
becsüli, úgy vagy arra törekszik, hogy a többiek fölé emelkedjék, vagy
hogy mások értékét kisebbítse. Ez az utóbbi azonban irigység. Akkor csak
másra igyekszünk hibát ráfogni; mert, ha az nem volna itt, úgy nem is
hasonlíthatnának össze vele és akkor mi a legjobbak volnánk.
Az apák leányaikkal szemben túlságosan elnézők, az anyák fiaikkal
szemben. Mindegyiknek saját nemét kell fegyelmeznie.
A nőnek sokkal kevesebb fegyelmezésre és nevelésre van szüksége, mint a
férfinak, amint kevesebb tanításra is.
Amíg a női természetet jobban meg nem ismertük, addig a legjobb, ha a
leányok nevelését az anyákra bízzuk és megkíméljük őket a könyvektől.
Az kívánnám, hogy ifjuságunkat az úgynevezett _nemes_ (túlságosan jó)
cselekedetek példáitól, amivel úgy dobálózik érzelgős irodalmunk,
megkíméljék és többet adjanak a puszta kötelességre és arra az értékre,
amit az ember saját maga adhat meg és kell hogy megadjon magának azon
öntudattal, hogy kötelességét nem szegte meg, mert ami üres vágyakra és
elérhetlen tökéletesség kivánsága felé irányul, az csak regényhősöket
hozhat létre, akik míg a szertelen iránti érzékükkel nagyra vannak,
azalatt közönséges és mindennapi kötelezettségeik alól, amelyek akkor
nékik jelentéktelen kicsinynek tünnek fel, az alól fölmentik magukat.
Oly cselekedetek dicsérete, amelyekből nagy, önzetlen, résztvevő érzület
és emberiesség ragyog, nagyon tanácsos. De nem annyira ezek _lélekemelő_
voltára kell figyelmeztetni, amely nagyon futólagos és múló, mint inkább
_a szívnek a kötelesség alá való rendelésére_, amelytől tartósabb hatást
várhatunk, mivel elveken alapul, míg amaz csak a szenvedély múló
fellobbanásán. Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly
bűnre akadjunk, amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban
nem, hát abban, hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári
társadalomban való egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival
inkább nélkülözniök kell – hogy azon önző képzelődés által, hogy
_érdemeket_ szereztünk, a _kötelesség_ gondolatát ki ne szorítsuk.
A mi időnkben, amidőn olvadozó, lágyszívű érzelmekkel vagy a kedélynek
magasröptű, felfuvalkodott és a szívet inkább elhervasztó, mint erősítő
önhittségével többet remélnek elérni, mint a kötelességnek az emberi
tökéletlenséghez és a jóban való előmenetelhez illőbb száraz és komoly
fogalmával, ezen módszerre való utalás szükségesebb, mint valaha.
Gyermekeknek nemes, nagylelkű, érdemdús cselekedeteket bemutatni, mint
mintákat, abban a hitben, hogy őket lelkesedés fölkeltése által azok
számára megnyerjük, teljesen czéltalan. Miután még a legegyszerűbb
kötelesség teljesítésében sőt annak helyes megítélésében is annyira
hátra vannak, az annyit tesz, mint korán képzelgőkké tenni őket. De az
emberek tanultabb és tapasztaltabb részénél is, ahol e vélt hajtóerőnek
nincs hátrányos hatása, ott legalább is nem gyakorol a szívre igazi,
erkölcsi hatást, amit pedig azzal előidézni akartak.